Tízmedve

Pablo Emilio Escobar Gaviria és a vízilovak

2017. december 27. - tizmedve

Szikrázik a nap a hacienda felett, mintha a sötétség sose jőne el.
– Nagyapa, igaz, hogy mi New Orleansból származunk – kérdi a kis Emiliano Juan Ignaciótól.
– Bizony, így van, kisunokám. Tudod, minden azzal a nappal kezdődött...

Calvadost kortyolgat, közben szemét a haciendán legelésző zebráin és gazelláin legelteti. Az oroszlánok még alszanak – gondolja magában. Tekintete a gázlóra téved, szemöldöke alig észrevehetően rándul egyet.
– Antonio, hozz vízilovakat! – szólal meg Pablo Escobar, a Medellíni Kartell feje.
– Sí, Patrón!
És az Ige testté lesz – nem tud nem azzá lenni, hiszen az oroszlánok nem mindig alszanak.
Néhány napba is beletelik, mire Juan Ignacio és családja már a Hacienda Nápoles boldog lakójaként legelészi a zamatos kolumbiai füvet. A hacienda maga a paradicsom. Érzik a gazda szeretetét, a táplálék bőséges, a folyó balzsamos, senkitől sem kell félniük, és senki sem háborgatja őket – ha kedves az élete. Előfordul néha, mikor Pablo elégedetlen bizonyos alkalmazotti hozzáállással, hogy az oroszlánok munkabédet kapnak. Ez Juan Ignaciót és családját csak élmény szinten érinti, időnként nagyon mókásan kiáltoznak a néhai renitenskedők. Minden este imádkoznak. Juan Ignacio erre nagy hangsúlyt fektet. Sokszor mesél a szerencsés életükről, arról, hogy az óhazában nem tisztelik a vízilovakat, géppisztollyal vadásszák őket – ilyenkor sírnak, hisz a vízilovaknak nagyon szép lelkük van –, sőt, ami ennél is borzasztóbb, a folyók kiszáradnak, és velük száradnak a vízilovak is. Szerencsére ezt már elképzelni sem tudják, hát elhallgatnak. Érthető hát a hitbuzgó hála, amivel összegyűlnek esténként, hogy közösen mondják el a Hacienda Nápoles vízilóimát:

Mi Atyánk, Pablo Emilio Escobar Gaviria,
szenteltessék meg a te neved,
legyen meg a te akaratod,
amint a haciendán, úgy azon kívül is,
Mindennapi vizünket add meg nékünk ma;
és bocsásd meg a mi falánkságunkat,
könyörgünk, ne vígy minket a kísértésbe,
vízilovak vagyunk, úgysem tudnánk ellenállni,
de szabadíts meg a paraszttól,
utána mi is megbocsátunk néki.
Mert tiéd a hacienda, a dicsőség és az élet,
mindörökké. Ámen.

Egyszóval a család békességben, szépen gyarapodott, mígnem egyszer a városból helikopterek jöttek, támadt nagy lövöldözés (Rodrigo, a gepárd is megsebesült), és az emberek a gazdával együtt eltűntek. Ám Juan Ignaciót és családját ez nem érintette. Az esti közös ima elmaradt, rájött, a gazda nélküli élet sem sokban különbözik a megszokottól. Annak a néhány elpimaszodott parasztnak, akiket megtévesztett Juan Ignacio joviális külseje, nyoma veszett.
Néha a városból emberek jöttek, nézelődtek, a fejüket vakargatták, majd elmentek. Eltelt pár év, a család meghitt nyugalomban éldegélt.
Most békésen, a folyóban heverészve beszélgetnek.
– Nagyapa, miért ilyen furcsák az emberek? – kérdi a kis Emiliano.
– Boldogtalanok szegények.
– Miért?
– Elvesztették a lelküket.
– Ez mit jelent?
– Nem tudják, hogy kik is ők valójában.
Tudod, mi vízilovak vagyunk, nem sasok vagy denevérek, de ha Rodrigót megkérdeznéd, aki eléggé ütődött szegény, még ő is tudná: „Rodrigo vagyok, a gepárd. Ki hallott már ilyet?!”
– Egyszer véletlenül fültanúja voltam egy beszélgetésnek a gazda és a feleségével között. Emlékszem, mintha csak tegnap lett volna.

–„Már nem tudom, ki vagyok én. Kokával kereskedem, de isten látja a lelkem: hiszem, ez nem bűn. Bűnöző lennék? Éjjel az oroszlánjaimmal felfalatott emberek csontjai ropogásával álmodom. Igen, ölök, ha kell, de ezek állatok, a pénztől eszüket vesztik, ezekkel másként nem megy. Szörnyeteg lennék? Felébredek, titeket látlak, és a szívem megtelik szeretettel. Szerető apa lennék? Szeretek dzsippezni, repülőzni, végignézek az állatkertemen, és újra gyereknek érzem magam. Nagyon jó érzés! Gyerek lennék? A gringók első számú közellensége vagyok, vérdíj a fejemen, de a nyomornegyedek falán szentképként lóg a glóriás arcképem. Lakótelepeket építek, kórházakat, játszótereket, sőt kápolnákat, templomokat. Szent lennék, szörnyeteg, mindkettő, egyik sem? Mondd meg nekem, Maria Victoria, ki vagyok én?” És sírt. Azon az éjjelen sokáig sírt fejét felesége ölébe hajtva, aki egy szót sem szólt, csak simogatta.

– Ott azon az éjszakán értettem meg, Emilio, az emberek elvesztették a lelküket, és ez annyira fáj nekik, hogy a legtöbben beleőrülnek.
– A gazda is őrült volt?
– Dehogy, csak nagyon fájt szegény, de végül meglelte a lelkét. Egy helikopter hozta el neki – súgja Emilio fülébe.
– Honnan tudod, nagyapa?
– Onnan, kisunokám, hogy a sírján mindig van friss virág – és mindketten pityeregnek, hisz a vízilovaknak nagyon szép lelkük van.

süti beállítások módosítása