Jézus kinyitja szemét, halkan suttogja: még élek
Annál jobb – mondja a bögöly –, még meleg a véred
Elhiheted – kacsint –, szívtam a kereszten eleget
Mégsem tudtalak megérteni titeket, emberek

Vegyünk például téged, egy keresztre szegeznek
Minek? Mi végre? Miért, ha közben meg se esznek?
Mondd meg nekem, te híres Jézus, az Ember fia
Hol az értelem ebben, vagy ha nincs, mi a hiba?

Jó bögöly, egyél csak közben, a vérem még meleg
Tudod, egymástól félnek a legjobban az emberek
Meg a haláltól: akik voltak ők, többé nem lesznek
A bögölyöknek könnyebb: esznek vagy nem esznek

Furcsa, miket mondasz, a bögölyagynak túl zavaros
Lenni vagy nem lenni: mindegy – a véred meleg, habos
Ma a Golgotán szívom véredet, holnap egy kakukk lenyel
Egyik vagy másik, egyre megy, melyik jön, avagy nem jön el

Nem értem még most sem, kezedben mit keresnek e szegek
Miért bámészkodnak itt a léhűtők meg lándzsás fogdmegek?
Talán én hibáztam: az ember az embernek most farkasa
Sok volt egyből a szeresd felebarátod, mint tenmagad

Lehet, a türelmetlenségem, mi e keresztre felrakott
Ők semmiről se tehetnek, csak nyomorultak és tudatlanok
Töltsd meg kulacsod, jó bögöly, a vérem lassan megáll
Ideje jött el lepihenésnek, a sarkon befordult a halál

Köszönöm a türelmes magyarázást meg a finom véredet
Az ember furcsa állat, még most sem értelek – ég veled!
Lándzsa döf, az Ember fia mosolyog: „Bevégeztetett.”
Ne furcsáld, jó bögöly, ők se értették – ég veled!

Inog az akarat mindenhatóságába vetett hitem. Úgy érzem magam, mintha egy fokozatosan fellázadó, lusta legénységgel hajózó kapitány lennék.

– A vízilovak menjenek előre, ti várjatok – kiált a mókusokra az ideges rakodótiszt, közben a ceruzáját rágja. Minden oka megvan az idegességre, napok óta rakodnak, teljes a káosz. Az állatok egy része már a hajón nyomorog, másik része még a parton lökdösődik. 
– Mi van a szénával? – kérdi a takarmánymestert.
– A széna már beérkezett, de egyelőre nem tudjuk berakodni, mert a jávorszarvasok makacskodnak, nem akarnak a fenéken utazni, csak akkor hajlandóak a rakodásban segíteni, ha áttesszük őket a külső fedélzetre. Lássuk be, a markukban vagyunk: az őz- és muflonbandák már nekiálltak a fosztogatásnak.
– Rendben, a jávorokat tedd át a C-blokkba, a petymegek mehetnek a fenékbe. Van még valami?
– Sajnos igen, a gepárdok megették a zergéket, sürgősen gondoskodni kell a pótlásukról. Javaslom egy nagyobb kontingens beszerzését, hogy hasonló esetekre legyenek tartalék zergéink, illetve kéne még egy póttapír, mert ez rálépett a kobrára.
– Rendben, vegyetek hat zergét meg két tapírt. A lajhárokkal mi a helyzet?
– Még úton vannak, erőltetett menetben délutánra itt lesznek.
– A csigák! Barmok, figyeljetek a csigákra! – ordít a két bamba tevére. – Segítsetek nekik, nincsenek elvesztegethető óráink, amíg ezek felérnek – kiált át a peléknek.
A pelék óvatosan felszedik a pallón araszoló hálás csigákat. A hiénák csapatban jöttek, épp sorsot húznak, ki marad. A hangyák fegyelmezett sorokban állva vitatkoznak, szerintük rájuk nem vonatkozik a „mindenből egy pár” szabály, bezzeg a renitens bolhák felpattogtak, egy részük bundákba rejtőzve osont fel. Teljes az anarchia, az állatok a szűk pallókon lökdösődnek, a fedélzeten a helyüket nem találók kóborolnak.
– Az oroszlánok a D-blokk, a zsiráfok az F-be! Óriáskígyók, egyelőre várakozzatok az árbócon... hé, ne tapossátok el a tekiket!... tukánok a palánkra!... nyulak, 1-es fedélzet, B-blokk!... a sün, hova lettek a sünök?... grizzly, ne ülj a kajmánra!... hiúzék, az ürgéket nem megenni!... a kenguruk ne pattogjanak!
Noé magába roskadva ül a kabinjában, húz egyet a flaskából, komolyan fontolgatja, hogy ő is marad. Elege van az egészből, az élete egy rémálom – azóta az este óta.

Csengetnek... megint csengetnek. Noéné morogva kicammog.
– Ki az? – ordít utána Noé, aki épp tévét néz.
– Az Úr.
– Mit akar?
– Veled szeretne beszélni.
Noé mogorván feltápászkodik, és a konyhába csoszog, ahol a felesége a Mindenhatót épp teával kínálja.
– Mi járatban, mi járatban? – kedélyeskedik Noé.
Az Úr elmondja, hamarosan vízözönt küld az emberiségre, és mellesleg kiirtja az állatokat is, majd az ezzel kapcsolatos feladatokat vázolja. Noé „nem lenne egyszerűbb el se pusztítani őket?” kérdésére az Úr nemmel válaszol. A költségekre otthagy egy komolyabb bankkártyát, a munkához sok sikert, jó egészséget kíván, és távozik. Noé leül, kibont még egy sört, és nem káromolja az istent – pedig lenne hozzá kedve.

– Ki ette meg a tukánt?!... ilyen nincs, két nap alatt hat tukán!... szerezz még tízet, és hozass húsz kecskét is!
– Húszat, de hát mi lesz a „mindenből egy pár” szabállyal?
– Elegem van a szabályaiból, mégis, az oroszlánok meg a többiek akkor mit esznek? Hozass húszat!
– Mi lesz, ha megkérdezik, ők miért vannak húszan?
– A kecskék idióták, súgd a fülükbe, az Úr különösen kedveli őket – és röhögnek, a kecskék tényleg idióták.
– Nem, ti nem mehettek fel, sajnálom, zebráink már vannak... rákok is, ja, ti a folyamiak vagytok, balra H-blokk... bőregerek a vitorlakötélre, vigyázzatok, ne szarjátok le az elefántokat!... á, ideértek a lajhárok is, menjetek a bőregerek után, és ti is vigyázzatok az elefántokra... hogy vemhes a kudu, sajnálom, akkor marad, keressetek egy rendeset... kakukkék K-blokk, szóljatok a többi madárnak, figyeljenek... nem, csukák nem jöhetnek, barmok!
Noé húz egyet a flaskából. Épp megmenti a földet, de nem tűnik boldognak. Az Úr látogatása előtt már komolyan fontolgatta a válást, most nem tölti el boldogsággal a tudat, ezzel a zsémbes házisárkánnyal kell benépesítenie a földet. Homlokát ráncolja, húz még egyet a flaskából, és a faluba távozik. Régóta kerülgeti a kocsmárosnét. Vázolja neki a helyzetet. A kocsmárosné szerelmes szemekkel hallgatja, és erős hajlandóságot mutat a föld benépesítésére. Sugdolóznak. Noé megissza a borát, és visszasiet. Jókedvű parancsokat oszt, mindenre figyel, letör egy impalalázadást, felszámolja a hangyász- és tatuellenállást, útba igazítja a vombatot, fogat mosat a varánusszal, szállásukra kíséri a vakondokat, eukaliptusz-nepperekkel alkudozik a koaláknak. A rakodás ütemesen halad. Az időközben megérkező kocsmárosné személyesen ügyeli a boroshordók berakodásában segítő gorillákat.
– Hova tette a kedvenc teveszőr mamuszkám? – kérdi Noé a feleségétől.
– Vízözön van, te szerencsétlen, a mamuszoddal foglalkozol? – zsémbeskedik Noéné.
– Márpedig a mamuszom nélkül sehova! – toporzékol Noé, és a dühe valóságos, tényleg a szívéhez nőttek azok a mamuszkák.
– Mit ír a prognózis, pontosan mikor érkezik a vízözön, te hatökör? – sziszegi a felesége.
Noé előveszi a faxot.
– Holnap 20.17 (GMT) – közli, és a szeme se rebben.
A feleség mogorván fújtatva, sűrűn szentségelve elviharzik.
Az utolsó vöcsök- és bíbicpárokat rakodják, a bárkát jófajta állatkertszag és hangzavar lengi körül. Elered az eső.
– Horgonyt fel! – indul a föld megmentésére Noé kapitány.
A kocsmárosné a tatfedélzeten szerelmes szemekkel bámulja – kezében a világmegmentő teveszőr mamuszkák.

A rejtélyre se a néprajzkutatók, se a google, sőt maguk a táltosok sem tudják a választ. Ha viaskodó táltosokat kérdezünk, leginkább csak a vállukat vonogatják, „viaskodunk, mi mást tehetnénk?”, vagy „ilyen a természetünk”, esetleg „ő kezdte”. Erről az évezredes titokról lebbentem most fel a fátylat, méghozzá nem valami misztikus, spirituális hablattyal, hanem szigorúan csak tényekre, tehát korabeli ellenőrzőfüzetekre, ambuláns lapokra és rendőrségi jegyzőkönyvekre támaszkodva.

Ez se vagyok, az se vagyok, itt se vagyok, ott se vagyok,
Nem voltam, nem leszek, nem vagyok azok, nem vagyok ezek,
Nem vagyok fent, nem vagyok lent, nem vagyok kint, nem vagyok bent,
Nem öreg, nem fiatal, nem vereség, nem diadal,
Nem keserű, nem édes, nem jóllakott, nem éhes,
Nem gazdag, nem szegény, nem lány, nem legény,
Nem szorgos, nem rest, nem Buda, nem Pest,
Nem ördög, nem angyal, nem halász, nem kardhal,
Nem gyenge, nem erős, nem gyáva, nem hős.
Nem körte, nem alma, nem fűrész, nem balta,
Nem ülő, nem álló, nem horog, nem háló,
Nem cserfes, nem néma, nem ügyes, nem béna,
Nem anya, nem apa, nem ásó, nem kapa,
Nem bölcső, nem sír, nem kéj, nem kín,
Nem semmi, nem bármi, nem senki, nem akárki,
Nem víz, nem tűz , nem tölgy, nem fűz,
Nem kentaur, nem sellő, nem föld, nem felhő,
Nem menetelés, nem tánc, nem szabadság, nem lánc,
Nem farkas, nem bárány, nem isten, nem bálvány,
Nem végtelen, nem semmi, nem durchmars, nem betli,
Nem rossz, nem jó, nem korom, nem hó,
Nem tavasz, nem ősz, nem kisfiú, nem csősz,
Nem osztás, nem szorzás, nem méz, nem korbács,
Nem bálna, nem moszat, nem mos, nem mosat,
Nem olvasás, nem írás, nem nevetés, nem sírás,
Nem zsidó, nem magyar, nem szív, nem agyar,
Nem lét, nem nem lét, nem nyeremény, nem tét,
Nem kevés, nem sok, nem okozat, nem ok,
Nem vak, nem süket, nem vetés, nem szüret,
Nem lehetséges, nem lehetetlen, nem tehetséges, nem tehetetlen,
Nem szépség, nem szörnyeteg, nem szélcsend, nem fergeteg,
Nem minden, nem semmi, nem mindenki, nem senki,
Nem élet, nem halál, nem tanuló, nem tanár,
Nem nap, nem hold, nem vér, nem zsold,
Nem koldus, nem király, nem gyökér, nem virág,
Nem nyár, nem tél, nem tőke, nem bér,
Nem fényes, nem kopott, nem erényes, nem kokott,
Nem éppen hogy, nem éppen még, nem elégtelen, nem elég,
Nem állat, nem ember, nem sivatag, nem tenger,
Nem északi, nem déli, nem automata, nem kézi,
Nem diós, nem mákos, nem éber, nem álmos,
Nem igen, nem nem, nem nemes, nem nemtelen,
Nem meleg, nem hideg, nem Kína, nem Tibet,
Nem öröm, nem üröm, nem ujj, nem köröm,
Nem igaz, nem hazug, nem heveny, nem akut,
Nem boldog, nem boldogtalan, nem halott, nem halhatatlan,
Nem kutya, nem macska, nem komoly, nem csacska,
Nem pokol, nem menny, nem tisztaság, nem szenny,
Nem apáca, nem kurva, nem finom, nem durva,
Nem bal, nem jobb, nem szárny, nem comb,
Nem fekete, nem fehér, nem bor, nem kenyér.
Ki? Ki vagyok? Ki vagyok én?

Már megint elszúrtad! Ma is korholtam őt,
ekkor láttam meg a megkínzott csecsemőt.
Évek óta bántom: ő a főkolompos, a bús egó,
mint nyálkalény, kitől szabadulni volna jó.

Álltam megrendülten, a levegő benn rekedt,
hisz ez csak egy szegény megkínzott gyerek!
Még hogy nem én – az egóm is én vagyok,
neki is ragyognak fenn a fénylő csillagok.

Unom a csendet, most játszani fogok,
Gyertek kisautóim: szavak, mondatok.
Leírom, hogy vöcsök, ó, mennyire vidám,
Csöcsökre, pöcsökre, köcsögre rímel ám.
Mily' jóízű a sok finom enny: nyenyere,
Menyét nyammog, nyúlnyesedék kenyere.
A bé a dével megózva, a végen egy hetyke ács,
Játszunk, kitalálod? Bodo-bodo-bodobács.
Zsákban zsizsikmúzsa, Zsuzsika muzsikál,
Zsandárzsúrzselében zsé a zsével táncot jár.
Hóhérsóhaj, hóban hóhalál, hálás halászhajó,
Huhog a há: uhuhuhogás, hét halott hernyó.
Incifinci cickánypocok, icinke-picinke cinke,
Cickánycímer-cicoma, cinkos cincérpince.
Hópihe magában, mellé egy csalogány,
Hermelin, gibbon, kacag a kacagány.
Gólyahír, jázmin, árvácska, pőre bőregér,
Kisvasút, lovacska, breki és brekegés.
Madártej, parfé, süni, csacsi és csónakház,
Liliom, lemúr, lakat, ecset, tű és rókavár.
Borzalmas, bolond borzbanya boncol boldogan,
Bősz bölény baktat, bordalt böfög a bolhapap.
Csalamádé Csaba Csóka Csillát csókolja,
Hóban hált a haramiák hóhányó hókotrója.
Négerek, berberek, barbárok, egyre megy,
Cigányok, királyok, zsiráfok, emberek.
Pajtás, oltás, mártás, bontás, vágányzár,
Illó, illő, üllő, küllő, kürtő, sárkánnyál.
Piroska, Jancsi, Juliska, Csipkerózsika,
Csonka családban csiga csigának farkasa.
Papagáj, tukán, sirály, kuvikok, sikolyok,
Répalé, cinketáp, bodzaszörp, minyonok.
Szép szálka, rút rabbi, hibbant ecsetszőr,
Kamion, sampion, perec, sál, debattőr.
Kaki, kuki, pisi, cici, cumi, punci, hoppá!
Bekap, kikap, nyal, tol, húz, sóhaj hozzá.
Tabu, kapu, smafu, ribillió, rebellió, ejnye
Bejnye, máglya, fáklya, hamu és pernye.
Dakota hahota, anyuka nézz oda, tündér,
Korog a nyomor, üres a gyomor, a kondér.
Boldogok, bulldogok a lelkileg szegények,
Semmirekellő süket sárkányfog-vetemények.
Királykék széncinkék, nyitnikék, nyitnikék,
Dobbdobbolnak csöpp mütyűr szivecskék.
Delet bumbumoz egy harang: délidő,
A játéknak vége, valaki korog: ebédidő

Abban minden magára valamit is adó bölcs, sőt a lexikonok is egyetértenek, a helyzet kulcsa: a most. Unom ezt a helyzetet, kulcskeresésre indulok. Szerencsére a logika és a valóság tényei nem vernek béklyóba, így őket kihagyom a csapatból, kezdődjék hát a hajsza!

A búgócsiga az utolsókat búgja, amott egy felhúzós egér,
A sárga lufi felrobbant, a piros is, de a nyuszis még él.
A matchbox feldőlt, még elütötte a tomahawkos indiánt,
Szivacslövedékek verték, félig bedőlt az építőkockavár.
A zöld katonák ottvesztek, mert egy dömper arra járt,
És rájuk borított egy dömpernyi legórakományt.
A mozdony mi a tankkal ütközött, oldalán szuszog,
Megadták magukat a kék lövészek és a krampuszok.
A pingponglabdákat a dobozból a maci rúgta szét,
Végez a vérfürdővel a kacsák közt a plüssmenyét.
Hátba vágta a homokozólapáttal egy szita,
Na most kelj fel, ha tudsz, keljfeljancsika!
Parton tátog szomjasan a vitorlás kishajó,
Elfoglalta két gyurmakalóz meg egy vonalzó.
Kókuszpálmák közé hull az utolsó buborék,
A cicák felborultak, de a zsiráfok állnak még.
A jediben kimerült az elem, nem harcol tovább,
A szőnyegen szerteszét piros, zöld katonák.
A rája a kalapácsot tépte, végül fejét vesztette szegény,
A béka revansot vett a csörgőn a tőrbe csalt tintahalért.
Az úszógumi sokáig bírta a teknős rohamát,
Ken siratja halott szerelmét, a Barbie babát.
Teddy mackó a rágókát tépte darabokra szét,
A babaház is romokban, bútorok szerteszét.
Süsü egy tűzoltót tanított kesztyűbe dudálni,
Csingacsguk ottveszett, felesleges rá várni.
A csigák és a tukánok kukutyinban zabot hegyeztek,
Ledőltek a latrokkal és kisjézussal a játékkeresztek.
Hófehérke poros, körötte a megmaradt törpék,
A csatatéren a kitépett plüssvaddisznósörték.
Vuk talpai feldobva, a kotorék legyen könnyű neked,
Meg nektek is, elesett szúnyogok, sáskák, emberek.
A kistraktor kereke beakadt, elé borult egy alagút,
Elfáradtak végül, egyikük se nyerte meg a háborút.
Hazamentek csendben a csatázó felek,
Ma megint nem tudtunk legyőzni, szeretet.

– Most elbocsátalak, ez az utolsó nyamvadt csirkecomb.
Ő az, ki végig kitartott vele, bár érthető – hisz bolond.
Kacag a beste – királynak álmodod magad, hólyagkirály?
Ruhád foltos, cipőd lukas, ideje észhez térned már!

Elbocsátanál? Tudd: hatalmad nincs a bolond felett,
Soha nem is volt. Önszántamból szolgáltalak tégedet.
Udvarodba álltam, mert szívem szánalommal telve
Tekintett dölyfös magányodra s kemény szívedre.

Katonák sírnak, sapkák repülnek az égbe,
Berlin megadta magát, itt a történet vége.
Kiégett minden ház, alattuk égett a bunker,
Éva Braun is égett, meg vele égett a Führer.

Berlin a büszke kezdet és a démoni vég,
Eljöttünk hát érted, kiirtani jó német nép.
Lelkünkben sötét tűz, szívünkben irgalom nem él,
Németek mind, jaj nektek, ma eljöttünk Berlinér'!

Felgyorsult életünk egyre kevésbé teszi lehetővé a Szent Biblia közel 1300 oldalának végigolvasását, miközben a biblikus tanításokra égetőbb szükségünk van, mint valaha. Ebbéli felelősségemtől áthatva megkísérlem a Szentírást a kor szelleméhez igazítva rövid, két metrómegálló közt olvasható, android-kompatibilis formába önteni. Dicsértessék!

György lovag a felborult szekér mellett áll, és homlokát ráncolva a kétségbeesett parasztokat hallgatja.
– Az úgy volt, tekintetes úr, poroszkáltunk itt békésen, egyszercsak megjelent egy sárkány. Megette a Rárót és a Csillagot, felrúgta a szekeret, és elrepült.
– Ej, nem szép dolog ez a sárkánytól, de majd én elveszem tőle a kedvét, hogy lovakat egyen, meg szekereket borogasson!
A lovag elvágtat.
György lovag a szántóföldön egy felperzselt eke mellett áll, és homlokát ráncolva a kétségbeesett parasztot hallgatja.
– Az úgy volt, tekintetes úr, hogy kijöttünk ide szántani, egyszercsak megjelent egy sárkány. Megette a Riskát meg a Böbét, felperzselte az ekét, és elrepült.
– Ej, nem szép dolog ez a sárkánytól, de majd én elveszem tőle a kedvét, hogy teheneket egyen, meg ekéket perzselgessen!
A lovag elvágtat.
György lovag a szántóföldön egy kidőlt makkfa mellett áll, és homlokát ráncolva a kétségbeesett parasztot hallgatja.
– Az úgy volt, tekintetes úr, hogy makkoltattam itt békésen, egyszercsak megjelent egy sárkány. Megette a kondát, felborította a makkfát, és elrepült.
– Ej, nem szép dolog ez a sárkánytól, de majd én elveszem tőle a kedvét, hogy kondát egyen, meg makkfákat borogasson!
A lovag elvágtat.

A sárkányt a barlangjában találja.
– Figyelj, sárkány, abba kell hagynod a duhajkodást! Nem eheted meg más jószágát, nem borogathatsz kedvedre!
– Különben?
– Addig élsz.
A sárkány nem hallgat a szép szóra, mi több, ezt a gyengeség jelének véli. Nagyobb hibát el se követhetne...
György lovag levágja a döglött sárkány farkát, és elvágtat. A sárkány levágott farkával megcsapkodja a szekeret – láss csodát! –, Ráró és Csillag feltámadnak, örülnek ám a parasztok. Így tesz az ekével is, Riska és Böbe együtt bőg örömében a parasztokkal, a makkfa is feláll, alatta röfög a konda, hálálkodnak ám a parasztok.
A lovag elvágtat.

Közben szentté avatják, Szent György néven vonul be a történelembe, de ez kicsit sem érdekli, mert figyelme a csodatévő sárkányfarokban rejlő lehetőségek felé fordul.
– Kéne egy rendes vár, unom már a vándorlást, az örökös harcot, melynek jutalma: hálálkodás, vállveregetés, pár isten fizesse meg.
Egy formás tengerparti erődhöz lovagol. A várurat keresi, aki a farokcsapkodást követően bodobáccsá változik. A lovagok, a személyzet – érthető okból – hűséget esküdnek neki. A sárkányfarok aranyba borítja György lovag és a vár életét. Ennek bizony híre megy, és a király fülébe jut. A király nagyon irigy ember, és fél is György lovagtól. Sötét tervet forral, a lovagot az udvarába rendeli.
– Milyen jó kis udvar – szól Szent György a királyi kastélyt látva. A király szöcskeként végzi.
Györgyöt megkoronázzák, az urak hűséget esküdnek neki. A sárkányfarok aranyba borítja György király országát. Ezt nem hagyhatják szó nélkül a szomszédos királyok, ezért összefognak ellene. Ízeltlábúakként végzik. A sárkányfarok aranyba borítja a kontinenst.

Szent György a teraszon bort kortyolgatva a tengert figyeli. „Dzsingisz kánt, ha élne, csigává csapkodnám. Nagy Sándort gilisztává. Nincs semmi, amitől megijednék.”
Elvigyorodik, a főszakácsot hívatja, kezébe nyomja a sárkányfarkat.
– Ropogósra sütve, dióval, fokhagymás gorgonzolával.

Gyerekek bábelőadást néznek Párizsban. Szent György éppen legyőzi a sárkányt.

A két motor álmosítóan duruzsol. Itt már felhők sincsenek, alatta-fölötte kékség, előtte a horizont, ahol a kékség a semmivel összeér. Antoine de Saint-Exupéry kikapcsolja a gyújtást. A motorok leállnak. Végtelen csend, végtelen tér, végtelen magány: „la mort”, gondolja magában. A repülő enyhe süllyedéssel tartja a sebességét. Milyen gyönyörű egyensúly. Tartom a sebességet, de magassággal fizetek érte, vagy tartom a magasságot, annak sebesség az ára. Az életben mindenért fizetni kell, csak egy, mi ingyen: az út végén „Ő” vár.
Pereg a kép, a gyerekkor, a pilótaiskola, Párizs, Cape Juby: a Szahara, Argentína, Consuelo és most a Földközi-tenger: végállomás. A lassan pörgő magasságmérő mint egy precíz homokóra mutatja a hátralévő életet. Egy mozdulat csak, kapcsold vissza a motort, csendben hazarepülsz, vacsora, énekelhetsz a barátaiddal, írhatsz,
szeretkezhetsz, akár alhatsz is, annyi minden jó vár még rád. Az érzést figyeli a szívében: kozmikus fájdalom és magány. Furcsa egy fájdalom, nincs nála mélyebb és égetőbb, mégis van valami gyönyörűséges mélysége, ami csak a halál közelségében mutatja meg magát. Van a szomorúságnak olyan mélysége, ahol az már szépség, akár egy végzetes egzotikus virág illata, aminek talán nem is akarunk ellenállni, bár az életünkkel fizetünk érte. A magasságmérő homokszemei lassan peregnek. „Jó lett volna megtudni, mi van a fájdalom mögött”, de egy újabb körre már nem maradt ereje: „a rozsdás lakat: ha idáig nem adta, már nem adja meg magát.” Átsiklik a bárányfelhőkön – „milyen könnyű titeket szeretni.” Lassan emelkedik a horizont, ahogy a tenger közelít, és lassan Antoine de Saint-Exupéry lelke is elcsendesül. Nem fél, már nem vágyik semmire, nem jut eszébe se gyerekkor, se a Szahara, se Consuelo, csak van: létezik. Körötte szépség, benne a szépséges fájdalom. „Lám, mindennel a lakat se bír, a szépséget nem lehet bezárni.” A nap ragyog, „a tenger átölel”, Antoine de Saint-Exupéry fájdalmas gyönyörűséggel a szívében hangtalanul suhan tovább. A tenger elnyeli a repülőgépet, elnyeli a fájdalmat, Antoine de Saint-Exupéry szíve megszűnik dobogni. „Lám, mindennel a halál se bír.”

Folyóparton sétálok. Nicsak, egy vöcsök! Épp egy aranyhallal birkózik.
– Ments meg kérlek, hálából teljesítem három kívánságodat – üvölti a vesztésre álló aranyhal.
Megmentem.
– Térjünk a tárgyra – állítom le a viharvert aranyhal hálálkodását.

„Mai napig János vitéz őkegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme."

Így ér véget akkor a történet, azóta 20 év telik el. Most az éjszaka közepén János vitéz álmatlanul forgolódik az ágyban. Mellette Iluska, álmában rugdos, időnként horkol. Holnap Tündértanács, ahol csupa kedves tündérrel beszélik meg Tündérország dolgait. Utána ebéd: ambrózianektár – mint minden átkozott nap. Legutóbb, kínjában már odaszól a szakácsnak.
– Aztán holnap csülkös bableves legyen ám, meg rántott hús uborkasalátával, utána madártej!
Nevet a kis kretén, sőt másnap a tündérmenzán, mikor odacsapja a merőkanalával az ambrózianektárt, még viccesen rá is kacsint:
– A „rántott hús", felség! 
Megcsapatná, de Tündérországban deres sincs. Mikor legutóbb javasolja, hogy szerezzenek be egyet, mindenki kacag, csak úgy repkedtek a „milyen vicces kedvében van ma, felség”, meg a „király a humorod, vitéz” mondatok. Egyik nap lemegy a raktárba megkérdezni, hol a kardja, mire a raktáros tündér kacagva, „ó, azt már régen kidobtuk, fejedelem”. Rezeg a léc, hogy leüti, végül megsajnálja szerencsétlent, de ez nem mehet így a végtelenségig. Iluska is furcsa szokásokat vett fel. Rákapott a fészbukra. Esténként a gép előtt ül, reggel sokáig alszik. Ő korán kel, szeretne korán feküdni. „Jancsi, még ne aludj el! Fészbukozok pár órát, utána dugunk.”
– Mi lehet a lovammal?
Utánajár. A főlovász tündér leadta egy vágóhídra: Tündérországban nincs szükség lovakra – „de főlovászokra igen”, már csak legyint, tiszta téboly. Délután fegyelmi értekezlet: Béla tündér elvette Karcsi tündér almáját. Nem direkt, állítása szerint véletlenül. A legborzasztóbb, hogy szerintem igazat mond. Néha nagyon szeretne magában lenni, de mindenütt fürtökben lógnak a tündérek. Köszöngetnek, visszaköszön, kedvesen mosolyognak, visszamosolyog. Képtelenek csendben maradni, kérdeznek valami kedveset, kedvesen válaszol, nem beszélve az állandó hárfa és fuvola lármáról.
– Milyen szép időnk van ma, hárfatündér – mondja szépen, kedvesen.
– Eltöröm a kezed, ha még egyszer a húrok közé csapsz! – gondolja magában.
Valamelyik nap eszébe jut a francia király lánya.
– Legalább megdugtam volna – veri fejét a virágillatú falba.
– A rablókat is hiba volt felgyújtani. Néha kiszökhetnék hozzájuk mulatni. Szegény öreg boszorka, cudar egy természete volt, de olyan pitét sütött – azóta se ettem olyat. A sárkányt is leöltem – én marha. Kijárhatnék hozzá sárkányos témákról diskurálni. Miről lehet egy tündérrel beszélni – hagyjuk is!
– Kelepcébe estem – ismeri be János vitéz.
Csörög az ébresztőhárfa. Kezdődik a műszak. Beáll a tündérmenzán a tündérsorba, a konyhás nénitündér kiadja a tükörambróziát ambróziateával.
– Tükörtojást kérek fekete-erdei sonkával, és egy kávét! – rendel szúrós szemekkel Jancsi.
– Íme, a tükörtojás – odatolja az ambróziát. – Íme, a kávé! Egy egész bögre! – és odaadja a teát. Viccesen mosolyog, nagy kópé a konyhás nénitündér.
A földhöz vágott tálca csattanása ráfagyasztja a mosolyt a nénitündér arcára, a szétrepülő cserepek eltalálnak pár táplálkozó tündért. Jancsi dühös léptekkel hagyja el a menzát – Iluska zokog. Mielőtt kirúgná az ajtót, koronáját a bejáratnál lévő ruhafogasra akasztja. Öles léptekkel a tengerpartra siet. Az elrejtett sípot keresi. Megvan! „Hál' istennek, nem találták meg ezek a félnótások!” Megfújja. Óriás érkezik.
– Egy jegyet a kontinensre! Csak odaút.

1801. január 5.
London, Királyi Haditengerészet Fegyelmi Tanácsa

Jelen vannak:
– Sir Peter Heywood, az Admiralitás Lordja
– Sir William Percy ellentengernagy, a Fegyelmi Tanács elnöke
– Philipp Calderwood admirális
– Sir Arthur Wellesley tengernagy
– William Bligh, a HMS Foudroyant kapitánya
– James Norman Hall regényíró

A Fegyelmi Tanácsot titkos ülésre hívták össze egy fölöttébb veszedelmes ügy kivizsgálására. A jelenlévő regényíróra mindenki megdöbbenéssel tekint: példa nélküli egy nem tengerészeti tisztviselő részvétele az ülésen.

Figyelem írásaim bennem élő szereplőit: Sir Walter, Artúr, Tarzan, Old Shatterhand, Töhötöm, Öcsi.
– Hol vannak a nők?
És tényleg.
– Hol vagytok, nők?
A vártoronyból dörömbölés és női kiabálás hallatszik. Elindulok. A torony bejárata vaspántokkal megerősített íves kapu, rajta rozsdás lakat. A kapun tábla: Belépni tilos! Aláírás: Sárkány.

Mivel is kezdődhetne egy komolyságellenes írás, mint egy viccel.
Melyik a legerősebb állat a világon? Hát a nyúl, mert egy akkora sassal a hátán is tud repülni. Gyerekkoromban mindig könnyesre nevettem magam ezen a kisfiús viccen, de ezer más mindenen is tudtunk ugyanígy röhögni.

Például, amikor Berei tanár úr felállított minket, a három főkolompost, hogy ki tette a döglött galambot a Béla táskájába? A kérdés költői, a válasz nyilvánvaló. Hárman állunk, az osztály néma csendben, a tanár úr szigorúan figyel. Berei tanár úr nem volt rossz ember, pedáns, szigorú, de emberi, és sosem igazságtalan. Zajlik a dráma, a levegőben lóg az osztályfőnöki intő, ami nem hiányzik, van már pár dolog a rovásunkon. Egyszercsak abba a feszült, fagyott, szigorú csendbe megérkezik valami, ami nem tudni, honnan jön, egy biztos: senki se hívta, mégis ellenállhatatlan erővel támad. Nem emlékszem, ki kezdi a nevetést, de arra igen, hogy megrémülök. Mint a futótűz a száraz bozótban, viharos gyorsasággal terjed tova, már mind a hárman teli torokból röhögünk. A tanár úr földbe gyökerezett lábakkal, kővé dermedve figyel. Harcolok az érzéssel, nem akarok nevetni, nagyon félelmetes abban a helyzetben, de minél inkább harcolok, annál inkább nevetek. Rettenetes érzés. Nagyon sokáig tart. Nevetünk, közben rettegek: mi lesz ebből? A tanár úr hallgat, ő is tehetetlenül áll a mindent elsöprő erő előtt. Amikor a röhögésvihar elvonul, dühödten leültet minket. Ennyi. Következmény: semmi. Lám, ennyi év után is megmarad a minta, hogyan „dolgozik” a nevetés.

Ha már gyerekkor, egy másik minta, ami átdereng a múlt ködén: iskolaudvar, a kisdobosok és az úttörők katonai alakzatokban állnak, hallgatják Bélánét, az igazgatónőt. Gyerekként is pontosan belövöm – a gyerekek mindig, mindent pontosan lőnek be –, Béláné mennyire ostoba és kártékony egyed: a pedagógus antitézise. A gyerekek szegények hallgatják, illetve dehogy hallgatják, gondolatban máshol járnak, vagy kínlódva várják, hogy egyszer majd véget ér. 

Megborzongok, miközben írok, mert tisztán érzem, Béláné bennem él, sőt vagytok még páran „Bélánék”. Most, hogy bevilágítok a múlt sötétjébe, szúrós szempárok néznek vissza rám, fejüket csóválják. Próbálok nevetni, de nem megy, úgy tűnik, akarattal nem tudom megidézni „őt”. Pedig jó lenne nyakon csípni a nevetést, unom már Bélánét meg a tettestársait, túl értékes az élet, innentől már csak nevetni szeretnék. Na bumm, nesze neked komolyságellenes írás: csöpögő komolyság, tudálékos okoskodás. Bélánék győztetek, bevégeztetett. Vagy mégse? Visszamegyek arra az évnyitóra, és megidézem az erőt: nevetés, jöjj el, kérlek, segíts szegény gyerekeknek! O-ó, nicsak, ki közelít?! Reszkess, Béláné, jövünk!

A kellemes nyárvégi időben alélt gyerekek tartják eltorzult arccal az alakzatot.
– 83. sz. Kossuth Lajos Úttörőcsapat, vigyázz! Dobpergés, zászló és Béláné.
– Kedves gyerekek... Jaj, ne! ...véget ért a szünidő, biztos sok érdekes... Hagyj békén! ...történt, de most... iskola... a második otthonotok... mi pedagógusok... Dugulj már el!
Béláné beszél, és beszél, csak beszél, a béna fali hangszórókból erőtlen, recsegő nyekergéssel törnek elő senkit sem érdeklő, papírból olvasott szavai. Mindenki unatkozik, beleértve a tanárokat is, sőt a csapatvezető pajtás is láthatóan szenved, az órájára néz.
Van a töltőceruza-fúvócsőnek egy jellegzetes hangja: a gyurmalövedék az igazgatóhelyettes pajtást a nyakán találja.
– Talán egy szúnyog – próbálja elkerülni a kézenfekvőnek tűnő következtetést.
– ... kedves gyerekek, mi mindent megteszünk majd...
A papírrepülő álmos szépségben vitorlázik át a gyereksereg felett, az elkínzott arcok felderülnek. Az igazgatóhelyettes pajtás szigorú tekintettel követi a légi jármű útját.
– Végre leszállt – sóhajtana megkönnyebbülten, ha nem találná fülön a következő gyurmalövedék. – Jól céloz a kis rohadék – mondja elismerően a benne élő gyerek, de ettől talán még jobban megrémül, mint a következő repülőtől. Ami már Béláné válla fölött repül el, a csapatzászlót tartó osztagba csapódva kamikazeként. Az osztag látja a közeledő repülőt, de gránitszilárdsággal állnak, hisz a zászló a becsület.
– ... mi is voltunk egykor gyerekek... ööö – az első lufit meglátva Béláné kiesik a ritmusból. 
Szép piros léggömb, sárga madzaggal, érthetetlen, hogyan tudta valaki észrevétlenül felfújni.
– No, ez már nem fog magától eltűnni – áll fel komor arccal az ig.h. pajtás, és intézkedésbe kezd. – Átkozott kölyök! – veszi ki orrából a gyurmát, és üldözőbe veszi a lufit. Már épp utolérné, mikor valaki elgáncsolja (így legalább célt téveszt a gyurmás orvlövész). A gondnok, a tettek embere, felpattan, és az ig.h. pajtás segítségére siet. Felsegíti, kiveszi szemöldökéből a gyurmát – vérben forgó szemekkel körbenéznek.
Béláné még hisz a szavak erejében, tehát tovább recseg.
– ... szépen kifestettük a tantermeiteket, hogy...
A focilabda csak centiméterekkel kerüli el Béláné kontyát, de a tanári ablakát így is betöri. Béláné leáll. Segítségkérően a tornatanárra néz, aki szolgálatra készen felpattan, és határozottan a sípjába fúj: óriási hiba. 200 síp válaszol rá, sőt innentől kezdve a sajnálatosan eszkalálódó események ideje alatt 100-150 síp
folyamatosan „dolgozik”. A következő keményre fújt bőrfoci letöri Béláné mikrofonját, és gyomorszájon találja a csapatzászló-tartó pajtást. Összecsuklik. Béláné mintha lassított filmen látná, ahogy a két tucat lufi és a repkedő színes szalagok között a 83. sz. Kossuth Lajos Úttörőcsapat zászlója a rohangászó gyerekek lába alá dől, hogy ott szandálok és gyerekcipők martalékává váljék.
– Futni kéne – gondolja első reflexből, de nem azért állította ilyen fontos posztra az élcsapat, hogy gyáván megfusson, rendezi hát sorait, és ellentámadásba lendül.
Összegyűjti, ami a tanári karból megmaradt. Jelentést kér.
– Igazgató pajtás jelentem, a rajztanárnő megsebesült, Gyula bácsi, a matematikatanár átállt, a földrajz- és kémiatanár dezertált, jaj! – precíz lövés, a gyurma nem vakítja meg, de a bal szemét jó időre kivonja a forgalomból.
– Köszönöm! Bajtársak, a felelősségünk óriási, csak magunkra számíthatunk. Csapatokra oszlunk, az első kipukkasztja a lufikat, a második lefegyverzi a fúvócsöveseket, és előállítja őket a tanáriba, a harmadik csapat bekeríti a tanulókat, az udvar sarkába szorítja, ott újra alakzatba rendezi, és sorakoztatja őket. A technikusok szereljék vissza a mikrofont, állítsák helyre a hangosítást!
– A dögök, levágták az automatát! – hozza a rossz hírt a napközistanár.
– Előre! – mondaná Béláné, de fejbe dobják egy tornazsákkal.
– Átkozottak, honnan szerezhették ezt a rengeteg konfettit? – ámul az iskolatitkár az emeleti ablakokból konfettit szóró hetedikesek láttán.
– Bajtársak, a késlekedésre nincs idő, már a termeket ostromolják! – kiált az időközben feltápászkodó Béláné, hogy egy becsapódó kosárlabdától újra a földre kerüljön.
Kemény fából faragták. Feláll.
A lángoló ellenőrzők mint megannyi mókás csillagszóró együtt repülnek a címerekkel és a „Dolgozni csak pontosan, szépen...” dekorációkkal. Egy félig elégett osztálynapló az összetaposott csapatzászlóra zuhan. A zászló lángot fog, és démoni vörös fénye cirógatja az ájult zenetanárnő kormos hangvilláját. Az 1. osztag a labdákat kergeti, de a megvadult gyerekhordák ide-oda rugdossák őket, hogy az egyre dekoncentráltabbá váló osztagot kifárasszák. A 2. osztag erős tűz alatt áll, már az emeleti ablakokból is fúvócsövezik őket, de az udvarról tüzelő orvlövészek is jól beásták magukat az ablakon kidobált iskolapadok közé. A 3. osztag bekerítő hadműveletbe kezd, de lassítja őket, hogy a beásott gyurmalövészek tűz alatt tartják őket, és a tanáriból székeket dobálók is pokolian jól céloznak.
A csata még nem dőlt el! Erősítés érkezik.
A karbantartók és a tornatermen utolsó simításokat végző festők a tanárok mellé állnak. A helyzet kritikus. Béláné maga köré gyűjti a kemény magot (az orosz-, a történelemtanárt és a csapatvezető pajtást), megpróbálják visszafoglalni a tanárit. Az udvaron nyomulnak, az orosztanár elesik, fejen találja egy szék. Nincs idő ápolgatni, kitépett napló- és rajzlapokon át törnek tovább. A lépcsőházhoz érnek, folyamatos krétatűzben, minden lépcsőfokért szívósan megküzdve haladnak felfelé. A lépcsőfordulóban a történelemtanárt eltalálja egy cserepes virág. Sorsára hagyják. Megérkeznek, a tanári előtt tombol a harc, a csapatvezető pajtásra rádől egy periódusos rendszer, megrogy, de harcol tovább. Béláné az iskolai csengő gombjáért folytat közelharcot pár mindenre elszánt nyolcadikossal. A csapatvezetőt leöntik tintával, félig megvakul, de harcol tovább. Béláné megharapja az egyik nyolcadikost, meg a másikat is, de minden megharapott nyolcadikos helyére két másik áll. A csapatvezető pajtást tarkón vágják egy méterrúddal, meginog, retteneteset ordít, megrázza magát... ám fülön találja egy Lenin szobor – feladja, kidől. Bélánét már csak centiméterek választják el a csengőgombtól, összeszorítja fogát, megacélozza akaratát, keze a gomb felé kúszik... de rádől a tábla, és torkán akad a szivacs. Bevégeztetett! Az egyes osztag felmorzsolódik, a kettes fogságba esik, épp kötözik és temperával mázolják őket. A hármas osztag egy része halottnak tetteti magát, a másik része dezertál. A konyhások a festőkkel megadják magukat. Teljes a győzelem. Kezdődik a tanév.

Az égbefúródó katyusák mint megőrült izzó darazsak világítják be a halászokról elnevezett bástyát. A bástya tövében gubbaszt a három jóbarát: Gábriel, a rövidlátó fülesbagoly, Sztyepán Sztyepanovics, a sánta sztyeppei farkas és Sir Lancelot, a gyalogsas. Gábriel a kerekerdő közepén éldegélt, amíg azt ki nem robbantották alóla a németek. Légnyomást kapott, most rosszul hall, és rövidlát. Sztyepán Sztyepanovics a pusztában portyázott, de a pusztát felgyújtották alóla az oroszok. Menekülés közben csánkon találta egy srapnel, most három lábon sántikál. Sir Lancelot az égben lakott, de felrobbant mellette egy zuhanóbombázó, és leégtek a jobb szárnytollai. Repülni nem tud, a földön totyog.

Old Shatterhand Fecske nevű lován unatkozik. Körötte a végtelen préri, viszket a tenyere – nem véletlenül kapta a nevét.
– Nicsak, egy strucc! Ennek utánanézek, fölöttébb furcsa jószág itt a préri közepén – és odaüget Fecske nevű lován.
– Szervusz, strucc, hát téged ki pottyantott ide?
– Jaj, ne is mondd, Old Shatterhand, egy vándorcirkusszal vándoroltam, de rajtunk ütöttek a komancsok... micsoda vérfürdő, istenem!
– Maradtak túlélők?
– Senki, mind ott vesztek... micsoda vérfürdő, istenem!
– Merre mentek a komancsok? – érdeklődik Old Shatterhand öklét reménykedően dörzsölve.
– A komancsok? Már mondtam, mind meghaltak. Samu, az erőművész egyedül vagy tizet összetört, Alfonz, az oroszlán négynek letépte a fejét, hetet ízekre szaggatott, Rinaldo, a késdobálónk minden kését eldobta (ő sosem hibázik). A maradékkal, Sahil, az elefánt végzett ... micsoda vérfürdő, istenem!
– Strucc, az isten szerelmére, mit keresel te itt? – kérdi Old Shatterhand némi csalódottsággal.
– Tudod, az úgy volt, hogy a cirkuszban nem a legrosszabb élni, de mégiscsak egy ketrec, és sok a hülyegyerek, aki a tollamat tépi, meg egyébként is többre vagyok hivatott, ezt bizonyosan érzem, egyszóval olajra léptem.
– Hát te, hova tartasz, Old Shatterhand?
– Csak úgy lófrálok, ugye sok a komancs meg a mindenféle gyanús arc, és hát a nevemet se véletlenül kaptam – dörzsölgeti viszkető tenyerét.
– Mehetnék veled, Shatt?
– Miért is ne, egyedül úgyis unatkozom.
Innentől együtt lovagol Old Shatterhand és a többre hivatott strucc a végtelen prérin, a komancsok és mindenféle gyanús arcok tengerén.

Egyszer medvetalp-sütögetés közben, hopp, mintha a földből bújt volna elő, ott terem egy indián. Szerencsére Old Shatterhandnak ma erősebb volt az éhsége, mint amennyire a tenyere viszketett, ezért Winnetou most békésen a tűz mellett heverészik, és együtt rágják a kakukkfüves medvetalpat. Beszélgetnek.
– Mi járatban itt, testvérem? – kérdi Old Shatterhand szépen, kedvesen.
– Hadi ösvényen járok, a komancsok ellopták a lovam meg a kedvenc pipámat.
– Ajaj, ez bizony kemény kéz után kiált – mondja Old Shatterhand ráutalóan.
– Testvérem, mehetnénk együtt is – szól Winnetou, hiszen intuitív alkat.
– Mehetnék én is? – kérdi a strucc.
Bólogatnak, és vészjósló némaságban rágnak tovább.

Viharvert állapotban áll Winnetou és Old Shatterhand a kínzó cölöphöz kötözve. A komancsok okosak, már várták őket. Viszont a struccra ők se számítottak! Olajra lépett, most a fejét töri.
– Valamit ki kell sütnöm! Az apacsoktól nem tudok segítséget kérni, mire visszaérnénk, kiszenvednének... megvan! Cselt vetek.
A cirkuszba vágtat. A távolléte nem szúrt szemet, gondolták, megijedt szegény, majd előkerül valahonnan, és lőn.
– Hát te, hol kujtorogtál? – kérdi Hermann, az igazgató.
– Csak kiszellőztettem a fejem, utána ittam egyet a forrásnál.
– Ah, végre, épp forrást keresünk, strucc, vezess minket!

A lángoló tipik kísérteties fénnyel világítják be Samu, Alfonz, Rinaldo és Sahil arcát, végül az utolsó komancshörgést is elnyeli a szél, a tájra béke ül.
Hermann, a cirkuszigazgató, Old Shatterhanddel és Winnetouval tárgyal.
– Sok itt a komancs, fárasztó ez az út, nem mutatnátok egy békésebbet, így jottányi erőnk sem marad, mire a városba érünk – így Hermann.
– Rendben, de a struccot szabadséglevéllel szabadon engeditek. 
– Áll az alku!

A horizonton parázsló komancs falu vidáman pislog a távolodó cirkusz és a három jóbarát után. A városba érve első utuk természetesen az ivóba vezet, ahol már mindenki a cirkuszról és a komancsokról beszél. Hermann egy földijével iszogat, bizonyos Karl May nevű íróval. Karl nagyon érdeklődőnek bizonyul.
– Kérdezd a struccot, ő volt a főkolompos, mindent tud – biztatja Hermann.
Karl meghívja a struccot, aki készségesen elmeséli a történetét. Karl szorgosan jegyzetel, illedelmesen megköszöni. Gavallér, a viszkit ő állja.

Telnek-múlnak az évek, a három jóbarát keresztül-kasul bejárja a prérit, a komancsok átkozzák nevüket. Egyszer a városba érnek. Strucc egy könyvárusba botlik. Egy díszes zöld könyv borítóján hatalmas betűkkel virít, KARL MAY: WINNETOU. Kíváncsian felüti, és olvasni kezd. Egyre furcsábban néz, végül sötét tekintettel leteszi. Határozott léptekkel hazamegy. Leül az íróasztalához, elővesz egy csomag papírt, tintába mártja tollát, és nekilát. Lendületesen, hórihorgas betűkkel ír, a címmel kezdi: A VADNYUGAT IGAZ TÖRTÉNETE.

Unom a meditációt, játszani szeretnék. Évek teltek figyelemben, nincs zug, amit ne láttam volna, így felelősséggel kijelenthetem, az emberi elménél unalmasabb dolog nincs a világon. Talán egy vonuló gleccser, egy cseppkőderbi vagy egy téli álmot alvó lajhár. Nézem az elmém gépházát, benne a fogaskerekek: félelem, vágy, bánat, öröm, ez így annyira sivár. Félelem? Öröm? Bánat? Extázis? Csak szavak, önmagukban személytelenek, dögunalmasak. Unom a meditációt, játszani szeretnék! Ki tilthatja meg? Kalandra fel! Berendezem hát a világom, megszemélyesítem az érzéseimet. Legyen film, de nem, inkább csak egy filmrészlet, lássuk, működik-e.

A film címe: Tízmedve és a sistergő semmi

A jelenet: az életem most
A múlt mögöttem: zúzós
A jövő előttem: zűrös
Irányítás a sorsom fölött: elvesztve

A színhely valahol egy vadkeleti puszta, tél van. Egy lovasszánon (az életem) ülök. Mögöttem farkasok (a félelem). Ha jól látom, meg akarnak enni (a halál). Egy ideig hajtottam a lovakat, de mióta pánikba estek irányíthatatlanok, így már velük se kell foglalkoznom, csak figyelek. A folyamat ebben a pillanatban önműködő. Látom az engem üldöző farkasok tekintetét, a leheletüket, megszoktam őket, régóta tart már. A lovak dolga jobban nyugtalanít, de fáradt vagyok, most ez sem érdekel. Éhes vagyok, fázom, nincs jövőképem, és itt terpeszkedik mellettem Öcsi, a kövér „jóbarát”(a szenvedés). Öcsi nem jó semmire, lusta, be nem áll a szája, sokat és pofátlanul eszik, közönyös, most is szundikál. Megkísért a gondolat, hogy Öcsit lerúgom a farkasok elé, időt nyernék, talán el is mennének, a szán is gyorsabban futna, és az ennivaló is tovább tartana (a logika: a démon). Megborzongok, íme a jéghideg logika! Öcsi marad (szenvedek tovább).
– Mi lesz, ha felborulunk? Széttépnek a dögök, borzalom. Tenni kéne valamit! De mit?! Úristen, most látom csak, játszadozom, miközben ég a ház?!
– Felelőtlen vagy! – szól be a jólismert hang, a lelkiismeret (varjúkárogás).
Hatalmas varjúcsapat kavarog az égen, farkasüvöltés és varjúkárogás, no szépen vagyunk! Öcsi horkol. Süvít a fagyos szél, legalább a nap (öröm) egy picit kisüthetne. Elfáradhatnának ezek a dögök (ezek sose fáradnak el), visszaszerezném a lókontrollt, kisütne a nap, és befutnánk egy jól fűtött fogadóba (boldogság), ahol ennénk valami meleget (mámor), és nevetnénk a kocsmárosnéval (extázis).
– Látod, már megint csak ábrándozol! Inkább csinálnál valamit! – károgják a varjak.
– Rúgd le Öcsit, így legalább te megmaradsz! Kinek jó az, ha mindketten odavesztek? Öcsi úgyse jó semmire – suttogja a démon.
Lehet, hogy abba kellene hagyni ezt a játékot? Nem valami vidám ez a jelenet: farkasok, hideg, varjak, Öcsi meg a démon.
– Miért, abba tudod hagyni az életed? – kérdi a démon. Néha neki is igaza van.
Száguldunk tovább. Tulajdonképp, ha el tudom fogadni a szereplőtársakat, már nem is annyira borzasztó. Ráérek nézelődni. Milyen szépek a farkasok, milyen gyönyörű a mozgásuk, a tekintetük, az egyhegyűségük, ahogy egy fókusszá kovácsolódik a figyelmük, a testük, az akaratuk...
– Ami most te vagy! – szól feddően a démon.
– Meg Öcsi – javítom ki a pontosság kedvéért.
– Meg mi! – ordítanak hátra a lovak.
Van a lószagban valami melegség – meghalunk mind, üvöltik a lovak –, sőt a gyönyörűségben vetekednek a farkasokkal. Ha innen nézem, csupa gyönyörűség vesz körül, előttem-utánam, köröttem...
– Őrült vagy, Tízmedve, csinálj valamit! – sikoltoznak a varjak. Figyelem az érzést.
– Lehet, hogy igazatok van – szólok fel a varjaknak –, de most szinte jól érzem magam, nézzétek, a nap is kisütött. Szikrázik a hó, inkább gyönyörködjetek az üstökösben, amit a szán húz maga után! A két sín a hóban, az életem, ahogy visszanézek, ott farkasok persze, de mögöttük megint csak ragyog nap, boldog cinkék dáridóznak, a rókák önnön szépségüktől megrészegülve velük énekelnek...
– Gyászos a jövőkép, mi lesz veled? – kárognak varjak.
– Ne feledd, Öcsiért is felelősséggel tartozol! – démonkodik a démon.
Elfáradtam az aggódásban, Öcsinek támaszkodom, szusszanok picit erre a nagy ijedtségre.

– Hó-hó! – ébreszt fel egy mély férfihang – a lovakat bekössem, vagy mennek tovább?
Körülnézek, a farkasok lekoptak, a lovak arcára fagyott a tajték, megviselten lihegnek, az útszéli csárdán a tábla:
                           FOGADÓ A TÍZ MEDVÉHEZ
– Ébresztő, Öcsi, gyere, harapjunk valamit!

– Iá-iáá-iááá! – ordítja tele daliás büszkeséggel a rétet Szamóca, a szamár – az Élet Császára. A férfias iázásra felriad Varangy apó, aki egy korhadt fatörzsben pihenné ki az éjszakai portya fáradalmait. Visszaaludna, próbálja mohába dugni a fejét, végül feladja, és bosszúsan kiszól.
– Nem tudnál csendben maradni, te eszetlen hülye?!