Néhány menő szakállas csóka elkínzott arccal sóhajtozik a csúcson, a média imádja az Everest megmászásáról szóló híreket. Ez tényleg olyan extravagáns teljesítmény, vagy csak a szponzorvadász hegymászók önfényezése? Járjunk utána, mérjük össze a szerényen hallgató, hétköznapi hősök „mászásával”, vegyük górcső alá néhány egyszerű, szponzorképtelen közember teljesítményét.

Atkári Attila (Atka), 36 éves, jegyellenőr a BKV-nál, elvált, gyerektartást 3 gyerek után fizet

Picit fáradt, még hasogat a tetanusz helye, és a nyaka is sajog, nem tudja kipihenni az előző műszakot – „De jó, holnap szombat, az a gyerekeké!” Az 1-es villamoson kezd, rögtön egy részeg bliccelő rókázza telibe. Épp csak kirázza gallérjából a nyákos pépet, mikor egy hisztérikusan sikoltozó kismama karmolja meg. Pedig a Hős utca még csak most következik. Ősi békávés bölcsesség: „Pitbullgazda ritkán lyukaszt.” Bejön a papírforma, a harapást hét öltéssel varrják, plusz veszettség ellen is oltani kell. „Tudod, én is csak emberből vagyok, nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe: jó lenne picit lazítani, és megmászni az Everestet.”

Mauler Zsuzsa (Mazsi), 29 éves, a Johnny Weissmüller Általános Iskola tanárnője, férjezett, két gyermek, Bogi és Zozó anyukája, és egy Bobó nevű dalmata gazdája

Reggel pont indulás előtt Zozónak kakilnia kell, Bogi nem találja a katicás napszemüvegét, Bobó épp az egyik cipőt rágja szét. A férje építész, „Ma korán kell mennem, szívem, mert átadás van”, a szeretőjével hentereg. Késésben vannak, ma sem ér be az első órára. Petrence kartárs, az igazgató, aki egy állat, hangsúlyosan utal rá, mi az ára, ha még egyszer elkésne – közben cuppog és a mellét szuggerálja. „Tudod, minden reggel úgy kelek, nem bírom tovább, itthagyok csapot-papot, inkább mászom az Everestet.”

Rettegi Ottó (Retyó), 44 éves parlamenti képviselő, stabil házasságban él, 4 gyerek apja

Reggel alig tud megborotválkozni, mivel nem tud a tükörbe nézni. Bemegy a munkahelyére, látszólag magabiztos, mosolyt erőltet az arcára, de a szégyen hullámokban támad rá, és felzabálja a lelkét. Nézi a kollégáit, „Vajon ők is szenvednek?”, de nem meri megkérdezni. Ma megszavaz két emberiségellenes, négy korrupciós és egy csak szimplán embertelen gaztettet. „Le kéne rágni az ujjamat”, gondolja magában, aztán a gyerekeire gondol, és megnyomja a gombot. „Tudod, félek, nem tudnám ezt tovább csinálni, ha belekóstolnék a könnyű életbe ott az Everesten.”

Siklós Hajni (Maya), 25 éves prostituált, még hajadon

Fáradtan ébred. Ma – mint minden átkozott nap – beköszön pár férfinak látszó tárgy, hogy a testét használja. Nem ez a munka neheze, ezt lemossa magáról, meg olyankor nincs is ott, magában máshol jár. Ami elviselhetetlen az az, ami utána jön, a feleségüktől rettegő családapák panaszkodása, az önnön kiválóságuktól eltelt ficsúrok hencegése, vagy a senkiségükre büszke nímandok önimádása. Neki ők az élet. „Tudod, nem tudnám magam tisztelni, ha a könnyebb utat választanám: az Everestet.”

Matzkó Magda (Maci), 56 éves ápolónő, elvált, a gyerekei már emigráltak

Már mindenki felmondott, ma is egyedül van az osztályon. Két beöntés, egy tályogos gennygyülem, három fekélykenet – meg az ágytálas mókuskerék. A kettes kórteremben az idős bácsi fullad, orvosságért könyörög – „Ma meg tetszik halni, bácsi”, mondaná, de némán nyújtja az aszpirint, az apóka hálálkodik. Jó lenne egy férfi, tíz éve nem ölelte senki. A gyerekek néha felhívják Londonból, „Zsiga mekkorát nőtt!”, picit már ők is idegenek. „Tudod, mehetnék én is, de itt ki marad, ha mindenki elmegy az Everestre?”

Kapp Szilárd (Kapszli), 12 éves, a Lugosi Béla Általános Iskola tanulója

Épp erkölcstanórán szenved. Valami lefáradt öreg nő a bibliáról hadovál, közben jelentőségteljesen vizslat, az unatkozókat szűri, magában listázza őket. Kapszli focizni szeretne a barátaival, vagy csak lógni a parkban, mekizni, gépezni vagy bármit, csak ezt ne. Pedig még egy érdekfeszítő biológia- és nyelvtanóra is vár rá – meg a házi, hogy otthon is érezze, tarkón a kéz. „Tudod, felszökhetnék az Everestre, de akkor olyan lennék, mint ti, felnőttek” – és dacosan a hátát mutatja a hegynek.

Kállay János (Kajak), 78 éves nyugdíjas fodrász, özvegy

Fess, jókiállású férfi még mindig. „Mi nem érünk rá szuttyogni, tata!”, sürgetik az ideges prosztók, akiknek útban van a járdán, pedig csak szeret szemlélődve sétálni, így mindent észrevesz. A nők átnéznek rajta, pedig megvan benne az erő és az a finom kiérlelt érzékenység. A nyugdíja megalázó, de nem panaszkodik, beosztja. Az unokái tartják benne a lelket, bár már azok sem sokáig – elfogytak a közös szavak, „Mi az a tablet?”, mintha egy másik bolygón élne. „Tudod, még megvan bennem az erő, vagyok olyan legény, hogy ne másszam meg az Everestet.”

Cs. Kis Antal (Csiga), 48 éves (70-nek tűnik) hajléktalan, budapesti lakó

A válást csak piával bírta feldolgozni, kirúgták, aztán jött az aluljáró. Bizonyos értelemben könnyebb itt az élet, mint odafent. Annyit mindig dobnak elé, ami piára meg valami ennivalóra elég. „Tudod, azt hiszik, egy eltompult állat vagyok, de belül (sajnos) ugyanaz maradtam. Tudom, már sosem lesz otthonom, szőnyegem, nő, aki elém teszi az ételt, és rám nevet. Iszonyúan fáj, mintha sáros gumicsizmával taposnák a lelkemet, ital nélkül nem lehet kibírni. Tudod, keményebb itt a kukák mellett, bár lehetnék az első – nevet –, aki részegen mássza meg az Everestet.”

Raffael Karcsi (Rikárdó), 33 éves elítélt, házas, 8 gyerek biológiai apja

Fát lop, most a böriben pihen. Megszokta, a 33 évéből 13-at itt húz le. Egy tízgyerekes családba születik, az anyja alkoholista, az apja – ha nem ül – veri. Iskolába nem jár, de nem is hiányzik senkinek. Korán házasodik, azt hiszik, együtt jó lesz. A vályogház összedőlni készül, tüzelő és munka nincs, van helyette egy rakás éhes, didergő gyerek. A felesége már alkoholista, a gyerekek szerteszét. „Tudod, itt mindenki fogadkozik, ha kimegy, jó útra tér, de én csak egyet ígérek: csak azért se mászom meg az Everestet!”

Odecki Lajos (Olajos), 59 éves közmunkás, egyedülálló

Esztergályos, sőt piszok jó esztergályos, neve van a szakmában. Az üzemet felszámolják, nincs már szükség esztergályosokra. Kap végkielégítést meg egy infarktust, most csikkeket szed a parkban meg szemetet. Még nem tudta megszokni, a sárga mellény mintha égetné a bőrét. Talán, ha inna – mint a többiek – könnyebb lenne, de belül ő még valaki, neve volt a szakmában. Valahogy a nyugdíjig kellene kihúzni, de mélyen legbelül érzi, annyi már nincs, a következő infarktusig húzza. „Tudod, nem félek a haláltól, minek menekülnék az Everestre? ”

Lássuk hát, mi vár ránk az Everesten. Na jó, döcögős az élet a halálzónában 8000 méter felett. Az oxigénhiánytól delíriumban úszó aggyal végzett nehéz fizikai munkát sem becsülném alá, és elismerem, a tüdő- és agyödémával félig (vagy egészen) megvakulva mászás is szerfölött kellemetlen. A valóság nem valóságos, sokszor csak vízióba oltott hallucináció – olyankor picit nehéz. A mínusz 50 fokos levegő az orkánszerű szélben időnként bosszantóan csípős tud lenni, egy-egy lefagyott végtag az egész napot tönkrevágja, sőt, a minden lépésben jelenlévő azonnali halál nem ritkán álmatlanságot is okoz! Mi hát a konklúzió az Everest-mászást a kevésbé csillogó, mindennapi kihívásokkal összevetve? Ne hősködjenek! – menjenek inkább az Everestre.