Most tél van, hideg és halál,
                Dideregnek az árnyak,
                Jó volna megpihenni már.

                Pihenni csendben, mint pötty a katicán,
                Csak picit fészkelődni,
                Jó volna megpihenni már.

                Álmodni brummogást a tél derekán,
                Vagy nem álmodni semmit,
                Jó volna megpihenni már.

                Csenddel takarózni felhőnyoszolyán,
                S feledni mindent,
                Jó volna megpihenni már.

                Merni – ha voltam – nem lenni már,
                Merni nem akarni,
                Jó volna megpihenni már.

                Hazudni szépet, hogy semmi se fáj,
                Mosolyogni rajta,
                Jó volna megpihenni már.

                Figyelni csendben, ahogy a kis motor megáll,
                Vagy nem áll,
                Csak, jó volna megpihenni már.

                Csengettyűbe bújni karácsony éjszakán,
                Bimmbammolni picit,
                De utána, jó volna megpihenni már.

                Hópaplannal takarózni mohaágyacskán,
                Hópihe-álomban,
                Istenem, de jó volna megpihenni már!

                Most tél van, hideg, a lélek hálni jár, 
                Didereg a vacogás,
                Jó volna megpihenni már.

Az árbóccsúcson vigyorgó, kardokkal díszes halálfej, mintha minden lebbenésekor rá kacsintana. Bernát megbabonázva mered a lagúna vizén ringatózó szkúnerre, a gyorsaság, a szépség, a szabadság, a gazdagság és a halál eme gyönyörűséges keverékére – és minden értelmet nyer.

Alicia, a csaposnő a pultra támaszkodva dúdolgat, az öreg Ignacio a sarokban játszik a gitárján, Santiago lehunyt szemmel, kéjesen ízlelgeti, ahogy a tequila és a szivar íze a szájában gyönyörré olvad. Mennyország – gondolja magában. Az áhítat csendjét kiáltás szakítja szét.
– Santiago! Santiago, képzeld, egy Hemingvéj nevű gringó könyvet írt rólad! – rohan egy könyvvel a kezében Javier, a boltos fia. A dermedt csendben mindenki a könyvre bámul. Puha kötésű, piciny könyv, a borítóján egy marlin, egy csónak meg valami torzonborz szerencsétlen (pipával!).

Hol volt, hol nem volt, de leginkább volt egyszer egy mező. A mezőn élt három nyúl, Iván, Sztyopa és Arcsibald, a három jóbarát. Egész életüket a mezőn élték, pontosabban a mező üregeiben, hisz az ezer veszélyt rejtő napfényre csak enni jártak. Villámgyorsan enni, hiszen ismerték a törvényt: lassú nyúl, halott nyúl.

A farkas – miközben ásít egyet – az egykedvűen hulló eső cseppjeit figyeli. Fura egy szerzetek, a semmiből jönnek, a semmibe vesznek, sok hűhó a semmiért – gondolja magában. Nagyapja szavai csengenek fülében: „A vízcsepp az erdő legszabadabb és legerősebb élőlénye. Legyőzhetetlen.” Ásít egyet. Neszelés. A sziklaodúba betérő pocok „aludni tér”. Elégedetten ásít. Az ásítás mélyéről feltörő semmi jó érzéssel tölti el, mintha belülről pocokmeleg, kedves-puhán érzéki, láthatatlan kezek simogatnák. Igaza lehet nagyapónak – szundikál tovább.

Az első hópelyhek a didergő szürkeségben. A farkas fekszik a sziklaodú rejtekén. Tüskébe lépett lábát az idővel gyógyítja, hát ráér. Okos szemeiben a felhőkön átszűrődő szürke fény önmagát csodálja. A napsütés káprázatában elnyomott szín életre kel, és ezerféle árnyalatban ragyog, felhőgomoly-puhaságban, a hópelyhek hullásában, sziklák arcában, az egérke bundájában, patak sodrában, molymolyolásban, a pele farkában, medvehorkolásban, a kígyó kúszásában, denevérlógásban, a sün kabátjában, makk-koppanásban, a vakond túrásában, egy kuvik hívásában, a remete sírjában, leégett erdő üszökbársonyában, a tüske szúrásában, télben, nyárban, meg úgy általában, a szürke szivárványban.

A türelem csendje ejti el a prédát, melyen nem fog az erő és gyorsaság.

Kidobott, kopottas szőnyegnek látszik a kukák mellett, ahol fázósan összehúzza magát. Napról napra gyengébb, szemeit lezárva fáradtan töpreng, de nem ért semmit. Nem tudja, honnan jött, a szüleire sem emlékszik. Legkorábbi emléke, ahogy fázósan Mártához a barnamedvéhez bújik. A fűrészpor, a meleg medveszag, a légtornász balerinák és a recsegő zenekar összeáll valami furcsa eleggyé, de az emlék inkább tompa fájdalom, mintsem a gyerekkor finom, puha vacka. Néni csoszog a kukához, érzi a kávézaccos csontok „illatát”. Ebéd. Összébb húzza magát, a teste remeg, nem ért semmit.

A barlangban fekvő medve egykedvűen nézi a beszűrődő alkony utolsó fényeit. A téli álomra készülés mindig a halálra készülés, ha kevés zsírt gyűjtött gúnyája alá az álomból sosem lesz ébredés. Nehéz év volt. Tavasszal tüskébe lépett, nyáron a vadász meglőtte, és sokáig lábadozott. Talán tavasszal hiányozni fog a sok méz, málna és mormota – gondolja magában. Talán. A téltől is függ, ha soká kitart, vagy csikorgó hideggel támad a medve „továbbalszik”. Elég dögöt látott már, de most először gondol dögként magára. Kedvére való látvány a terített asztal a sok éhes száj számára.
Elégedetten nyújtózik – medve vagyok, mindent megtettem, ha jő az ébredés, ha nem, egyremegy. Jó éjszakát!

A párába burkolózó hegyoldal fenyőfái alatt egy magányos szikla áll. Kinézetre amolyan sárkányfogféle, bár akár harciasabb óriás cukorsüvegnek is nézhetném, ha nem tudnám, hogy a legenda szerint itt sárkányok csaptak össze hajdanán, és egyikük kitörött foga hullott az erdőbe. Daliás idők lehettek! Mostanság leginkább harkályok csapnak össze nyüvekkel, bár ki tudja, talán mégse lenne annyira kellemes, ha sárkányfogak hullanának a gombázókra, a csendet széttépő sárkányüvöltésről már nem is beszélve. Jut eszembe, hová tűnhettek a sárkányok? Kihaltak volna, mint a mammutok?
Valószínűleg „éhen haltak”, mert kérem szépen, ha az evolúció a nyűre hozta létre a harkályt, a sárkányt a királykisasszonyokra szabta. Nyomon vagyok. Hová lettek a királykisasszonyok?
Nézzük csak, nyűre harkály, királykisasszonyra sárkány, sárkányra → királyfi.
Aha, hová lettek a királyfik? Kihaltak volna, mint a mammutok?
Valószínűleg. Lássuk be, nem egyszerű dolog manapság a királlyá válás. Először is, hová kell beiratkozni, mit milyen tankönyvből kell tanulni? Sárkánnyal verekedni? – még szerencse, ha csak hétfejű! Mindezt egy ismeretlen nőért, és akkor még nem is lehet tudni, vannak-e lánytestvérei...naná, vannak, persze, mind a sárkeszoknál. Lehet őket is megmenteni! Nem, nem, pokolba az egésszel, éljen a sárkánytalanság!
A párát lassan felszívja a nap, hogy felhővé gyúrja, sugarai vakítóan szikráznak a sziklán és a felhők taraján.

Nem hétköznapi látvány a karám korlátján ücsörgő sólyom. A baromfiudvar népe már megszokta, látszólag ide tartozik, ám mégis kívülálló. Sok nyárral elébb vihar után találták az öreg tölgy alatt.

Csak egy villanás, ahogy a piciny élet ellobban. A sármány figyelhetett volna jobban is, ám a hiúz akkor éhen marad. Az égi rendben jól megférnek a figyelmesek a figyelmetlenekkel. A vér íze épp csak szétárad szájában, a vékony csontok épp csak ropognak. Az őzgerinc, amit igazán szeret. Nem tudni, magáért vagy a vadászat öröméért. A les, a rövid vágta, ahogy maga alá gyűri, elharapja a torkát, a szájába ömlő vér mámora, miközben érzi, egy lélek otthonába tér. Már el is felejtette a kis madarat, melyet az erdő ajándékozott neki, csak néhány sárga tollacska maradt, pár csepp vér… és az érzés: hála.

A hiúz a völgy fölé magasodó szirt csúcsán áll. A süvítő szélben, vágott szemeit összehúzva hunyorog, az alant elterülő végtelen erdőt figyeli. Látja, ahogy valahol a nagy tavakon túlról már a tél közelít.

A kőrisfa alatti kökény és a páfrány közé, mintha az égből ereszkedne alá ezüst fonálon egy piciny takácsmester. Nyolc lába minden ügyességével a kökénybokor legszélső ágára hurkolja fonalát, majd azt magával húzva a páfrányra lendül, és összeköti a két növényt. Az ezüstösen szikrázó, vékony, az életet a haláltól elválasztó szál feszesen, ám rugalmasan rezeg a gyenge szélben. Az átkötésekkel folytatja. A munka könnyen megy, gondosan választott, a bokorvégek a tökéletes arányt tükrözik. Jól tudja, hálója ereje annak szépségében rejtezik. Mire a nap otthonába tér végez a munkával, és álomra hajtja fejét. A reggel első sugarai nyitják szemét, a gyönyörűre font ezüst hálóban csapdába ejtett harmatcseppek szikráznak. Vár. A tulajdonság, melyre a póknemzetség épül a türelem. A végtelen, rezzenéstelen türelem, mely a pókot teszi. Látszólag unalmas, de ő élvezi, hisz póknak lenni jó. Átérzi a végkimerülésig fáradt, szarvast űző farkas dühét, a nyúl után az erdőn keresztülvágó róka rossz kedvét, és hálával gondol sorsára, puhán kényelmes vadászatára. Álló nap csak nézelődik, a zsákmányra nincs gondja. Néha-néha, mikor az idegérzékeny szálak rezgése légyre vált átmegy értük, és a kamrába akasztja a többi mellé. Jó idő, jó szél, vár…

Az erdei tó tükrében fürdőző Holddal táncot járnak a lakkfeketén csillogó éj palástján ragyogó csillagok.

Puhán lépdel az avarágyon. Bundája pöttyeit és a lehullott falevelek színorgiáját, mintha ugyanaz a kéz festette volna.

Fura szerzet az erdő, mindig talál ürügyet az ünneplésre. Ünnepel, ha feljön a nap, ha zápor áztatja, ha cinke tapossa, ha szél fújja, ha harkály gyógyítja, ha köd borítja, ha vadkan túrja, ha levelét veszti, ha bagoly vigyázza, ha zúzmarás, ha kidől egy tölgy, ha vadmacska simogatja, ha csend üli, ha madárdaltól hangos, ha a folyó elárasztja, ha moha borítja, ha feljön a hold...ezernyi ok, egyetlen okozat.

A nagy kanyaron túl a fenyves melletti zúgónál a patak a köveknek ront, és harsogva tör utat magának. Az örvénylő, fékevesztetten száguldó víz mindent magával ragad, a levelek dervis táncot járnak, a gallyak pattogva törnek, a rönkök meg-megfeszülnek, hogy végül megadással tovaússzanak, és néhanapján egy-egy beléfúlt állat is neki adja magát. E rohanó örvénylésen egyetlen lélek uralkodik, egy szivárvány harcos, maga a könnyed és rendíthetetlen mozdulatlanság. A szivárvány színeiben pompázó, karcsú, izmos testének minden porcikájában érzékeli a leheletfinom áramlástól a legvadabb örvénylésig terjedő orgiát. Szereti ezt a helyet, ahol minden nap párbajra hívja a patakot, szemvonalát a mohaágyhoz „ragasztja”, és a mozdíts el, ha tudsz kihívásával pimaszul mutatja, a nyers erő mit sem ér, ám önszántából bármikor együtt vágtat a patakkal. Ebből a mozdulatlanságból még ugrik egyet a magasba, párbajra hívja a Napot, megvillantja szépségét felé, majd a vízbe csobbanva villámként cikázik tovább. A vízesésen felkúszó szivárványfény pimaszul vág az ég felé, és a Nap irigykedve les le rá.

A lassan lepihenni készülő erdő színes faleveleivel festi a szelíden kanyargó folyó palástját. Minden levélnek külön meséje van, melyet a folyó fülébe súg, az magába temeti őket, hogy sose felejtse el, és bárkinek a fülébe súgja, aki érti a hullámok suttogását. A folyó mindent tud.

A hatalmas fák között elterülő picinyke tisztáson tenyérnyi a hely, melyet a vándorló nappal körbejáró faárnyékok sem érnek el. E tenyérnyi helyen napfürdőzik – egy katica és négy hangya társaságában — az ibolya.

Magasan a bárányok és bárányfelhők felett a szél hátán fekve jóllakottan nézelődik. Ma különösen jó napja volt, néha a sok bamba birka, szelíd őz, gyáva nyúl mellé — hogy próbára tegye erejét és bátorságát — rá-rácsapott egy borzra.

Minden sas azért születik, hogy megtalálja az ösvényt a csillagokba. Minden csillag azért születik, hogy utat mutasson a sasoknak az otthonukba. Minden sasfiók a törvénnyel születik, az igazi otthonod az első csillag, amit a szemeidbe veszel.

Üdvözöl a Mambó bár! A felirat vörösbe öltözteti a bejáratnál ácsorgó, igéző tekintetű lányokat. A bár teljes gőzzel üzemel, még itt vannak a kellemes nyárvégi időt kihasználó turisták, a nepperek, a dílerek, az izzadó tenyerű családapák, és persze a bárpultot támasztó lányok megatonnákban mérhető csáberővel. A levegő az érzékiség, a pénz és a bujaság valami furcsa keverékében izzik. A sarokban álló plasztikpálmák árnyékában hintáján furcsa szerzet gubbaszt. Ő Kevin, a hatalmas méretű, vörös „papagáj” (a szórólap szerint Sába királynő udvarából). Néha kedvetlenül lök egyet magán, de egyébként fénytelen tekintettel bámul a szivarfüstbe. A figyelmesebb szemlélő persze láthatná a tollvégeken megkopott vörös festék alatt rejtező fekete színt, és az ormótlan, ragasztott csőr is csak a félrészeg iparbárót téveszti meg. 
Kevin sasként bújt elő a tojásból. Hallgatag fickó, tulajdonképp senki nem emlékszik, mikor jelent meg bűntudatos arccal állást keresve. Meg, hát senki se kérdezte, pedig elmondta volna, hogy magányosnak érezte magát. Sokszor repült a felhők felett, és vágyakozva nézte a földi világot, a magasból csodálta a Mambó bár fényeit. Néha-néha lejött egy őzért, nyúlért, de a birkát se vetette meg. Az emberek nem szerették. Féltek az erejétől, irigyelték szabadságát, csak a vérszomjas fenevadat látták benne. Nem volt az.
A sasok ideje lejárt, jó útra térek, végre szeretni fognak – gondolta magában. Ekkortájt történt, hogy kirúgták Henriket, az alkoholista arapapagájt (Sába királynő udvarából). Összeszedte a bátorságát – mert ehhez kellett –, majd rövid tanakodás után az üzlet megköttetett, némi vörös festék és műcsőr segítségével továbbiakban a világ legnagyobb papagája emelte a bár fényét. Teltek-múltak az évek, a tulajdonos korrekt ember volt, a táplálék bőséges, a rács tágas, még orvos is akadt, ha megbetegedett, egyszóval megbecsült tagja volt a Mambó kollektívájának. Magányosabb volt, mint valaha. Látszólag szerették, az ukrán domina még meg is simogatta néha, de évről-évre lassan felélte azt a divatjamúlt „valamit”, ami... Most fázósan ücsörög a hintáján, a füst csípi, ezért becsukja érzékeny szemeit. Mint a hóval félig betemetett, kidőlt hegymászó, aki kihűlni készül.
Bumm! Pezsgősdugó repül el a feje mellett. Észre sem veszi.
Bumm! Újabb dugó, egy részeg nyikhaj szórakozik, Kevin szemére céloz.
Bumm! Mellé, a szívét találja.
– Hííííj!!! – vérfagyasztó vijjogás.
A levegő megfagy, minden tekintet Kevinre szegeződik, szemei kigyúlnak, puhán, mint egy óriási, vörös árnyék oldódik el a hintától, a leesett csőrre senki sem figyel, a nyikhaj vérzését próbálják elállítani. A bejáratnál álló idős úr, mintha forgószelet érezne az arcába csapni, ahogy a feje felett elhúzó árny az ég felé veszi az irányt. A szemerkélő eső oldja a vörös festéket, mintha az éjszaka el nem sírt könnyeivel tisztítaná. Mire a felhők fölé ér tollai feketén csillognak, és beleolvadnak az éj kárpitján ragyogó csillagokba