Magasan a bárányok és bárányfelhők felett a szél hátán fekve jóllakottan nézelődik. Ma különösen jó napja volt, néha a sok bamba birka, szelíd őz, gyáva nyúl mellé — hogy próbára tegye erejét és bátorságát — rá-rácsapott egy borzra.

A borz kemény ellenfél, nem adja könnyen az irháját, és a legkisebb figyelmetlenség is csúnya sérüléssel végződhet, de helyesen figyelt, így az kellemes ebéddel végződött. A sasok mindig így, a szél hátán pihennek, talán ilyenkor a figyelmük is szelídebb. A horizonton fehér pötty jelenik meg, rezzenéstelenül figyeli, ez nem betolakodó. Átutazó. Az ősöreg sastörvényekhez híven határtól határig kíséri őt, de ebben nem a gyanakvás, a tisztelet tükröződik. Ez nem szól akárkinek! A nyári ludakra vagy a tőkés récékre ügyet sem vet, rekedtre gágoghatják magukat, egy pillantását sem érdemlik ki. A hattyú az más. Maga sem érti, miért. Mérete alapján a gólya, a daru is idetartozhatna, de a hattyú...hm, a hattyú az más. Udvariasan biccent, ő is megsüvegeli. Lopva — mert hát bámulni mégse illenék — figyeli őt. A sasasszonyokban tudja, mi a szép, szereti a mozdulataikból áradó természetes erőt, a tekintetükből áradó vadságot, az izgalmat, akár meg is ölhetnék, és a feketeségük mélységét, mely árasztja a kozmosz illatát. A hattyú az más. Lenyűgöző a fehérsége, mely a napon szikrázó szűzhó égi tükörképe, földöntúli ereje lágysága, és a tekintetéből áradó hűvös szelídség a sastekintetből perzselő tűz égi tükörképe. Szereti ezt az érzést, ilyenkor megszűnik számára a föld, és valami megfoghatatlan, de kézzel fogható harmóniában létezve, mintha nem is sas lenne megszűnik számára az idő. Furcsa, de olyan, mintha a hattyú is élvezné. Lassan közeledik az égi határvonal, melyen túl nincs dolga, lassan távolodik a hattyútól, udvariasan biccent, és rögtön elfelejti. A rókakölyök ott a nagy tölgy alatt, mintha megérezte volna, vége a nyitott égbolt pillanatainak, kapkodja hát lábacskáit, és visszabújik az üregbe.