Forgolódom reggel, valami mafla álom kidobott,
Az agyam fürkészem, figyelem, ahogy szorongok.
Nézem a szorongást: nem kéne bennem lenned!
Minden hiába, ő bennem volt, van, nem enged.
Kémlelem magamban ezt a kellemetlen rokont,
Órámra nézek – nos, kedves kuzin, ne vedd zokon,
Sietnem kell – nézz be máskor is! Érti ő, bólogat,
De csak szomorú szemekkel bámul – és marad.

Leginkább kivert kutyára hajaz e bús szerzet,
Farkát csóválja, reméli, otthonra lel bennem.
Nocsak! – a szomszéd kanapénak pont ilyen lakója,
A kivert, árva kutyus, ki farkát mindig csóválja,
Kinek a nagy magyar bozót a Kópéka nevet adta,
Árvaházból menekült kanapénkra az istenadta.
Termetre fess, kotorékban bátor, drótszőrű legény,
A velszi hercegségből származó, szakállas egyén.

Apukája nyilván egy earl, anyukája kontessz,
A rokonok: lordok, baroneszek, néhány princessz.
Boldog gyerekkor: rókafogócska, mészárlásdi délben,
Utána szilaj vaddisznózás, amúgy levezetésképpen.
Ebédre rókafüle mája, vadmacskaháj aggyal,
Sziesztaként pózolás a vadkanagyarakkal.
Átlagos terrierélet ez a velszi tartományban,
Vérfürdés, labdázás cserrel-fekete cimborákkal.

Biztos volt felesége, egy harapós drótszőrű dáma,
Meg sok pici vakarcs, rosszcsont kópékája.
Biztos éltek szépen a kastély kertjében,
Kergetőztek nyúllal, rókákkal meg a széllel.
Mikor este lett, a napot a velsz tenger elnyelte,
Összebújtak, s drótszőr gombolyagban fekve
Álmodtak hancúrt, egérkét, nyuszit meg borzot,
Kisrókát kotorékban, illatos vadmalacporcot.

De jaj, elkapta drótos grabancát a sors keze,
S lett neki az árvaházban egy saját ketrece.
Két év farokcsóválás csíkos drótkabátban,
Mire drótfülű grabancát a sors újra megtalálta,
A sors, ki választotta e város ezen házát,
Most itt döfik drótjai a kanapé vásznát.
Figyelem, halkan szuszog, fülét tekergeti,
Fejét mancsán tartva a rendbontást ügyeli.

Néha nem könnyű vele, kicsit betonfejű állat,
Ilyen a természete: ügyel a rendbontásra.
Ami szép számmal akad, hisz a pimasz polgárok,
Nem járnak lábujjhegyen – szintúgy a kukások!
Meg vannak – az elégnél többször! – egyéb ebek,
Kik gondolják – vau-vau-grrrr! –, csaholni lehet!
A macskákról nem beszélve: ordítva miaúznak!
Minek képzelik ezek magukat – vau, hiúznak?!

Meg vannak továbbá egyéb hibák is a képen,
A szívecskéje satnyácska telve férgecskékkel.
Fogacskái gyöngék, csak májkrémmel mossa őket,
Lehelete fanyar, kit anya szült: menekül előle.
De ez mit sem számít, a szőrbunda drótarcú lakója
A véget nem érően fel-felrobbanó atom cukiság-bomba.
Farkcsóva-bajnok, ha kell: cica, pantomim bohócmester,
Kedves kisvakarcs, játék s szívgyógyszer egyben.

No de most látom csak, picit eltértem a tárgytól,
Az ébredés utáni sztenderd szorongástól.
Figyelem az érzést, ugyanoly nyomasztó szegény,
A bennem farkcsóváló, szorongó, szürke kis legény.
Kitenni nem tudom, tán rá se vinne már a lélek,
Szorongj csak – megsimogatom, és a szemébe nézek.
Benne fénylik a melegbarna csupaszív kedvesség,
Ez a halványpuhán simogató, szorongó melegség.