Inog az akarat mindenhatóságába vetett hitem. Úgy érzem magam, mintha egy fokozatosan fellázadó, lusta legénységgel hajózó kapitány lennék.

Ezt élhette át a Santa Marián Kolumbusz is a partot érés előtti napokban. A legénység fásult. Régóta hajóznak, a kezdeti lelkesedés, az Újvilágba vetett hitük már a múlté. Az a kevés poshadt víz, ami még maradt, már nem sokáig elég.
– Ha víz elfogy, engem a tengerbe dobnak – gondolja Kolumbusz.
Jól gondolja. Néhányuknak már most is viszket a tenyere, de a tengerészek fegyelmezett népség, a fegyelem utolsó morzsáit csipegetik. A hajót már rég nem takarítják, őrséget nem állítanak, teljes az apátia. Tartják az irányt nyugat felé, és más semmi. Várnak. Fellázadni? Minek? Elmenni innen máshova? Hova?
Visszafordulni? Lehetetlen. Micsoda büdös egy kelepce.
Kolumbusz eleinte kötelességből, mostanra unalmában és kétségbeesésében naplót vezet.
– Ma láttam egy halat. A legénység fáradt.
– Ma különösen kék az ég. A legénység rosszkedvű.
– Ma találkoztunk a Golf-áramlattal. A legénység ingerült.
– Ma nem történt semmi. A legénység megkeseredett.
– Ma az történt, ami tegnap. A legénység reményt vesztett.
– Ma viszketett a szakállam. A legénység apátiába süllyedt.
– Ma kipucoltam a csizmámat. A legénység a verbális agresszió határán.
– Ma morfondíroztam. A legénység átlépte a verbális agresszió határát.
– Ma hullámokat néztem. A legénység a zendülés határán.

Picit ugyan elmosolyodik, de már ez sem segít. Üveges szemekkel ül, az akarata itt már mit sem ér. Vár. Előveszi a naplót, beírja az aznapi bejegyzést.
– Ma megmértem, hány lépés a hajó hosszában és vissza: ugyanannyi. A legénység iszonyú csendben figyel.