A Fekete Lovag mellvértjén ágaskodó szárnyas aranyoroszlánon megvillanó napsugár mintha nyílvesszőként röppenne a Fehér Királynő páncélját díszítő ezüst griff felé. A két sereg csatarendbe állt, csak a jelre várnak. Ősi küzdelem ez, oka a múlt ködébe vész. A csend szinte tapintható, még mindenki él. Kürtszó harsan – megindulnak. Elöl – mint mindig – a felfegyverzett parasztok. Óvatosan nyomulnak, érződik, nem ölni készülnek, ez csak tapogatózás, a réskeresés a fekete ónixtömb falán. A parasztok erőssége nem a harc, ők érzékenyek és bölcsek, ha a közelébe kerülnek, megérzik, mi a szemnek láthatatlan, és meglelik a piciny rést a fekete falanx monolit falán: de vérrel fizetnek ezért.
– Úrnőm, a rés a pajzson a Fekete Lovag – jő zihálva a porral véres gyalogparaszt.
A Fehér Királynő a jobb szárnyon harcoló lovagra néz. A Fekete Lovag épp egy fehér püspököt aprít miszlikbe nagy figyelemmel, miközben a parasztot legázolni sem felejti el. A lovag megérzi a gyilkos tekintetet, felnéz – csibészesen biccent, és sietve egy bástyára tapos.
– Milyen pimasz! – sziszegi a királynő, majd dühödten a bal szárny fekete bástyájára támad. Egyetlen csapással hosszában kettészeli.
– Milyen ügyes! – vigyorog a lovag – biccent, és agyonszúrja a megmaradt püspököt. A lovag figyelmét nem kerüli el a püspök halálhörgésének és a vörös keresztre ömlő vér keveredésének gyilkos esztétikája.
A pár pillanat, míg a királynő a lovagra figyel elég, hogy néhány feldúlt fekete paraszt, egy püspök és egy bástya kelepcébe csalja a Fehér Királyt. A királynő bőszülten elvágtat, a szeme sarkából még – vahh!!! – látja, ahogy biccent a lovag, kinek közben szintén sürgős vérontanivalója támad.
Furcsa úr a Fehér Király. Nem kimondottan erős, a hatalom mégis belőle ered, de az erő a királynőé. A Fehér Királynő végül úrrá lesz a helyzeten – egy fekete püspök, egy bástya és néhány feldúlt paraszt bánja. A király hálásan rámosolyog, a királynő vissza, de a szívében hidegség támad. A csatatérvégen harcoló Fekete Lovagot figyeli, és a szívében – vahh!!! – enged a hidegség.
Iszonyatos érzés! A harc ősidők óta folyik, a szabályok világosak, kőbe vésettek, és mindenkire vonatkoznak.
– Soha! – kiáltja a királynő, és a lovag felé vágtat.
A lovag, ez a vásott gyermek, épp egy fehér lovag fejét tűzi kardjára: nem veszi észre a háta mögül gyilkos-bősz viharként közeledő királynőt. Aki!... továbbvágtat.
A földön pattogó fehér lovagfej tekintete mintha csalódottságot tükrözne a távolodó királynő láttán. A Fekete Lovag mintha a kaszás suhintását érezné: és ez nagyon jó érzés... – az ördögbe is, hallucinálok! – gondolja, és gondterhelten a fehér parasztok közé gázol.
A királynő lovát egy fekete paraszt sebzi meg, de ő meg se öli, épp csak felborítja. Ez egyre rosszabb – gondolja magában.
A Fekete Lovag egyszer csak megáll – az ördögbe is, hallucinálok?!
A Fehér Királynőt bámulja, a szikrázó szőke hajkoronán csillogó vércseppek, mint rubintokkal kirakott diadém ékesítik a fejedelmi arc hűvösét. A gyémánttekintetből áradó jeges forróság ellen a fekete mellvért mit sem ér.
Bumm! – buzogánycsapás vet véget a merengésnek. Az orvul támadó bástyát gyorsan leszúrja, és – valljon hát színt! – felkiáltással a Fehér Királyra támad. A vérrel poros kavalkádban az előreszegezett karddal vágtató Fekete Lovag előtt megnyílik az út. A Fehér Királynő lova is szárnyal, mintha a szél szárnyán repülne.
A lovag ér előbb a királyhoz, paripája felágaskodik, a sörény és a kard éle kékes lidércfényben táncol. Hegyeset kiált:
– Sakk!
A Fehér Király szemébe néz: ott csillog benne a háta mögött fergetegként közeledő királynő kardjának hegyén szikrázó, halálos fény – de nem mozdul.
A fehér ló ugrik, a királynő felemeli kardját, és lesújt – hörögve dől el az utolsó fekete bástya.
– Matt!

A földbe szúrt fehér és fekete kard szalagjai, mintha könnyed ölelésben egymást simogatnák, ahogy játszadozik velük a szél.