Abban minden magára valamit is adó bölcs, sőt a lexikonok is egyetértenek, a helyzet kulcsa: a most. Unom ezt a helyzetet, kulcskeresésre indulok. Szerencsére a logika és a valóság tényei nem vernek béklyóba, így őket kihagyom a csapatból, kezdődjék hát a hajsza!

Kell egy csapat! Kell valaki, aki kiismeri magát, és nem fél a sötétben: denevér. Valaki, aki erős, ő a védelem bástyája: vaddisznó. Egy hírvivő-kém: légy. Egy erős teherhordó, a bivaly és egy lojális orgyilkos, a kobra. Bölcs, akiben buzog az intuíció: vakond.

A csapat összeáll, mindenki unja a helyzetet, mindenkit izgat a kulcs rejtélye. Útnak indulunk... illetve indulnánk. Merre induljunk? A nagy bölcsek (a lexikonok is) azt írják, a most itt van, és a figyelem útján megtalálható. Most fülön csípjük! Tulajdonképp a farkincáját látom is, mert itt van előttem, de mire azt mondanám, „megvagy!”, még a gé betűig sem érek, múlttá változott, és egy újabb most farkincája ficánkol előttem. Megragadom, „megvagy!”, gé-nél múlttá illan, és kezdődik elölről. Ravasz!

Északnak indulunk. Egy sziklahasadékon át vezet az utunk. Veszélyt szimatolok, beküldöm legyet, aki hamarosan hozza a hírt: a hasadék csapda, egy sziklaszörny lakja. Szörnyű alak, okos enged: visszafordulunk.
Kelet felé vesszük az irányt. Hamarosan egy mocsárhoz érkezünk. Szimatolni se kell, köztudomású, a mocsár veszedelmes hely. Beküldöm kobrát, hamarosan hozza a hírt: a holt lelkek mocsara, itt élve nem jutunk át.
Délnek fordulunk. Utunkat állja egy tenger. Nicsak, egy hajó! Átvinnének. Valahogy nem tetszenek a hajósok. Rájuk küldöm vakondot, hamarosan hozza a hírt: ezek biza lidércek, útközben elaltatnak, és megesznek minket.
Nyugatnak vesszük az irányt. Hamarosan egy barlanghoz érünk. Előtte egy kedves néni. Átvezet minket, ajánlja. Elküldjük, elegünk van már a szélhámosokból. Varjúvá változik, és hideglelős kacag-károgással elrepül.
Nem tűnik egyszerűnek ez a menet. Tábort ütünk, tanácsot tartunk. Denevér javasolja, bemegy, körülnéz, megleli a kijáratot, és átvezet. Végre a fény az alagút végén! Berepül a barlangba. Nem látjuk többé. „A kút!” csap homlokára a kobra, és milyen igaza van, tényleg itt egy kút. „Bemegyek, körülnézek, meglelem az átjárót, és átvezetlek benneteket”. Rossz érzésem támad. Jól érzem, sosem látjuk többé. Sőt bivalyt is elvesztjük, pedig szólok előre, senki se igyon a kút vizéből. Ez egyben a felszerelés elvesztését is jelenti. Ránk jár a rúd, kevés veszélyesebb dolog van a most keresésénél. Vakond ajánlkozik, átfúrja magát a barlang alatt, hátha megtalálja az átjárót. „Fogadjunk”, javasolja vaddisznó, akinek fanyar a humora. Fogadok: sose látjuk többé vakondot. Nyertem! Nem adjuk fel, nem édes a könnyű győzelem. „A barlang fölé repülök, megnézem, hátha arra vezet út,” mondja a légy, és elrepül. „Fogadjunk”, mondja a vaddisznó, de biztosban nem fogadok. Reggel, mikor felkelek, csak vaddisznó hűlt helyét találom, meg a levelet: „Bocs, hazamentem,
vár a sár.” 
Egyedül maradtam. Nem baj, nem kell a könnyű győzelem. Lehet, hogy igaza van a bölcseknek, egy lépést se kell tenni érte? Mivel nincs más választásom – elhiszem. Megint kezdem: „megvagy”, gé, múlt, „megvagy”, gé, múlt... így sosem lesz meg. Cselt vetek! A jövőbe nézek, elkapom, és mire a „megvagy” végére érek, pont most lesz.
– Hopp, megvagy! Azannyát, egyből múlttá változott! Ez így sosem lesz meg. De hát kell lennie valaminek a jövő és a múlt között, ami a most! Biztos ez? Ajaj, itt valami átverés van: nincs ott semmi, inkább csak egyik a másiknak tükörképe, de hiányzik közüle a „mozgó” most. Vereség – most se fogadnék a vaddisznóval.  Kétségbeesésemben a barlang szájához vánszorgok.
– Hahó, hol vagy, most? – kiáltom a barlangba.
– Itt vagyok – szólal meg egy hang a fejemben.
– Itt, hol?
– Itthon.