Tétován baktat egy Tibor a hóban,
Tétova, hisz tél van, és Tibor egy gólya.
Mit keres itt télen ez a Tibor legény,
Házszámot tévesztett? Csak beteg szegény.

Nem tud olvasni e fehér tollas pára,
Pedig odaírva vagyon a házi póznára:
„Nagyfeszültség, ne érints meg kérlek!
(Ha mégis érintenél, megpörkölnélek.)”

Kalandos az élete egy analfabétának,
Szerencsés Tibor, csak pár tolla bánta.
Most itt téblábol bénán, tollát növesztve,
S bámul a gázlónál a romos kőkeresztre.

Hát téged mi lelt, te szakállas koma?
Rohadtul messze van ide Afrika,
Hol langy iszapban meleg békák brekegnek,
Az éjjelek forróak, s a keresztek fűtöttek.

Meleg zsiráfok mekegnek az égben,
Pompás az éghajlat egész évben!
Nem is értem, így onnan nézve,
Minek visszajönni ide a télbe?

Én értem – rebeg halkan a szakállas csávó,
Biccent – s bemutatkozik: a helyi Megváltó.
Tibor – bólint az udvarias, kormos gólya,
S választ várva néz a helyi Megváltóra.

Hát, Tiborkám az úgy van itt kérlek,
Ezen az égövön a keresztények élnek.
A meleghez nincs szükségük Afrikára,
Szükségük csak erre van: megváltásra.

Érti is meg nem is, sok ez egy gólyának,
Hisz is, meg nem is a szakállas csókának.
Végül egy morgós kérdést mellének szegez:
Ez mind szép és jó, de Tiborral mi lesz?!

Békákra vágyom, boldog keleplésre,
Repülni szeretnék fel a napsütésbe!
Tobzoskára, zebrára, tarajos sülre!
Feltámadásra – szól a szakállas ürge.

Dühösen tipeg tova, Tibor a bősz gólya,
Épp csak le nem köp a helyi Megváltóra.
Nem ért semmit ebből a zagyvaságból,
A kereszten megváltódó feltámadásból.

Az iszapban turkál, lúdbörös a szárnya,
Rá-rágondol – bár nem hisz – a megváltásra.
Mocorog picit, hogy le ne fagyjon a lába,
Vár konokul – bár nem hisz – a feltámadásra.