Négy pici láb, egy apró orr és tízezer tüske: Tarzan, a dzsungel fia. Tarzan egy lakótelepi lakás 7. emeleti lakásában egy cipősdobozban tartózkodik. Lakótársa Gergő: két pici láb, két még kisebb kéz, kócos haj, szemüveg. Minden ott az erdőben kezdődött.
– Anya, odanézz, egy süni!
– Spuri, észrevettek!
– Nééézd, milyen cuki, összegömbörödik, olyan, mint egy labda!
– Vészhelyzet, sünállás!
– Anya, vigyük haza!
– Kisfiam, nem lehet, meg egyébként is, mit csinálnánk otthon egy sünnel?
– Naaa, apa, vigyük haza!
– Mit ordítotok, mit bökdöstök, vadbarmok?!
– Nem lehet, Gergő, neki ez az otthona, ő itt érzi jól magát.
– Akkor sírni fogok! – toporzékol Gergő.
A szülők lemondóan egymásra néznek.
– Végül is nem baj, ha a gyerek szereti az állatokat, és barátkozik a temészettel.
Tarzan szatyorba kerül, és „velük megy”.
– Tudtam! Éreztem! Pont ez hiányzott! Elraboltak.
Ajtócsapódás, berregés, zötykölődés.
– Úristen, mi ez? Ezek betegek, feldarabolnak, megkínoznak, egyáltalán: mit akarnak tőlem?
Erdő → Város → lakótelep → 7. emelet → kisszoba → cipősdoboz: végállomás.
– Látod, kisfiam, hoztunk neki füvet meg mohát, hogy jól érezze magát!
– Ezt a pechet, mekkora egy büdös börtön!
– Milyen aranyos, megsimogatom!
– Az üvegszemű a legveszélyesebb... sünállás!
– Labda, tüskelabda! – és kacag.
– Látod, adunk neki almát, hogy ne éhezzen.
– Nem kell az almátok! A fal nem vészes, este kirágom.
– Anya, nem éhes.
– Labda, tüskelabda! – és kacag.
– Megint kezdi, beteg ez a kis szörnyeteg.
– Kisfiam, hagyd békén, így nem fog szeretni.
– Végre sötét, elaludtak ezek a vadbarmok.
Lendületesen kirágja magát.
– Idióták, miből gondoltátok, hogy egy papírfal megállítja Tarzant, a dzsungel fiát?
A kiságy lábáig oson, meglapul, kikukucskál, irány a mamusz. A mamusztakarásból nyugodtabban figyel, feltérképezi a szobát: kisautók, legókockák, plüssmaci meg egy dömper, mögötte ajtó. Lopakodik, mint amikor gilisztára megy, lassan, megállíthatatlanul.
– Jó ez a padlószőnyeg – gondolja magában –, miközben legókat kerül. A plüssmacinál szusszan egy picit – meg kellett volna enni azt az almát –, és továbbhalad. Egy ugrás a dömper – kint van!
– Hoppá, csapda! Labirintus.
Lapul, figyel, feltérképez, és elhatározást hoz. A folyosó másik oldalán ajtó: behalad. Jobbra akvárium halakkal. Biccent, visszabiccentenek. Középen ágy, benne horkol a két főbarom, balra komód, a falnál tévé, középen asztal.
– Zsákutca. Előbb kell ahhoz felkelnetek, ha meg akarjátok téveszteni Tarzant, a dzsungel fiát.
Kihátrál. Újabb ajtó, bekukucskál. Vécékefe, porcelán asztal, vizelet- és ürülékszag.
– Csapda – mosolyog gúnyosan Tarzan, és settenkedik tovább.
Folyosóvég, szemben ajtó, jobbra cipők. Zsákutcának látszik, de Tarzan nem véletlenül a dzsungel fia, ösztönei csalhatatlanul jelzik, az ajtó a labirintus kijárata.
Tarzan jó vadász. A jó vadász a türelmes vadász. Most várni kell. Egy bakancs és egy katicás gumicsizma közé ékeli magát. Pirkad. Az apuka, aki pék, korán kel, fogat mos, kávét főz, reggelizik.
– Iszik, zörög, eszik – szinte sündisznó. – Jön!
A főbarom cipőt húz, a kabátját veszi, kulcsokkal zörög. Tarzan megfeszíti izmait, ugrásra készen figyel. Nyílik az ajtó...
– Ejnye, a telefonom, nem otthagytam? – indul vissza a konyha felé.
Tarzan kivetődik. Hopp, egy fikusz! Meglapul. A vadbarom ki → lift → földszint → autó → pékség: végállomás.
– Még mindig labirintus. A liftgombot nem érem el, másik baromra várni kockázatos. Lássuk csak, mi ez itt? Lépcső.
Sünállás, gurul lefele → 6. emelet → 5.emelet → 4. emelet → ajtónyílás → fényár: végállomás. Tarzan kétségbeesetten körülnéz, csak néhány lábtörlő.
– Ennyi, ez bukta!
A sarokba gurul, sünállás. Várja a bökést, a szatyorbatevést. Szabó néni az 4. emeletről megdörzsöli a szemüvegét.
– Koszos prolik, mindig szétdobálják a szemetet! – és lábával odébb löki, mivel a derekát húzza az isiász. A lift elnyeli Szabó nénit.
– Nem értem ezeket, megrúg, és továbbmegy? Betegek. → 3. emelet → 2. → 1. → földszint: végállomás.
Tarzan a kapuhoz somfordál, látszik a gyep, a bokrok, a fák: szabadság. A kuka és a radiátor közötti megfigyelőállásból fürkész.
– Kemény dió! Meg kellett volna enni azt az almát – gondolja magában.
Szabó néni csoszog vissza a hentestől, a lift felől Kovácsné közeleg: a kapunál találkoznak.
– Harapófogó! – Tarzan idegei és izmai pattanásig feszülnek.
– Hogy van a májad, Mariska?
– Jaj, ne is mondd, hasogatott az éjjel.
Az ajtó nyílik...
– Hát a mirigyeid, Zsuzsikám?
– Jaj, ne is mondd...
Tarzan egy leopárdba oltott angolna síkos puhaságával csusszan ki. A fal mellett meglapul, figyel, feltérképez, és elhatározást hoz. A ház sarkánál megáll, szúrós szemekkel visszanéz.
– Az én váram – bólint hegyeset, és a ház sarkára hugyoz.
