– Most elbocsátalak, ez az utolsó nyamvadt csirkecomb.
Ő az, ki végig kitartott vele, bár érthető – hisz bolond.
Kacag a beste – királynak álmodod magad, hólyagkirály?
Ruhád foltos, cipőd lukas, ideje észhez térned már!

Elbocsátanál? Tudd: hatalmad nincs a bolond felett,
Soha nem is volt. Önszántamból szolgáltalak tégedet.
Udvarodba álltam, mert szívem szánalommal telve
Tekintett dölyfös magányodra s kemény szívedre.

Volt kincstárad, trónod, koronád, palástod.
Mondd, volt akár csak egyetlen barátod?
A bolond volt, kinek fülébe súghattad titkaid,
Kinek ölében sírhattál, ha nem bírtad terheid.

Bolondkirály! A bolond volt az egyetlen barátod,
Most kirúgná „méltósággal” dölyfös magányod.
Végre, elrepült az utolsó nyamvadt csirkecsont,
Maradt végre – mi mindig is volt – a két bolond.

– Király, száműzött, de király – sápadtan nyöszörög.
Bolond – így az alávaló bolond, s dölyfösen röhög.
Csend. Újra csend, végül robban a kacagás,
Azóta együtt járja útját a két bolond jóbarát.