A lassan lepihenni készülő erdő színes faleveleivel festi a szelíden kanyargó folyó palástját. Minden levélnek külön meséje van, melyet a folyó fülébe súg, az magába temeti őket, hogy sose felejtse el, és bárkinek a fülébe súgja, aki érti a hullámok suttogását. A folyó mindent tud.

A part menti homályból előtűnő szürke árnyék érzi ezt. Megáll a sekély vízben, a hullámokban tükröződő képet figyeli. A szürke arcot darabokra tépik a víz fodrai, a jobb válla felett tükröződő napkorong idegesen táncol. Sokáig figyel, rátelepszik a csend, ahogy ott áll az áramlás nyugalmában, a víz szelíden átmossa, mintha az ereibe folyna, és a farkas lassan folyóvá válik. Hallja a levelek suttogását, a halak neszelését, a molnárka csiklandozását, a ladik ringatózását, érzi a szarvas nyelvének finomságát, a vidra játékát, a hódrágta fa forgácsait, a magát vízbe ölő lány fájdalmát, a csatatérről lefolyó vér ízét, fűz alatt a szerelmesek csókját, a harang zúgását és…a tenger mámorát. Ág reccsen, figyelme az erdőé, iszik pár kortyot, lassan a ködbe olvad – de magával viszi a tenger illatát.