Kimúlik csendben, utolsókat rúgja az év
Ricsajjal, bombákkal búcsúztatja a nép
Véget ért az óév, sokszor nem volt túl vidám
„Holnaptól minden más, sokkal jobb lesz ám!”
Biztos! – sóhajt a remény, a csalfa délibáb
Ébresztő, emberek, ideje kijózanodni már!
Kattan a naptár, egyet ugrik az év
Változásra vágysz? Ennyi nem elég
Bóvlira vágysz, hát kérdezd: megjött-e elseje?
Ha jobbra áhítoznál, csak ezt: megváltoztam-e?
Ha nem: a régi lemez serceg tovább
A délibáb vezessen utadon, jó éjszakát!
Milyen szép, ahogy a halálfejes lobogó csillagaival játszadozik a szél! Régóta lobognak a csillagok a „Kék Ördög” árbócán. Ha visszaértünk, megkérem Mártát, csináljon egy újat – gondolja magában.
Ime a kérdés, amivel előbb-utóbb minden értelemmel bíró lénynek szembe kell néznie: köt-e szitát a szitakötő?
A tudományos kísérletek és a megfigyelések alapján egyértelműen kijelenthető: nem.
Akkor miért hívják szitakötőnek? A kérdés megalapozott, a válasz halasztást nem tűrő.
Okkal feltételezhetjük, a válaszhoz jutás legegyszerűbb módja, ha megkérdezünk erről egy szitakötőt – de nem!
Úgy tűnik, ez érzékeny pontjuk, mert vagy gorombáskodni kezdenek, vagy szó nélkül hagynak faképnél, esetleg dacosan visszakérdeznek, „mér', az ember mér' ember?”, egyszóval fogalmuk sincs róla.
Sáska bácsi, az öreg káplán a parancsra vár. Mindenki arra vár. Néma csend, pisszenés sem hallatszik, mintha a levegő is állna, ahogy a százmillió szempár a Generálisra szegeződik.
– Sáskák, figyelem! Rááág-ni! – csattan a parancs, és nekirágnak.
Amit, ma lerághatsz, ne halaszd holnapra – tartja az ősi sáska mondás, és ehhez tartják magukat.
Tátott szájjal a virágporban fürdőző tündért figyeli. Szárnyai szépsége előtt, mielőtt érintené, térdet hajt a fény. Mintha az isten szemei lennének szárnyain a kávébarna szegélyű, krémszíngyűrűs fekete pöttyök közepükön kobaltkék folttal.
Brúnó megigézve nézi a jelenést, még rágni is elfelejt – hopp, a törékeny szépség elrepül, nem marad utána más csak a felkavart virágporszemcse-ragyogás.
Átlagos lakás, átlagos család: papa, mama, kislány, kisfiú és Pamacs, az átlagos pumi.
Pamacs vakarózik. Unalmában talán? Ugyan, Pamacs sosem unatkozik: bolhás szegény.
A kisfiú a kutya mellett fekszik a padlón. Átszellemülten mosolyog, a vidáman pattogó bolhákat figyeli. Ujjacskájával néha meg-megbök egyet, nagyokat kacag, majd megkérdi:
– Miért ugrálnak a bolhák?
Szikrázik a nap a hacienda felett, mintha a sötétség sose jőne el.
– Nagyapa, igaz, hogy mi New Orleansból származunk – kérdi a kis Emiliano Juan Ignaciótól.
– Bizony, így van, kisunokám. Tudod, minden azzal a nappal kezdődött...
– Semmire se vágyni! A legarisztokratikusabb érzés a világon! – nyerít fel Argosz, a sötétpej angol telivér.
– Buta vagy, akár egy ló – élcelődik fölényesen Sir Walter, Kent hercege. Brútusz, a borjú nagyságú ír farkaskutya bólogat.
A jogi helyzet: Argosz és Brútusz Sir Walter tulajdona. Sir Walter, Kent hercege, a király kegyence, felbecsülhetetlen értékű birtokok tulajdonosa.
Az úti helyzet: az úton könnyű ügetésben, Argosz, a sötétpej angol telivér, nyergében Sir Walter, Kent hercege. Jobbra mellettük könnyű loholásban Brútusz, a borjú nagyságú ír farkaskutya.
Az időjárás: kellemes nyárvégi idő, bár az ég borús, esőre áll (valahol harangoznak).
A növényzet: zöld rétek, kevés tőzegláp, kisebb cserjék, bükkösök.
A hatalmas kondorkeselyű tízezer méter magasan, méltóságteljesen pihen a felszálló légáramlatokon. Figyel. Ő Carlos, az állatok királya. Carlos már régről megtanult nem repülve repülni, fél órája, hogy egyet sem csap hatalmas szárnyaival. Ő nem csak az állatok, de a vitorlázórepülés királya is.
Már a fészkét is ehhez igazította. A lakhelye 5000 méteren van (ide a madarak jó része fel se lát), reggelente csak kiáll a sziklaperemre, elrúgja magát, vitorlázva megkeresi a legközelebbi termiket, és felviteti magát vele a pihenő magasságra. Ez a magasság az egész napos ténykedéséről kapta a nevét. Ennivaló után is kémlel, de a repülésre – mint született arisztokrata – saját erőt nem pazarol, csak figyel, közben pihen. Ismeri az ősi kondor mondást: a rest kétszer pihen.
Szánalommal vegyes együttérzéssel figyeli, ahogy a büszke – mire büszke? – éhenkórász sasok az ennivaló után kajtatnak. Nemrég látta, ahogy egy szirti sas egy kőszáli kecskére csapott, majd együtt gurultak a sziklás hegyoldalon. Borzalom! A sas nem vadászik legyekre, hangoztatják büszkén ezek a szerencsétlenek.
A keselyű nem vadászik semmire! – mosolyog Carlos – és pihen egy picit. Borzalmas élet lehet a mozgásban lévő ennivalókért folytatott fárasztó és végnélküli harc.
Bezzeg a keselyűnek fejedelmi a dolga. Mint egy örökpihenés a terülj-terülj asztalkám felett. Most például látja, ahogy a jaguár lassan jóllakik, talán a felét ha megette a pekarinak, de a tenger is partra vetett egy delfint, sőt, azt is látja, az öreg lajhár kitöltötte idejét, ma bevégzi – de nem éhes, pihen. Nem azért, mert fáradt, számára ez az egyetlen élhető életforma. Az ocelot, aki tíz rajtaütésből jó, ha egyszer sikeres. A kajmán, aki egész nap az iszapban fetreng, de csak ritkán jön össze egy kapibara, és akkor is, mint a barbárok marakodnak a zsákmányon. Az anakonda (lába sincs!), aki 3 havonta ha eszik, esetleg akkor se. Rettenetes életek, borzalmas sorsok – tovább pihen.
Legutóbb egy sas sértésként vágta a fejéhez: Carlos, neked nincsenek ambícióid! – és gúnyosan kacagott.
Töpreng ezen, de Carlos világában ez a szó értelmezhetetlen. Eleve nevetséges a szituáció, hiszen a sas a csúcsmagasságáról kiáltott fel Carlos alsó pihenő magasságára. Most is látja a sasfit, ahogy lenézi, nyúlra megy a hülyegyerek – és pihen. Szeme pásztázó üzemmódra vált, a végtelen horizontot figyeli, így a lenti dolgok lent maradnak. Ez a pihenés csúcsa, a korona az állatok királyán. Nincs már kajmán, ocelot, se kapibara, se erdő, se szikla, se fészek, se Carlos: csak a végtelen tér, az örök pihenés birodalma.
Rengeteget nevetnek. Az egérkék vaskos humorokat eresztenek a baglyok felé, a nyulak a rókák farkát fitymálják, a vakond megvetően nyilatkozik a sas látását illetően, a récék remélik, a sólyom jövőre megtanul repülni, de rigók is csúsztatnak énektanár címeket a varjak zsebébe – egyszóval rengeteget nevetnek.
Kertemben duhaj kerti törpék kúrnak,
Szólíts, ha kedves az életed, nagyúrnak.
Bögöly hátán tetű hempereg,
Nagy baj lesz ebből, emberek.
Ma megint gyilkolt a beléndek,
Boldogok a lelkileg szegények.
Mit nézel, vöcsök, lerúgom a léped!
Nem ellened jöttünk, csak érted.
Mennyi egy répa meg egy kő?
Dalol egy kövér, szakállas nő.
Teher alatt megdöglik a pálma,
Biztosan csuklott anyád ma.
A püspök úrnak fanyar a nyála,
Vasárnap van: lábát gyantázza.
Pont most kellett megenni a hódot?
Nem tudja valaki a kapukódot?
Mit sütsz, kis szűcs, koszos kis csíra?
Láncfűrésszel teszünk pontot az i-re.
Ha költenél, de kevés az eszed,
Akkor ne költs, hülyegyerek.
Anyád gyűlölt, apád vert fejbe,
Érthető, miért makogsz mekegve.
Sirályszar süvít a fagyos égen,
Nem olyan már, mint volt régen.
Sej-haj, az úttörőnek kedve mindig jó,
Légy hozzám gyengéd, te délceg poroltó.
Jégrémről olvad a ragacsos dzsuva,
A putri nem jó hely első randira.
Ha májadból kilóg egy lárva,
Szerintem nem maradsz állva.
Rossz ómen a hóhérral viccelni,
Sugárban fog a véred spriccelni.
Vakondot rágcsál a kattant szarka,
Megdöglesz, Rumcájsz! – üvölti Manka.
Pattognak a bolhák a kuvaszháton,
Ej, de messze lakunk Európától!
A porszívó nagyon hangos állat,
Kevés örömre sok itt a bánat.
Vattacukor ragad a bajszomra,
Sárban párnák közt alszom ma.
Akasztófa tövén hugyoz a róka,
Rábasztál az életedre, anyóka.
Zsírpacal vesével meg babbal,
Jobb nem álmodni agarakkal.
Ha tegnap velem jöttél volna,
Fúlhatnánk együtt a moslékba.
Hűs békák brekegnek a fagyos tóban,
Úszómester haldoklik a fagyasztóban.
Csákánnyal ne moss fogat,
Irtsuk ki az elefántokat!
Tudod, hogy elbukod, kispofa,
Baltából nem lesz zongora.
Lócitromban telel a veréb, ha lusta,
Az arcod olyan érdekes, de nem rusnya.
Motoszkál a gyanú az agyamban,
Hibát kéne keresnem magamban.
Vonatfüttyel repül a szárcsa kedden,
A fülem szőrös: biztos vagyok ebben.
Gyere, Csikasz, harapd szét a gémet!
Mára már lepihentek a keretlegények.
Öt török öt görög hempereg,
Bénán betonoznak a berberek.
Ó, mekkora ez a hatalmas törpe!
Beszélni magyar, csak picit törve.
Papot süt hallal a kannibál testvére,
Szállj le hozzám, Angyal, szentestére!
Mérget vedel a patkány a Bazilikában,
Halkat kattan a mókusagy a kalitkában.
Jaj, de drága ez a pemzli!
Vécépapír helyett cetli.
Csapágyon nem terem virág, köztudomású,
Mindig legyen kéznél egy töltött ágyú.
Domináns hímek a könyvtárban kacagnak,
Éhes koldusok a kakiban matatnak.
A csuka a hínárban morózus ma nagyon,
Jöjj, kedves apáca, nem hagylak parlagon!
Zsíros ganajban giliszták nyálkát húznak,
Jobb nem útjába állni a részeg hiúznak.
Locsolókocsi vágtat, mint az őrült, ki letépte,
Menetjegyét, bérletét mindegyiknek kérte.
Hízik a penész a camembertkérgen,
Csendesek a szúnyogok az idei télen.
Úsznak a vérben a fóti pompomlányok,
Még nyílnak a völgyben a kerti zsiráfok.
Csendőrszurony tollal karcolja az eget,
Nem loptunk még, se sokat, se eleget.
Hol van már a tavalyi hó? – nyekergik a pávák.
A máglyán ritkán kötnek a füstszagú dámák.
Karcsika, ne lőj az agyamba, kérlek!
Megmondtam. Kérem az ellenőrződet!
Mereng a gyíkfing, forgószélnek álmodja magát,
Süllyedünk, Noé kapitány, már közel az Ararát?
A jegenyefák nem nőnek az égbe,
Robinzon nagy szerelme: Péntek.
Pattog a kukorica, a sortűz ropog,
Játszásiból rúgnak tökön a csillagok.
Zúg egy éji bogár, aztán még egy,
Leülnek zúgni, hova mennének?
Eltelt megint egy év, nem sírunk utána,
Vármegye tornyán visít a megszállott páva.
Tepsiben serceg a kacsa lába,
Minden hiába, minden hiába!
Vak vezet világtalant a mocsár-járdán,
Tudtad? A herélt disznó az ártány.
Hófehérke hét törpével bassza a rezet,
Ez parkolási díjtól nem mentes övezet.
Háromszor hét, mindig huszonegy,
Nekem aztán már minden egyre megy.
Bontott tégla pihen a réten lerakva,
Paplan alatt alszik a rét bebaszva.
Őrült nővel táncolni bajos, tartja a fáma,
Bem apón fityeg lehányt kokárdája.
Pattanásból pattan, mi benn már nem fér,
Hegyek vajúdtak érted, nyamvadt kis egér.
Ágyő, kis gárdahadnagyom, hát ez lett a vége!
Lenni, nem lenni? Recipe ferrum! – legényke.
Mint földi tükörképe az égen csíkot húzó repülőnek húzza csíkocskáját, Botond, a meztelen csiga. Botond polgári csigacsaládban látta meg a napvilágot. (a polgári a csiga terminológiában a házzal ellátottság szinonimája)
Valaha ő is bohókás könnyedséggel élte az ingatlantulajdonos csigák büszke életét, aztán történt valami, de ez most nem érdekes. Most nem túl vidáman, ernyedt csápocskákkal vonszolja vézna kis testét a nedves salakhányón. A salakhányó szürke sivatagában egyszer csak sárgás fény csillan. Lápi lidérc... Lucifer elveszett öngyújtója... salakba szorult gömbvillám – morfondírozik a meztelen csigákra oly jellemző nonoptimista módon. Futhatnék is – gondolja magában. Végül – mivel fáradt – inkább belebotlik. Hosszúkás, furcsa tárgy, talán rézből, az oldalán furcsa jelek. Barlangnak is jó lehet – bemászik.
Bent sötét van. Ahogy csápocskáival körbetapogatózik egyszer csak fény támad, mintha a nap kelt volna fel a lámpáskában. Botond rémülten kigurul.
Kigúvadt remegő csápokkal látja, ahogy a lámpáskából mennydörgő robajjal egy égigérő dzsinn bújik elő, és így szól:
– Mit parancsolsz, kisgazdám?
Botond hátranéz, de csak ő van a helyszínen.
– Őöö... jó napot, elnézést... ööö... a zavarásért, már megyek is tovább.
– Hogy parancsolod, vigyelek vagy kísérjelek, kisgazdám?
– Kérem én nem csináltam semmit – és sírva fakad.
A dzsinn zsebkendőt nyújt felé. Egy gyönyörű, hófehér batiszt zsebkendőt, sarkában egy hímzett koronás B betűvel. Botond megdermed, zavarában megkérdi.
– Szintén B betűvel tetszik kezdődni? Botond vagyok.
– Dzsinn vagyok, szólíthatsz dzsinnek is, vagy bárminek, aminek csak szeretnél: a szolgád vagyok, kisgazdám.
Botond remegő kis csigaagyában lassan derengeni kezd valami.
– Dzsinn, vázolnád a helyzetet?
És dzsinn vázolja.
Botond enyhe megilletődöttséggel veszi tudomásul, hogy a Mindenható a szolgálatába szegődött. Ehhez könnyű hozzászokni – gondolja magában, és könnyen hozzá is szokik.
– Fogjuk hát munkára! – felkiáltással a tettek mezejére csúszik.
– Házat a hátamra! Összkomfort, 2 szoba, jakuzzi, szauna, klíma, kandalló. Most!
– Parancsodra, kisgazdám!
Báng!
Ház érkezik (összkomfort, 2 szoba, jakuzzi, szauna, klíma, kandalló).
– Ebéd!
Báng!
Ebéd érkezik (fehér abrosz, porcelán tányérok, ezüst étkészlet, 4 fogás, málnaszörp)
– Jó étvágyat, kisgazdám!
– Ligetes lugast! Őzikékkel!
Báng! Báng!
A salakhányó az égbe száll.
Botond kellemesen jóllakottan – szivart! – sziesztázik a tornácon. A szökőkút szivárványán átderengő liget kergetőző őzikéiben gyönyörködik. A sejtés bizonyossággá érik: az életem megváltozott (jól érzi.)
– Csüccs ide, Dzsinn! Hegyezd füled – nem úgy, te hatökör! – van pár dolog, amin változtatnunk kell, hogy az együttműködésünk élhető legyen. Először is megtiltom a kisgazda, gazda, uram parancsolóm meg az egyéb barom titulusok használatát. Szólíthatsz Botondnak, Botinak, Botnak vagy akárminek, ami neked tetszik. Másodszor, hagyjuk az égigérő fazont, változz egyszerű csigává (2 szoba összkomfort meg a többi). És akkor most:
– Szőnyeget!
– Felszállás!
– A tengerpartra!
Báng!!!
Mérgezett volt a vöcsök, már hallucinálok – szédül bele a sólyom a nem könnyű látványba.
Bolond volt a gomba – guvadnak ki a mókus szemei a repülő szőnyegen szivarozó csigákat bámulva.
Donnerwetter, pihennem kell! – fújtat megviselten a vadkan az alacsonyan szálló csigák után nézve.
A napozó ágyon fekvő csigák koktélt kortyolgatnak, a mexikói zenekar andalítóan muzsikál. Sirályok – báng! – nincsenek.
Botond szemei isszák a végtelen horizontját, fülei mámorosan rezegnek a tenger mormogásában, ajkai szinte harapják a friss tengeri levegőt, csápjai boldogan remegnek.
– Egy feketét és egy barnát!
– Neked egy szőkét és egy vöröset, amigo! – kacsint Dzsinnre.
BÁNG!
Kiismertelek.
Jézuska – a jó! –, ki macska ügyességgel, és üdvözült mosollyal a fa alá csempészi az ajándékokat. Tökéletesre igazgatja a díszdobozkák szalagjait, utoljára még – ezt már komoly arccal – ellenőrzi a listát, és kirepül az ablakon (sosem a kéményen ugyebár, az olyan proli, mikulásos). No és persze soha – ha-ha! – nem lop le egyetlen szaloncukrot se. A marcipánosat sem! Hogyan dőlhettem be neked? A mítosznak, amit magad köré építettél, te ravasz. Így innen visszanézve soha, de soha nem kaptam meg, vagy nem azt kaptam, amit igazán szerettem volna. Hová tetted a pedálos kisautómat? A Fecske biciklimet? Ne beszélj mellé, az egy női(!) bicikli volt, én Fecskére vágytam – persze, tudod te jól. Ott pihennek a szalagos magnóm mellett a raktárban. Wartburg vs. Ezeröcsi. Kiismertelek: ha kérek, nem adsz, ha adsz, mást adsz. Most a saját ravaszságodat fordítom ellened, idesüss, nagyokos!
Kedvetlen Jézuska!
Nagyon örültem a tavalyi nem ajándékoknak, még mindig a párnám alatt őrizgetem őket. Picit szomorú vagyok, hogy nem tudtunk találkozni, de épp pisilni mentem, amikor nem jöttél. Remélem, idén összefutunk. Tudom, magadtól is pompás ajándékokkal kényeztetnél, de szeretném levenni válladról a töprengés terhét, ezért adnék néhány támpontot a pakk összeállítása ügyében. Köszönöm!
Ne hozz otthont! A „konténer”, melyben élek tágas – picit még sok is –, nincs benne kutyaszőr és hatalmas ággyal ellátott, egyszóval nem kell ház. Pláne nem erdőszélen. Ha mégis rám erőltetnéd – könyörgöm! – legalább lovak ne legyenek a közelben. Ami elengedhetetlen: csontégető vagy/és nitrogénmű legyen a szomszédban. Alattuk uránbánya. Köszönöm!
Autó se kell. Szeretek tömegközlekedni. Szeretem, ahogy az emberek a villamoson egymásra mosolyognak, ahol senki se őrült vagy büdös, de mindenki kikapcsolja a telefonját. Néha a sűrűn járó üres buszokon ülve arra gondolok, ez már a mennyország. Köszönöm! (Halleluja!)
Nem kell rendes ennivaló, elég a gírosz és a kakaós csiga (karácsonykor kínai). Ne is ellenkezz! Gondolj arra, Afrikában ennyi sincs, ott a gyerekek egymást kapják karácsonyra. Köszönöm!
Kilyukadt a kedvenc zsebes nadrágom. Küldhetnél még egy lyukat. Nem kell vízhatlan bélelt kabát, mert akkor nem tudnék átázni, sőt talán nem is fáznék. Esőt, havat széllel... tudod te azt. Köszönöm!
Szeretnék még felszedni 20 kilót, de ha idén csak 10-et tudsz küldeni, annak is nagyon örülnék. Ha a +20 kiló túl nagy falat – hisz mindenre te sem lehetsz képes – legalább a lábamat vágasd le egy villamossal. Az egyiket csak, hogy jövőre is maradjon b-terv. ...ja, és a Kombínóval, ha lehet! Kedvetlen Jézuska, kérlek, semmiképp ne fizesd be a tébémet, gondolj arra, Afrikában kígyómarással gyógyítják a karácsonyról megmaradt gyerekeket. Köszönöm!
Nem szeretnék a nőmmel dél-amerikai csavargó túrára (se) menni, ha ez valami miatt sajnos elkerülhetetlen – Szűz Anya, ne hagyj el! –, akkor legalább ne Kubába küldj minket! Köszönöm(jük)!
Ne küldj pénzt! Sokat se. Gondolj arra, Afrikában a sáska a kaviár. Köszönöm!
Nem szeretnék szívvel és értelemmel bíró munkát. Se sokat, se keveset. Szeretnék valami borzalmas helyen értelmetlenül sokat dolgozni magalázóan kevés fizetésért. Uránbánya, csontégető vagy nitrogénmű kizárva, hisz akkor nem tudnék órákat tömegközlekedni. Köszönöm!
Szeretnék kevesebb időt tölteni a gyerekeimmel. Unom már a béna szövegeiket, a hülye nevetésüket – szerintem nem is tisztelnek –, ahogy mindig csak játszanának meg a belüket tömnék. Köszönöm! – már nem sok van hátra.
Mint a közösségért felelősséget vállaló felelős egyén kérlek, már ne könnyítsd tovább az ország terheit. Félek, a túlhajszolt tolerancia, a féktelen puritanizmus, a tomboló empátia, a nyakló nélkül vedelt szabadság, a túlzásba vitt önfeláldozás és szeretet nem vezetnek jóra. Stadionokat még, atomerőműveket (Afrikába is)! Sokat! Köszönöm!
Kérlek, ügyelj a planétára! Kevés a szemét sok az élettér, így az állatok egy része túléli. A melegedés aggályos, ebben az ütemben akár 100 évbe is beletelhet, mire teljesen kipusztulunk. Ugye, ezt te sem szeretnéd? Ölj bálnát, zsiráfot, tigrist! Halál az elefántokra! Gondolj bele, mennyi levelet és fakérget elesznek Afrikában a gyerekek elől! Köszönjük!
Kedvetlen Jézuska, remélem, nem terheltelek túl kívánságaimmal. Hiszek benned! Tudom, hogy képes vagy rá, és szándékodban áll segíteni, hisz ezért létezel! Köszönünk mindent!
Őszinte csodálód, most és mindörökre,
Tízmedve
P.S. Ígérem, idén szenteste nem megyek pisilni.
Az éjjel megint itt járt a Kaszás, épp csak benézett
Kaszáját falhoz támasztotta, és a hátam mögé lépett
Várt
Éreztem tarkómon lehelletét, ahogy a fülembe súgta
Most meghalsz, kisember, senkid sincs, ki kihúzna
A veremből, melyben csücsülsz évekre éveket húzva
Éreztem, ahogy szívembe lát üreges szemével:
Vigyél, kis kaszás, vagy menj isten hírével!
Kuncog
Mi van, ha most hagylak, épp csak megböklek:
Ágyban ragadsz álladra csorgó nyáladdal örökre
Sírsz, hívsz, de nem jövök, csak nyál jön csöpögve
Bumm-bumm, szívem kalapál, most megfogott a pimasz
Szívembe lát üreges szemével, ez a kaszás csimasz
Kacag
Félek – ettől ki ne félne? – de csak ennyi: félek
Hiába lát szívembe mögöttem figyelő üreges szemével
Ha félek, hát félek, de most: menj isten hírével!
Vigyél, ha vinnél, bökj, ha ehhez támad kedved
Kuncogj, kacagj, vagy bármi, de most menj el!
Pislog (amúgy üregesen persze)
Érzem a lehelletét, szólásra szólna kaszás ajka
– Csend legyen! Mit mondanál, nem érdekel, ebugatta
Fogd a kaszád, hordd el magad, kaszás fattya!
Tipeg, topog, a kaszáját morzsolgatja
Hüppög, s látom, sírásra görbül ajka
Pityereg
Elsírja, hogy mindenhonnan kidobnák, őt mindenki utálja
A leggyűlöltebb és magányosabb lény a teremtett világban
Nincs senkije, kivel beszélhetne, barátja csak egy: kaszája
Figyelem szegényt, ahogy a kaszáján zokog
Adok papírzsepit, mivel figyelmes vagyok
Megköszöni
No idefigyelj, te szegény kaszás árva, kitárom ablakom
Gyere, ha játszanál, de beszélgetni is jöhetsz bármikor
Hozhatsz kaszát is – nevetgél, ezt érti: fekete humor
Mi legyen a névvel, ha már kerültünk cimboraságra?
Mégsem szólíthatlak kaszásnak, halálnak, elmúlásnak
Bólogat
Elnevezem hát, Bélának. Tapsikol – ez remek!
Bélaként jobban szeretnek majd az emberek
Siet, elköszön, várják: szomszéd ház, első emelet
Micsoda combok! – szól a szomszéd Géza.
Kopogtatnak. Ki az? Hát, Béla.
A kismalac az erdő közepén éldegél egy házikóban. Egy farkas is él abban az erdőben, aki mit ad isten, épp arra téblábol. Bekopog.
– Engedj be, kismalac, megvesz itt kinn az isten hidege!
Fölöttébb furcsállja ezt a kismalac, tekintve, hogy a farkasnak messzeföldön híres bundája van: nemcsak a hidegtől, de a melegtől, esőtől és a széltől is védi.
– Nem hiszek neked, farkas koma! Messzeföldön híres a bundád: nemcsak a hidegtől, de a melegtől, esőtől és a széltől is véd.
Forgolódom reggel, valami mafla álom kidobott,
Az agyam fürkészem, figyelem, ahogy szorongok.
Nézem a szorongást: nem kéne bennem lenned!
Minden hiába, ő bennem volt, van, nem enged.
Kémlelem magamban ezt a kellemetlen rokont,
Órámra nézek – nos, kedves kuzin, ne vedd zokon,
Sietnem kell – nézz be máskor is! Érti ő, bólogat,
De csak szomorú szemekkel bámul – és marad.
Leginkább kivert kutyára hajaz e bús szerzet,
Farkát csóválja, reméli, otthonra lel bennem.
Nocsak! – a szomszéd kanapénak pont ilyen lakója,
A kivert, árva kutyus, ki farkát mindig csóválja,
Kinek a nagy magyar bozót a Kópéka nevet adta,
Árvaházból menekült kanapénkra az istenadta.
Termetre fess, kotorékban bátor, drótszőrű legény,
A velszi hercegségből származó, szakállas egyén.
Apukája nyilván egy earl, anyukája kontessz,
A rokonok: lordok, baroneszek, néhány princessz.
Boldog gyerekkor: rókafogócska, mészárlásdi délben,
Utána szilaj vaddisznózás, amúgy levezetésképpen.
Ebédre rókafüle mája, vadmacskaháj aggyal,
Sziesztaként pózolás a vadkanagyarakkal.
Átlagos terrierélet ez a velszi tartományban,
Vérfürdés, labdázás cserrel-fekete cimborákkal.
Biztos volt felesége, egy harapós drótszőrű dáma,
Meg sok pici vakarcs, rosszcsont kópékája.
Biztos éltek szépen a kastély kertjében,
Kergetőztek nyúllal, rókákkal meg a széllel.
Mikor este lett, a napot a velsz tenger elnyelte,
Összebújtak, s drótszőr gombolyagban fekve
Álmodtak hancúrt, egérkét, nyuszit meg borzot,
Kisrókát kotorékban, illatos vadmalacporcot.
De jaj, elkapta drótos grabancát a sors keze,
S lett neki az árvaházban egy saját ketrece.
Két év farokcsóválás csíkos drótkabátban,
Mire drótfülű grabancát a sors újra megtalálta,
A sors, ki választotta e város ezen házát,
Most itt döfik drótjai a kanapé vásznát.
Figyelem, halkan szuszog, fülét tekergeti,
Fejét mancsán tartva a rendbontást ügyeli.
Néha nem könnyű vele, kicsit betonfejű állat,
Ilyen a természete: ügyel a rendbontásra.
Ami szép számmal akad, hisz a pimasz polgárok,
Nem járnak lábujjhegyen – szintúgy a kukások!
Meg vannak – az elégnél többször! – egyéb ebek,
Kik gondolják – vau-vau-grrrr! –, csaholni lehet!
A macskákról nem beszélve: ordítva miaúznak!
Minek képzelik ezek magukat – vau, hiúznak?!
Meg vannak továbbá egyéb hibák is a képen,
A szívecskéje satnyácska telve férgecskékkel.
Fogacskái gyöngék, csak májkrémmel mossa őket,
Lehelete fanyar, kit anya szült: menekül előle.
De ez mit sem számít, a szőrbunda drótarcú lakója
A véget nem érően fel-felrobbanó atom cukiság-bomba.
Farkcsóva-bajnok, ha kell: cica, pantomim bohócmester,
Kedves kisvakarcs, játék s szívgyógyszer egyben.
No de most látom csak, picit eltértem a tárgytól,
Az ébredés utáni sztenderd szorongástól.
Figyelem az érzést, ugyanoly nyomasztó szegény,
A bennem farkcsóváló, szorongó, szürke kis legény.
Kitenni nem tudom, tán rá se vinne már a lélek,
Szorongj csak – megsimogatom, és a szemébe nézek.
Benne fénylik a melegbarna csupaszív kedvesség,
Ez a halványpuhán simogató, szorongó melegség.
Tétován baktat egy Tibor a hóban,
Tétova, hisz tél van, és Tibor egy gólya.
Mit keres itt télen ez a Tibor legény,
Házszámot tévesztett? Csak beteg szegény.
Nem tud olvasni e fehér tollas pára,
Pedig odaírva vagyon a házi póznára:
„Nagyfeszültség, ne érints meg kérlek!
(Ha mégis érintenél, megpörkölnélek.)”
Kalandos az élete egy analfabétának,
Szerencsés Tibor, csak pár tolla bánta.
Most itt téblábol bénán, tollát növesztve,
S bámul a gázlónál a romos kőkeresztre.
Hát téged mi lelt, te szakállas koma?
Rohadtul messze van ide Afrika,
Hol langy iszapban meleg békák brekegnek,
Az éjjelek forróak, s a keresztek fűtöttek.
Meleg zsiráfok mekegnek az égben,
Pompás az éghajlat egész évben!
Nem is értem, így onnan nézve,
Minek visszajönni ide a télbe?
Én értem – rebeg halkan a szakállas csávó,
Biccent – s bemutatkozik: a helyi Megváltó.
Tibor – bólint az udvarias, kormos gólya,
S választ várva néz a helyi Megváltóra.
Hát, Tiborkám az úgy van itt kérlek,
Ezen az égövön a keresztények élnek.
A meleghez nincs szükségük Afrikára,
Szükségük csak erre van: megváltásra.
Érti is meg nem is, sok ez egy gólyának,
Hisz is, meg nem is a szakállas csókának.
Végül egy morgós kérdést mellének szegez:
Ez mind szép és jó, de Tiborral mi lesz?!
Békákra vágyom, boldog keleplésre,
Repülni szeretnék fel a napsütésbe!
Tobzoskára, zebrára, tarajos sülre!
Feltámadásra – szól a szakállas ürge.
Dühösen tipeg tova, Tibor a bősz gólya,
Épp csak le nem köp a helyi Megváltóra.
Nem ért semmit ebből a zagyvaságból,
A kereszten megváltódó feltámadásból.
Az iszapban turkál, lúdbörös a szárnya,
Rá-rágondol – bár nem hisz – a megváltásra.
Mocorog picit, hogy le ne fagyjon a lába,
Vár konokul – bár nem hisz – a feltámadásra.
Nézem az állatfarmot – ahol élek,
Picit szomorkásabb lett most az élet,
Sok itt az éhes, telhetetlen falka,
A prédanépnek behúzva füle, farka.
Látom a vezért, értem, miről röfög,
Körötte sáskák, sakálok, hörcsögök.
Egyszerű képlet: gyűlölnöm kéne érte,
De tehet ő arról, hogy az apja verte?
Hideg az éjjel, az égen a hold vacog,
Keservesen
vonítanak a surányi farkasok.
A Duna is morog: lefagyott a hátam,
Csak a gólyák boldogak: Afrikában.
Tavaszt várja a csiga, mi a fához fagyott,
Ők is várják,
vonítanak a surányi farkasok.
Alszik a komp is, szegény pára,
Rájár a surányi rúd a zúzmarára.
Zokog egy hóember, nem bírja a fagyot,
Döbbenten
vonítanak a surányi farkasok.
A parton kihűlő hód a jeges kérget rágja,
Éhes holló a hollónak szemét ki-kivájja.
ZARÁNDOKLATI SZERZŐDÉS
Amely létrejött,
Név: ................................... (lehet akár saját név is, de jó bármilyen írói vagy álnév, pl. P.Howard, Karak és tsai.)
Cím: ................................... (a tengerpartot leszámítva bármilyen cím megfelel, pl. Borneó, Fahéj Tanya)
mint ZARÁNDOK, és
Név: ................................... (bármilyen valós vagy kitalált istennév, bármilyen szimbólum, de üresen is hagyható)
Cím: ................................... (nevetséges)
mint PÁRTFOGÓ között az alábbi feltételekkel.
A szerződés felbontásával kapcsolatos rendelkezések.
Vitás kérdések eldöntésében a PTK idevonatkozó rendelkezései indifferensek, egyéb jogi viták – illetékesség hiányában – nem folytathatóak. Jelen szerződést felek, mint akaratukkal mindenben megegyezőt, két példányban írták alá.
p.h.
.................... ....................
Pártfogó Zarándok
Dűne dűnét követ, a semmi közepén megyek,
Púpok a hátamon, szajhák, harcosok, hercegek.
A semmin túl dús bozót, jó volna odaérni,
Tudod, víz nélkül picit nehezebb sokat élni.
Dűne dűnére bámul, a semmi közepén kullogok,
Elpihentek a hercegek, szajhák, végül a harcosok.
Magány, forróság, éhkopp: nem okok félni – csak
Tudod, víz nélkül picit nehezebb sokat élni.
Dűne dűnével táncol, a semmi közepén cammogok,
Vízről, bozótról, hűs hullámokról álmodnak a csillagok.
Megáll konokul, prüszköl, s az égre nézve kérdi:
Tudod, hogy víz nélkül picit nehezebb sokáig élni?
Dűne dűnére nyújt nyelvet, a semmi közepén járok,
Ej, de jó nektek, harcosok, hercegek, kurtizánok!
Csoszogok, mászok, prüszkölök – oda fogok érni.
Pedig víz nélkül picit nehezebb sokat élni.
Itt állok betegen, felnézek az égre, nem értelek, Uram, mi végre
volt e kör, melynek jutalma: a semmi. Jó volna benned hinni
erősen, nem az ördög rút tréfája volt-e ajándékba vinni háborút,
aranyért himlőt, keresztért nőt, ölni királyt, papot és csecsemőt.
Vagy épp ezért várnak?
A semmi kazamatái.
Uram, te látod, szívemnek tisztasága vezette hajód az Új Világba,
Hol isten országa épül a fényben, de megbocsátasz nekünk, miképpen
ők is megbocsátanak néked, kiket kiirtottunk a szeretet nevében.
Hitem inog, már nem nézek az égre, és nem kérdem, mi végre?
Várnak,
A semmi kazamatái.
A Fekete Lovag mellvértjén ágaskodó szárnyas aranyoroszlánon megvillanó napsugár mintha nyílvesszőként röppenne a Fehér Királynő páncélját díszítő ezüst griff felé. A két sereg csatarendbe állt, csak a jelre várnak. Ősi küzdelem ez, oka a múlt ködébe vész. A csend szinte tapintható, még mindenki él. Kürtszó harsan – megindulnak. Elöl – mint mindig – a felfegyverzett parasztok. Óvatosan nyomulnak, érződik, nem ölni készülnek, ez csak tapogatózás, a réskeresés a fekete ónixtömb falán. A parasztok erőssége nem a harc, ők érzékenyek és bölcsek, ha a közelébe kerülnek, megérzik, mi a szemnek láthatatlan, és meglelik a piciny rést a fekete falanx monolit falán: de vérrel fizetnek ezért.
– Úrnőm, a rés a pajzson a Fekete Lovag – jő zihálva a porral véres gyalogparaszt.
A Fehér Királynő a jobb szárnyon harcoló lovagra néz. A Fekete Lovag épp egy fehér püspököt aprít miszlikbe nagy figyelemmel, miközben a parasztot legázolni sem felejti el. A lovag megérzi a gyilkos tekintetet, felnéz – csibészesen biccent, és sietve egy bástyára tapos.
– Milyen pimasz! – sziszegi a királynő, majd dühödten a bal szárny fekete bástyájára támad. Egyetlen csapással hosszában kettészeli.
– Milyen ügyes! – vigyorog a lovag – biccent, és agyonszúrja a megmaradt püspököt. A lovag figyelmét nem kerüli el a püspök halálhörgésének és a vörös keresztre ömlő vér keveredésének gyilkos esztétikája.
A pár pillanat, míg a királynő a lovagra figyel elég, hogy néhány feldúlt fekete paraszt, egy püspök és egy bástya kelepcébe csalja a Fehér Királyt. A királynő bőszülten elvágtat, a szeme sarkából még – vahh!!! – látja, ahogy biccent a lovag, kinek közben szintén sürgős vérontanivalója támad.
Furcsa úr a Fehér Király. Nem kimondottan erős, a hatalom mégis belőle ered, de az erő a királynőé. A Fehér Királynő végül úrrá lesz a helyzeten – egy fekete püspök, egy bástya és néhány feldúlt paraszt bánja. A király hálásan rámosolyog, a királynő vissza, de a szívében hidegség támad. A csatatérvégen harcoló Fekete Lovagot figyeli, és a szívében – vahh!!! – enged a hidegség.
Iszonyatos érzés! A harc ősidők óta folyik, a szabályok világosak, kőbe vésettek, és mindenkire vonatkoznak.
– Soha! – kiáltja a királynő, és a lovag felé vágtat.
A lovag, ez a vásott gyermek, épp egy fehér lovag fejét tűzi kardjára: nem veszi észre a háta mögül gyilkos-bősz viharként közeledő királynőt. Aki!... továbbvágtat.
A földön pattogó fehér lovagfej tekintete mintha csalódottságot tükrözne a távolodó királynő láttán. A Fekete Lovag mintha a kaszás suhintását érezné: és ez nagyon jó érzés... – az ördögbe is, hallucinálok! – gondolja, és gondterhelten a fehér parasztok közé gázol.
A királynő lovát egy fekete paraszt sebzi meg, de ő meg se öli, épp csak felborítja. Ez egyre rosszabb – gondolja magában.
A Fekete Lovag egyszer csak megáll – az ördögbe is, hallucinálok?!
A Fehér Királynőt bámulja, a szikrázó szőke hajkoronán csillogó vércseppek, mint rubintokkal kirakott diadém ékesítik a fejedelmi arc hűvösét. A gyémánttekintetből áradó jeges forróság ellen a fekete mellvért mit sem ér.
Bumm! – buzogánycsapás vet véget a merengésnek. Az orvul támadó bástyát gyorsan leszúrja, és – valljon hát színt! – felkiáltással a Fehér Királyra támad. A vérrel poros kavalkádban az előreszegezett karddal vágtató Fekete Lovag előtt megnyílik az út. A Fehér Királynő lova is szárnyal, mintha a szél szárnyán repülne.
A lovag ér előbb a királyhoz, paripája felágaskodik, a sörény és a kard éle kékes lidércfényben táncol. Hegyeset kiált:
– Sakk!
A Fehér Király szemébe néz: ott csillog benne a háta mögött fergetegként közeledő királynő kardjának hegyén szikrázó, halálos fény – de nem mozdul.
A fehér ló ugrik, a királynő felemeli kardját, és lesújt – hörögve dől el az utolsó fekete bástya.
– Matt!
A földbe szúrt fehér és fekete kard szalagjai, mintha könnyed ölelésben egymást simogatnák, ahogy játszadozik velük a szél.
Az erdei ösvényen baktató szerzetes rosszat sejt. Megáll, megfordul. Jól sejtette. Szeretne hirtelen valahol nagyon máshol lenni.
De hisz én bizonyossággal itt vagyok, és bizonyos, hogy nem is lehetnék máshol, akkor ki az, aki (hirtelen) szeretne valahol nagyon máshol lenni? – zökkenti ki egy pillanatra a kérdés abból a kellemetlennek tűnő felismerésből, hogy a sétája véget ért. Futni kéne – gondolja magában – ám megdermed a rátörő rémülettől: ezek szerint fogalma sincs, hányan laknak benne, és ki lenne ő ezek közül valójában? Az idő egyfelől belassul – másfelől fogy, a tigriskérdés megoldása nem tűr halasztást.
A testem nem lehetek, hisz a testem nem tud gondolkodni. A gondolataim sem lehetek, azok jönnek-mennek, hol vannak, hol nincsenek... Az egyetlen bizonyosság: létezem. ...Esetleg ez mind együtt lennék... vagy egyik sem vagyok? Jaj! Feladja.
Bosszantó, hogy pont most kell meghalnom – ráncolja homlokát.
Így, hogy már ráér, a tigrist is szemügyre veszi.
– Micsoda halálos szépség! – szakad ki belőle. – Gyönyörű gyilkost rendelt az Úr, sokkal szebb halál, mint Zakariás testvéré volt a pápuáknál!
Minek futni... arrivederci restanciák – integet mosollyal, majd hirtelen leül.
Az ugrásra feszülő tigris egy pillanatra megtorpan.
A szerzetes érzékszervei kiélesednek, hallja a tigris lélegzetvételét, a levelek suttogását, a lepke szárnycsapását, a szél sóhaját. Az erdő színei egybefolynak az ég kékjével és a tigris szemében lángoló sárga fénnyel. Mintha delejes erő vonzaná, belenéz a sárga tűz közepén álló fekete szembogárba – melyben a kozmosz lángol. Megadja magát a vonzásnak – zuhanni kezd. A zuhanásban ponttá zsugorodó teret és időt mintha az égi kovácsok kovácsolnák borzasztó erejű pörölyeikkel egyre-egyre kisebb ponttá, míg végül – robbanás. A felrobbanó szeretet mindent felperzsel. Utána csend. Mozdulatlan, végtelen, kimondhatatlan tisztaságú csend.
Lassan tér vissza belé az erdő. Feltápászkodik, és halkan tovább sétál. A csendben felszívódott tigris után néz – szemeiben a kozmosz lángol.
Kint téboly van, tépik a betont a légkalapácsok,
Meg vidáman ordítanak a kalapácsos srácok
Most – hopp, szünet! – nem kalapálnak,
Elfáradt a kalapácsa a kalapácsos srácnak
Pár pillanat volt csupán, erőt gyűjtött szegény,
Ez a nem picit borzalmas kalapácsos legény
Ratata-bumm-bumm, plusz ordibálnak,
Az anyja mindenit a kalapácsos srácnak!
Tél van, de most a nap az égen lángol,
Csak idáig nem láttam a kalapácsos sráctól
No, mit figyeljek, abból, amit látok,
A napsugarat vagy a kalapácsos srácot?
A napsugárt, a fényt, a meleg tisztaságot! –
Mondanád, pedig nem: a kalapácsos srácot
Könnyű a napmeleggel lenni barátságban,
És nagyon nem könnyű a kalapácsos sráccal
Magamhoz ölelem, hát a betont, a kalapácsot,
Meg az olajosan ordítozó kalapácsos srácot
Kikuncog a meleg az ordításból,
Árad az áldott fény a kalapácsos srácból
Hát tudd, ha gondolnád, dudásnak menni,
A kalapácsos sráccal kell jóban lenni