A farkas – miközben ásít egyet – az egykedvűen hulló eső cseppjeit figyeli. Fura egy szerzetek, a semmiből jönnek, a semmibe vesznek, sok hűhó a semmiért – gondolja magában. Nagyapja szavai csengenek fülében: „A vízcsepp az erdő legszabadabb és legerősebb élőlénye. Legyőzhetetlen.” Ásít egyet. Neszelés. A sziklaodúba betérő pocok „aludni tér”. Elégedetten ásít. Az ásítás mélyéről feltörő semmi jó érzéssel tölti el, mintha belülről pocokmeleg, kedves-puhán érzéki, láthatatlan kezek simogatnák. Igaza lehet nagyapónak – szundikál tovább.