Milyen szép, ahogy a halálfejes lobogó csillagaival játszadozik a szél! Régóta lobognak a csillagok a „Kék Ördög” árbócán. Ha visszaértünk, megkérem Mártát, csináljon egy újat – gondolja magában.

A kalózok babonás népség, ha egyszer lábra kél egy mítosz, miszerint a Márta kezével varrott lobogó szerencsét hoz, onnantól tolonganak az „ügyfelek” Márta ajtaja előtt. Van abban valami bájos, ahogy az egyébként nagyhangú, torzonborz, parancsoláshoz szokott „emberevők” félszegen, megnyiratkozva, józanul(!) tipegnek a bebocsátásra várva: Márta ugyanis nem varr akárkinek. Az ár viszont mindig ugyanannyi: egy arany – pedig százat is megadnának. Kívánságokat nem fogad, mindenkinek olyat készít, amilyenhez kedve támad. Még senki sem reklamált. Fekete Jack is – a hét tenger ördöge – meglepődött, mikor elsőre meglátta a kardokkal ékesített halálfejet a hét csillaggal.
– Szerencsét hoz – kacsintott Márta, és nevetett.

Most a hajókorláthoz támaszkodva a delfinek fickándozását figyeli. Őrültek! Mosolyog, hisz a delfinek szerencsét hoznak.
Szerencsés fickó a kapitány, a legénység szeret vele hajózni, mindig hazajönnek, így vagy úgy, de mindig.
A másik ok, ami miatt szeretik... egy kalózkapitány az arányok művésze. Nincs az a hajótűz, ami veszélyesebb lenne egy legénységnél az igazságtalannak érzett zsákmányosztás után. Ezen nagyon sok, egyébként a harcban kiváló kapitány elvérzett már. De nem ő. Láthatatlan patikamérlege csalhatatlan pontossággal mutatja, ami jár. Egy felfegyverzett gályát megcsáklyázni: az harc. Zsákmányosztást hangoskodás nélkül levezényelni: ez művészet.
Most gályára les, két napja postagalamb érkezett: kifutott egy hasas spanyol gálya, de hadihajó-kísérettel. Nagy ívben kerülendő, áll a kalózszakkönyvekben, de Jack vagy nem olvas szakirodalmat, vagy egyszerűen csak nem érdekli.
„Szeretem a munkám, egyszerre sport, szórakozás, edzi a kart, pallérozza a lelket” – idézik borzongva a kalózkocsmák mélyén, és „őrült” teszik hozzá irigykedve. Ettől megnyugszanak – hisz őrült.
Elcsíptek egyszer egy rabszolgahajót. Vacak egy zsákmány, a kockázat ugyanannyi, a fizetség semmi. Fekete Jack nem kereskedik emberek szabadságával. Partra tette őket, sőt egy rokonszenves bennszülött csapatot hazavitt a szigetre, ahonnan a néhai „kereskedők” őket elrabolták. Azóta, ha arra portyáznak, be-benéznek hozzájuk, a fogadtatás szívélyes, a hangulat baráti, a lányok buják és bújósak. Legutóbb a vénekkel pipázott, és látomása támadt.

Látomásában ő volt a szél. Átélte a teljes szabadság mámorító érzetét, hogy a szelet nem lehet bezárni, korlátok közé nem szorítható, nem lehet birtokolni, ha kedve van, segít, de kicsikarni tőle semmit sem lehet. Élvezte, ahogy a hajókkal játszhat, ezeket ott összeereszti, azokat ott elsüllyeszti, amazt hazasegíti. Látta, a szél előtt nincsenek titkok, mindent lát, minden elsuttogott titkot hall, ismeri minden sóhaj történetét. Hallja, ahogy a tengerészek sorsról, szerencséről beszélnek, pedig nem: csak ő, a szél játszik velük.
– Ne feledd: csak velem kell jóban lenned – súgja Jack fülébe.
– Hogyan kell veled jóban lenni, barátom?
– Mindig figyelj, mindig veled leszek, akkor is, amikor nem, figyelj, és a füledbe súgom.

Most a hajókorlátnál áll, és figyel. Mint jó kopó követi a horizonton túl iszkoló gálya szagát, pont amerről fúj a szél. Most várni kell. Az arányok művészetén túl, a várakozás képessége, ami a kapitányt teszi. A türelmetlenség: bilincs vagy harangszó.
Délután 5 óra. Egész pontosan 17.00. A délutáni teázás ideje. Ezt soha, semmilyen körülmények között sem hagyja ki. Manuelo, a legénye többet edződött a teaszervírozásban, mint a sokéves harcban.
Ki az az ember, aki tálcával egyensúlyozva megjelenik a tornádóban, a Horn-fok jegében, a perzselő napon, a háznagyságú hullámokban, kartácstűzben – hát Manuelo.
Mennyi az idő? Pontosan 17.00. Mindig. Minden nap. Egyszer épp süllyedni készültek. Manuelónak még az az eretnek gondolat is megfordult a fejében, hogy a holmijáért fut, végül lemondóan vizet forralt, fogta a tálcáját, és picit sem lepődött meg, ahogy a kapitány a hídon állva várta. Mire az emberek végeztek a lékkel, ő is végzett a teájával.
Most teázik, közben barátjával a széllel beszélget.
– Mennyi időm maradt még?
– Miért szeretnéd tudni?
– Unom már a kalózkodást. Semmitől se félek, nincs kihívás, a zsákmány nem érdekel, unom a tengert, még a teázás az egyetlen, ami örömmel tölt el.
–Ha unod, miért nem csinálsz valami mást?
–Ugyan, mi mást, csak ehhez értek.
Az utolsó korty utáni halk sóhaj, és porcelánkoccanás jelzi Manuelónak, a teázás véget ért.
– Kérlek, súgd meg nekem, merre tovább?
– Neked kell rájönnöd, barátom, most nem segíthetek.

– Hajók a láthatáron! – kiáltás az árbóckosárból. Egy gálya és egy fregatt! A gálya megrakott, a fregatt 38 ágyús!
Dobpergés, izgatott készülődés. Ágyúajtók nyílnak, az ágyúk mint dühödt darázsfullánkok bújnak ki a hajó oldalából. Puskákat poroznak, a sebész kikészíti fűrészét, cérnát fűz tűjébe, és homokot szór a lába alá. Egy utolsó ima a szélhez. Unja. Tudja, mi jön.

Néhány deszka fuldoklik az elsüllyedt fregatt sírja felett, a gályán fehér zászló. Megadták magukat, hát csónakba rakja őket, vizet, élelmet kapnak, és sorsukra bízza őket. A valaha volt legnagyobb zsákmány. Elosztja, magának nem tart meg semmit, csak a két ezüstveretes pisztolyt elefántcsont-markolattal.
Kikötnek, a legénység ünnepel, ő inkább elmegy, letudom a zászló dolgát – gondolja, és Márta felé veszi az irányt. Megköszöni a régi zászlót, „elég jól bevált” – mosolyog.
– Ez volt az utolsó zászlód, kapitány – szólal meg Márta.
Jack bólint, és megkérdi.
– Te olyan bölcs vagy, Márta, merre tovább?
– Neked kell rájönnöd, barátom, most nem segíthetek.
Megöleli, elköszön, és tudja, nem látja többé.
A kikötőbe megy, leül a partra, és a Kék Ördög árbócán táncoló csillagokat figyeli. Mintha az égen szikrázó csillagokkal incselkednének.
Szomorú. Mindent elért, amit lehetett, nincs semmi, amitől félne, hét tenger ördögeként tisztelik, de belül csak ürességet érez.
Nézi a csillagokat, egyszercsak megjelenik benne valami, tollat ragad, és papírra veti.

Egy vers az.

A papírra mered, és dermedten figyeli. Soha nem ismert, nagyon jó érzés tölti el.
Írni kezd. Aznap éjjel ír még egy verset meg két mesét. Fárasztóbb, mint két hurrikán egy tengeri csatával, mondja magában, de a lelke ujjong. Az addig ismeretlen érzés eluralkodik rajta, és birtokba veszi.
Reggel a kapitányi címet a hajóval az első tisztjének ajándékozza. Nem lepődnek meg – hisz őrült.
A szél lassan elnyeli az ágyúdörgéssel fűszerezett vidám ordítást: „Majd írj, kapitány, majd írj!”
Egy kis kunyhót néz ki magának a szirtfokhoz közel az erdőszélen.
Lássuk, miből élünk – szól hegyeset, és az asztalra helyez egy papírt, egy tollat és a két ezüstveretes pisztolyt elefántcsont-markolattal.