Az égbefúródó katyusák mint megőrült izzó darazsak világítják be a halászokról elnevezett bástyát. A bástya tövében gubbaszt a három jóbarát: Gábriel, a rövidlátó fülesbagoly, Sztyepán Sztyepanovics, a sánta sztyeppei farkas és Sir Lancelot, a gyalogsas. Gábriel a kerekerdő közepén éldegélt, amíg azt ki nem robbantották alóla a németek. Légnyomást kapott, most rosszul hall, és rövidlát. Sztyepán Sztyepanovics a pusztában portyázott, de a pusztát felgyújtották alóla az oroszok. Menekülés közben csánkon találta egy srapnel, most három lábon sántikál. Sir Lancelot az égben lakott, de felrobbant mellette egy zuhanóbombázó, és leégtek a jobb szárnytollai. Repülni nem tud, a földön totyog.
Tél van, csikorgó hideg, az égen dermedt csillagok. Épp leomlik a szent háromságról elnevezett utca, egy felrobbanó lakásból kirepül egy lángoló ruhásszekrény, két izzó fotel zuhan a járdára, égő könyvek repkednek szerteszét. Egy parázsló naptárat sodor a szél, megvillan a felső lapja (1945. február 11.), mielőtt egy pianinóval szénné ég.
– Roppant kellemetlen – szólal meg Sir Lancelot. – Tulajdonképpen mi bajuk ezeknek egymással?
– Biztos valami nőügy, vagy az ennivalón civakodnak – így Gábriel.
– Annak picit túlzás, szerintem eszüket vesztették – csóválja okos fejét Sztyepán Sztyepanovics.
– Akárhogy is, roppant kellemetlen, feltehetően itt döglünk az ostromban – mondja a légvédelmi reflektoroktól hunyorogva Sir Lancelot.
– Ha túlélnénk is, utána megesznek – nyel egy éheset Gábriel.
– Az nem lehet, kell, hogy legyen megoldás! Érzem! – morogja Sztyepán Sztyepanovics.
– Éhes vagyok – huhogja Gábriel.
– Levetem magam a várfalról, megpróbálok átvitorlázni a fa tetejére. Kivárok, talán kinőnek a tollaim, mielőtt éhen halok – ácsol tervet Sir Lancelot.
– Utánad vetem magam, követlek, elkapom, ha még időben meglátom a fát, kivárok, talán elmúlik a légnyomásom, mielőtt éhen halok – ül rá Sir Lancelot tervére Gábriel.
– Egyedül végem van – mondja szomorúan Sztyepán Sztyepanovics. Megtalálnak, azt hiszik, németjuhász vagyok, és lelőnek. Kell egy jó terv!
Az égen vadászgépek húznak alacsonytámadásban, találomra lövik sorozataikat, a nyomjelzők fénye mintha vásott gyerekek ákombákom firkája lenne az éj sötét vásznán. Levegőbe repül egy raktár, mellettük döglött ló csapódik a falba. Vacsora. A varjak elfogadják Sir Lancelot vacsorameghívását. Közben kifaggatja őket, és kiderül, ez az utolsó vacsora, este végső rohamra indulnak a várvédők.
– Az lesz ám a lakoma! – röhögnek a varjak.
A negyvenezer ember megindul a pergőtűzben. Házak tűnnek a semmibe, utcák égnek el, a hullahegyek kitakarják a reflektorok fényét. Páran – akik megőrültek – énekelnek, néhányan leülnek a vérbe, zokognak, a tomboló tűzben idegbeteg táncot járnak az árnyékok, egy haslövéses tizedes még fogaival tépi fel egy támadó ütőerét. Ezrek tűnnek el a tomboló lángtengerben, még a csontjuk is elég. Nini, a három jóbarát egy felborult rohamlöveg mögül kukucskál!
– Rohanjunk, törjünk át! – ugrál három lábán Sztyepán Sztyepanovics.
– Nyugi, még várnunk kell – szól Gábriel, aki csak a látását és hallását, de nem a bölcsességét vesztette el.
– Kellemetlen, roppant kellemetlen! – csóválja fejét Sir Lancelot.
Hát várnak. A lángszórók fénye már egész közelről vág, a nehézgéppuskák lövedékei mint halálos jégeső verik a tájat.
– Kitörünk, átvágunk, kihatolunk! Utánam! – húzza a csánkját Sztyepán Sztyepanovics, az inkább lelkes, mint képes sztyeppei farkas.
– Még nincs itt az idő, várnunk kell! – szól jéghideg nyugalommal Gábriel.
– Úgyis mindegy, ha már megdöglünk, dögöljünk meg vidáman! – kurjant dacosan Sir Lancelot, és énekelni kezd.
A pillanatnyi dermedtség után a két jóbarát is csatlakozik, együtt énekelnek tovább. A harsogó énekszó, a rövid sorozatok meg a taracktűz-robbanások halálos szépségben keringőznek egymással, sőt mintha a rakéta- és aknavetőgránát-sortüzek is a refrénre robbannának. A fákon ücsörgő varjak is beszállnak, az énekhangjuk nem kimondottan fényes, de a lánctalpak nyikorgásával mindenképp harmonizál. Az Úri utca ki sem hűlt helyén megjelennek az első ostromlók. A Kaukázustól idáig nem maradt semmi, amit ezek a katonák ne láttak volna. De most: az arcukon döbbenet. Beszüntetik a tüzelést, és a különös tűzben égő szemekkel éneklő három bicebócát figyelik. A rádiós kezdi az éneket, majd a kapitány is beszáll. Honnan, honnan nem előkerül egy harmonika, egy üveg vodka, némi zakuszka. Egy tank prüszkölve fékez, a tetőajtó kivágódik, egy hadnagy (civilben a Zeneakadémia karnagya) szájharmonikával kontráz, dzsip érkezik, rajta egy komisszár, kezében gitár, a húrok közé csap. Valami Mátyásról elnevezett templom lángolva a szent háromság olvadt szobrára dől. Az izzó harang elgurul, és egy utolsót kondulva egy kiégett tankba áll. Potyognak a könnyek, lángol a vár, zokog a gárda-hadosztály, minden ég, és mindenki énekel.
A három jóbarátot szárnyra kapja a hírnév, könnyedén és bőségben vészelik át a telet. Gábriel légnyomása felszívódik, látása visszatér, Sztyepán Sztyepanovics csánksebe begyógyul, Sir Lancelot tollai újranőnek... és egy napsütéses tavaszi délután nyomuk vész...
