A párába burkolózó hegyoldal fenyőfái alatt egy magányos szikla áll. Kinézetre amolyan sárkányfogféle, bár akár harciasabb óriás cukorsüvegnek is nézhetném, ha nem tudnám, hogy a legenda szerint itt sárkányok csaptak össze hajdanán, és egyikük kitörött foga hullott az erdőbe. Daliás idők lehettek! Mostanság leginkább harkályok csapnak össze nyüvekkel, bár ki tudja, talán mégse lenne annyira kellemes, ha sárkányfogak hullanának a gombázókra, a csendet széttépő sárkányüvöltésről már nem is beszélve. Jut eszembe, hová tűnhettek a sárkányok? Kihaltak volna, mint a mammutok?
Valószínűleg „éhen haltak”, mert kérem szépen, ha az evolúció a nyűre hozta létre a harkályt, a sárkányt a királykisasszonyokra szabta. Nyomon vagyok. Hová lettek a királykisasszonyok?
Nézzük csak, nyűre harkály, királykisasszonyra sárkány, sárkányra → királyfi.
Aha, hová lettek a királyfik? Kihaltak volna, mint a mammutok?
Valószínűleg. Lássuk be, nem egyszerű dolog manapság a királlyá válás. Először is, hová kell beiratkozni, mit milyen tankönyvből kell tanulni? Sárkánnyal verekedni? – még szerencse, ha csak hétfejű! Mindezt egy ismeretlen nőért, és akkor még nem is lehet tudni, vannak-e lánytestvérei...naná, vannak, persze, mind a sárkeszoknál. Lehet őket is megmenteni! Nem, nem, pokolba az egésszel, éljen a sárkánytalanság!
A párát lassan felszívja a nap, hogy felhővé gyúrja, sugarai vakítóan szikráznak a sziklán és a felhők taraján.