„Mai napig János vitéz őkegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme."

Így ér véget akkor a történet, azóta 20 év telik el. Most az éjszaka közepén János vitéz álmatlanul forgolódik az ágyban. Mellette Iluska, álmában rugdos, időnként horkol. Holnap Tündértanács, ahol csupa kedves tündérrel beszélik meg Tündérország dolgait. Utána ebéd: ambrózianektár – mint minden átkozott nap. Legutóbb, kínjában már odaszól a szakácsnak.
– Aztán holnap csülkös bableves legyen ám, meg rántott hús uborkasalátával, utána madártej!
Nevet a kis kretén, sőt másnap a tündérmenzán, mikor odacsapja a merőkanalával az ambrózianektárt, még viccesen rá is kacsint:
– A „rántott hús", felség! 
Megcsapatná, de Tündérországban deres sincs. Mikor legutóbb javasolja, hogy szerezzenek be egyet, mindenki kacag, csak úgy repkedtek a „milyen vicces kedvében van ma, felség”, meg a „király a humorod, vitéz” mondatok. Egyik nap lemegy a raktárba megkérdezni, hol a kardja, mire a raktáros tündér kacagva, „ó, azt már régen kidobtuk, fejedelem”. Rezeg a léc, hogy leüti, végül megsajnálja szerencsétlent, de ez nem mehet így a végtelenségig. Iluska is furcsa szokásokat vett fel. Rákapott a fészbukra. Esténként a gép előtt ül, reggel sokáig alszik. Ő korán kel, szeretne korán feküdni. „Jancsi, még ne aludj el! Fészbukozok pár órát, utána dugunk.”
– Mi lehet a lovammal?
Utánajár. A főlovász tündér leadta egy vágóhídra: Tündérországban nincs szükség lovakra – „de főlovászokra igen”, már csak legyint, tiszta téboly. Délután fegyelmi értekezlet: Béla tündér elvette Karcsi tündér almáját. Nem direkt, állítása szerint véletlenül. A legborzasztóbb, hogy szerintem igazat mond. Néha nagyon szeretne magában lenni, de mindenütt fürtökben lógnak a tündérek. Köszöngetnek, visszaköszön, kedvesen mosolyognak, visszamosolyog. Képtelenek csendben maradni, kérdeznek valami kedveset, kedvesen válaszol, nem beszélve az állandó hárfa és fuvola lármáról.
– Milyen szép időnk van ma, hárfatündér – mondja szépen, kedvesen.
– Eltöröm a kezed, ha még egyszer a húrok közé csapsz! – gondolja magában.
Valamelyik nap eszébe jut a francia király lánya.
– Legalább megdugtam volna – veri fejét a virágillatú falba.
– A rablókat is hiba volt felgyújtani. Néha kiszökhetnék hozzájuk mulatni. Szegény öreg boszorka, cudar egy természete volt, de olyan pitét sütött – azóta se ettem olyat. A sárkányt is leöltem – én marha. Kijárhatnék hozzá sárkányos témákról diskurálni. Miről lehet egy tündérrel beszélni – hagyjuk is!
– Kelepcébe estem – ismeri be János vitéz.
Csörög az ébresztőhárfa. Kezdődik a műszak. Beáll a tündérmenzán a tündérsorba, a konyhás nénitündér kiadja a tükörambróziát ambróziateával.
– Tükörtojást kérek fekete-erdei sonkával, és egy kávét! – rendel szúrós szemekkel Jancsi.
– Íme, a tükörtojás – odatolja az ambróziát. – Íme, a kávé! Egy egész bögre! – és odaadja a teát. Viccesen mosolyog, nagy kópé a konyhás nénitündér.
A földhöz vágott tálca csattanása ráfagyasztja a mosolyt a nénitündér arcára, a szétrepülő cserepek eltalálnak pár táplálkozó tündért. Jancsi dühös léptekkel hagyja el a menzát – Iluska zokog. Mielőtt kirúgná az ajtót, koronáját a bejáratnál lévő ruhafogasra akasztja. Öles léptekkel a tengerpartra siet. Az elrejtett sípot keresi. Megvan! „Hál' istennek, nem találták meg ezek a félnótások!” Megfújja. Óriás érkezik.
– Egy jegyet a kontinensre! Csak odaút.