Az árbóccsúcson vigyorgó, kardokkal díszes halálfej, mintha minden lebbenésekor rá kacsintana. Bernát megbabonázva mered a lagúna vizén ringatózó szkúnerre, a gyorsaság, a szépség, a szabadság, a gazdagság és a halál eme gyönyörűséges keverékére – és minden értelmet nyer.

Bernát a szárazföldön született, ott élte a csigák méltóságteljes, nyugodt életét. Nem volt rossz élet. Ennivalón született, az ennivalón nőtt fel, ennivalón élte az életét, az ennivalón aludt, ott is kelt fel, és körös-körül ennivaló, ameddig a csigaszem ellát. A házát ajándékba kapta, ha a rágásban megfáradván pihenni támadt kedve, csak magára zárta a nedvesen meleg ház ajtaját, és húzta a csigabőrt gyomorkordulásig.
Egy szép napon Bernát épp egy vargánya kalapját rágta, mikor is jelenése támadt: megdördült az ég, a felhők fölül vakító fényben két óriás csigacsáp nézett le rá, és földrengető morajlással így szólt hozzá:
– Fiam, indulj el, amerre a nap kél, és meg ne állj! Bumm – villámcsapás, és a jelenés köddé vált. Körülnézett, és dermedten meredt a többiekre, akik ebből mit sem láttak. A villámcsapással valami addig ismeretlen érzés költözött a piciny csigaszívbe.
– Galócát rágtam volna? Menni valahová? Valamiért?! Ez nem csigás, sőt csigához méltatlan, bolond viselkedés – hüledezett magában. A csigavének is csápjukat csóválták, de az érzés űzte, így egy hajnalon – „úgyis mindegy, elkárhoztam!” felkiáltással – útra kelt.
Sokáig tartott az út, sok veszéllyel, sokat ázott, fázott, naponta megátkozta az óriás csigacsápot, már csak az tartotta benne a lelket, hogy minden mindegy, hisz úgyis elkárhozott.
És most itt „áll”. A türkiz lagúna, a kecses hajó, a parti tüzek gyönyörrel töltik el, de a lélegzete mástól akad fenn: a végtelen tenger a semmi horizontján. Ah, ilyet még sosem látott! A láthatár delejes erővel vonzza.
– Tudnom kell, mi van ott!
A parthoz kúszik. A tűz körül marcona arcok ülnek gyönyörű ruhákban, övükben csillogó fegyverekkel, ölükben szépasszonyokkal, kezükben kupákkal. Végignéz magán, csápocskái lekonyulnak, szomorúan bámul, innen nincs tovább... ám a szerencse mellé szegődik. A hajószakács – aki történetesen francia – felveszi Bernátot, jókedvűen beszél hozzá, majd ízes levelekkel teli dobozkába fekteti, és elhelyezi a polcon a tojások és a citromok közé. Kedves ember – gondolja magában. Telnek-múlnak a napok, és a picit szűkös helyet leszámítva a csendes hajóringásban remekül érzi magát. A tojások és citromok vészjóslóan fogynak... Egyszer csak megdördül az ég, és újra dörög, és újra. A fedélzeten ordítozás, csattogás, zűrzavar. Aztán csend. Egyszer csak nyílik a doboz ajtaja, egy fekete szakáll néz be rajta, és éktelen nevetésbe kezd.
– Idesüss, Jack! Csigát is hoztak magukkal ezek a nyamvadt franciák!
– Mi legyen a „francia fogollyal”? – fuldoklik a röhögéstől tovább. Ősi kalóz szokás, egyvalakinek mindig megkegyelmeznek – a legénység pukkadozik a röhögéstől.
– Engedjük szabadon a csigát! Vivát!
Ordítva röhögve, sapkáikat föl-földobva, a levegőbe lődözve éljeneznek. Talán még a rum hatása, vagy a halál torkában élők jófajta őrülete teszi, de kikötnek egy szigetnél, ahol Bernátot 21 ágyúlövéssel, katonai tiszteletadással partra teszik.
– Au revoir, csigácska, au revoir! – Vidám ordításuk lassan elül, és lenyugszik a szél.
A sziget maga a paradicsom. Harmatos fű, zamatos levelek, puha gombák amerre a szem ellát. A helyi csigák rejtelmesek, szépek és kedvesek. Bernát közimádat tárgya, imádják világjáró történeteit. Hiszik is, meg nem is – pedig ott vigyorog a háza oldalára festett, kardokkal díszes halálfej.