Írásom célja egy hamis mítosz lerombolása, tehát mindjárt az elején le kell hogy szögezzem: a fűz egyáltalán nem szomorú – sőt, de erről később. A történet a honfoglaláson innen, még a botanika és a szótárak megjelenése előtti időkre nyúlik vissza. Akkortájt – a mához hasonlóan – fényesen ragyogott a magyarság csillaga. Győztes csatákat győztes csatákra halmoztunk, se szeri se száma a rengeteg kincsnek, melyeket zsákmányoltunk, és persze, ami ezzel járt: a rengeteg rabszolgának. A rabszolgákkal csak a baj volt, motiválatlanok, lusták és negatív hozzáállásúak voltak, de leginkább nem tudtak magyarul. Ekkor merült fel egy Magyar-Rabszolga szótár elkészítésének igénye. A tudományos feladattal egy jó lingvisztikai vénával megáldott buzogányost, Bölömbér vitézt bízták meg. Bölömbér lelkiismeretesen végezte munkáját, minden a vándorlás során felfedezett új állat- és növényfaj szócikkét bevezette. Egy lingvisztikai felderítés során néhány a tudományos munkát kevéssé becsülő szabír harcos levágását követően Bölömbér vitéz a lovát itatta, mikor is feltűnt neki egy a szótárban nem szereplő fafajta. Nosza, szolgálatba is helyezte magát.
– Jó napot, fa!
– Neked is, vitéz!
– Bölömbér vitéz vagyok, szabadna megtudnom, maga miféle fa?
– Szomorú.
„Szo-mo-rú”, betűzi magában, és körmöli lelkiismeretesen Bölömbér.
– Szomorú mi?
– Fűz.
„Szo-mo-rú-fűz” – veszi szótárba a szócikket.
– Miért szomorú a szomorúfűz? – kérdi tudományos érdeklődéssel.
– Tudod, fiam, régebben nem voltam szomorú, sőt, kifejezetten vidám, életigenlő fa voltam. Még a nagyapám nagyapja sem emlékezett rá, mikor települtünk erre a földre. Hatalmas, vidám és életigenlő ligetekben éltünk. Mi voltunk a legerősebb törzs itt a folyókanyarban. Minden azzal a villámcsapással kezdődött. Egyszer vihar kerekedett, és villám csapott a keresztlányom öccsének a fiába. Ki is gyulladt annak rendje és módja szerint, végig is néztük a haláltusáját. Nem volt könnyű, de tudod, fiam, ez még belefér az átlagos a falétbe. Utána jöttek a hódok. Talán sejted már, jó néhányunk úszott el a folyón az átkozott rágcsálók fogai nyomán. Szerencsére megjöttek a farkasok, tudod, ők nagyon lelkiismeretesek a hódkérdés végső megoldását illetően. Megsirattuk a kirágott rokonokat, de tudod, fiam, azt kell mondjam, sajnos, még ez is belefér egy átlagos falétbe.
– Kezdem sejteni, miért vagy szomorú, apó, hová lettek a többiek?
– Aztán jöttek a farontó lepke hernyók...
„Fa-ron-tó-lep-ke-her-nyó” – írja lelkiismeretesen Bölömbér nyelvész-buzogányos.
– ... szóval jöttek a hernyók, és a kanyaron túli nemzettestet tokkal vonóval szétrágták. Innen nem is láttam, csak a sikolyaikat, aztán már csak a nyöszörgésüket hallottam, végül láttam, ahogy a szétrágott, korhadt testüket viszi a víz. Szerencsére megjöttek a harkályok, ők nagyon lelkiismeretesen állnak a farontó lepke-hernyókérdés végső megoldásához. Még megsiratni sem maradt időnk, mikor jöttek a kopogóbogarak és a cincérek. Sajnos, mire a harkályok visszatértek, akik a kopogóbogár- és a cincérkérdés végső megoldásában is nagyon lelkiismeretesek, jó páran odavesztek. Öröm az ürömben, hogy a négypettyes zömökbogarak még a harkályok ittlétekor érkeztek.
„Ko-po-gó-bo-gár, négy-pety-tyes-zö-mök-bo-gár” – vezetődik be az újabb két szócikk.
– Ezután jöttek a részeg eszkilek, akik elvesztették a lovaikat, és tutajt ácsoltak. Egyrészt az eszkilek közmondásosan béna ácsok, másrészt sokan voltak, hát sokunk bánta.
– De ezzel még nem volt vége – mondja Bölömbér együttérző arccal.
– Hát nem, megjelentek a tő- és törzskorhasztó bazídiumos gombák – a törzsünk felét kipusztították.
„... ba-zi-di-u-mos-gom-bák” – írja sötét arccal Bölömbér.
– Az árvíz. Beszakadt a part vele a megmaradt füzek fele, rengetegen vízbe fúltak, ők nyom nélkül tűntek el. Utána a szárazság és a bozóttűz, a megmaradtak jó része bennégett. Néhányan már nem bírták, ők öngyilkosok lettek, és legvégül a meteorit, ami a maradékot kiirtotta. Egyedül maradtam, fiam. Istenem, milyen csapás nem volt még meg?! – kérdi zokogva az idős szomorú fűz.
Bölömbér megrendülten rajzolja be a fűzfát a szomorúfűz szócikk mellé. Végez, de még egy picit együttérzően együtt szomorkodik a szomorúfűzzel. Aztán lóra pattan, és elvágtat. Sajnos belefut egy tudományosan közömbös kipcsak előőrsbe, és csúnyán megsebesül, ami botanikai szempontból végzetesnek bizonyul. Ugyan még hősiesen hazatér a szótárral, de rögtön utána el is halálozik. A szótár lektora hanyagul végzi a munkáját, nem ellenőrzi megbízható forrásból, így végül a fűz szomorúfűz szócikként kerül a szótárba. Bosszantó hanyagság, pláne, ha figyelembe vesszük, milyen könnyű lenne akár még napjainkban is utánajárni. Csak ki kellene menni egy közeli fűzfaligetbe, mint ahogy én is megtettem.

– Mondja, kedves szomorúfűz, maguk tényleg annyira szomorúak?
– Korántsem, mi mind vidám, életigenlő fák vagyunk, csak nem tudunk levelet írni a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének, hogy tűzzék napirendre a szomorúfűzkérdés végső megoldását.

Egy láthatatlan titkos társaság, akár az illuminátusok, tagjai köztünk járnak, küllemi jegyeik alapján mégsem azonosíthatóak, jeleikkel viszont nap mint nap találkozunk: ők a kutyaszart fel nem szedők titkos társasága (KASZT).

Teendők szempontjából három tényező alapvető fontosságú:

1. A még rendelkezésre álló idő.
2. A helyváltoztatás képessége.
3. Az elhalálozás feltételezett helye.

Egy igazi patchwork családba születtem. Nem panaszkodásként mondom, a szüleim szerettek, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Anyai nagymamám liszt volt, nagyapám élesztő, a másik nagymamám tyúk, nagyapám kakas. Nagymama sokat mesélt nekem a végtelen vásárosnaményi búzamezőkről, ahol cseperedett.

Itt nyugszik Szálasi Ferenc, nemzetvezető,
Dobogós helye a pokolban el nem vehető.

Vitéz nagybányai Horthy Miklós, ellentengernagy,
Vitéznek hitvány, de középszerben nagy.

Bartók Béla testét e sír elnyeli,
Hartsdale, Ferncliff Cemetery.

Nagy Imre, kit felakasztatott a kor,
Veszélyes elvekért kiállni – olykor.

II. Miklós, minden oroszok cárja,
Életét kioltotta egy gyufa lángja.

Megdugni nem mertek, Mata Hari,
Hát, agyonlőtt a sok frusztrált pasi.

Teller Ede, nagy bombát hagytál e korra,
Nem meglepő, hogy jutottál pokolra.

Ejnye, Adolf! – jókora galibát csináltál ideát,
Odaát ezer ördög és kiérlelt szakértelem vár rád.

Jurij Gagarin, az űrbe repültél – minek?
Itt a földön is várt rád épp elég üveg.

Joszif Sztálin, népek atyja, fura fazon,
Szerencsés, kit nem lövetett tarkón/agyon.

Bonaparte Napoleon, éles volt a kardod,
Jobban járunk, ha picit nagyobb a farkod.

Ej, Radnóti fiam, mentél volna Amerikába!
Maradtál, és nem csak két bordád bánta.

Nálunk mindig van munkája egy jó talicskásnak,
Ásáslehetőség, Hamvas Béla segédmunkásnak.

Prohászka Ottokár, nem szívlelte a zsidókat nagyon,
De szobrot kapott, hisz ő egyet se lőtt agyon.

Báró Julius von Haynau, a bresciai hiéna,
Illiberális szakember, a nagy ilhumanista.

Itt nyugszik egy szabó, Péter Gábor,
Kinek nevét rettegte a béketábor.

Amundsen addig pattogott a sarkokon,
Míg egyikhez oda nem fagyott nagyon.

Albert Einstein, a bajszos okostojás,
Relatív minden, kivéve a bélszorulás.

E sír sötétjében fekszik Marie Curie,
A radioaktivitás fényeskedjék neki.

Martin Luther King, néger szabadságharcos,
Nem kerülte el a golyó, mi feléje tartott.

Kőmíves Kelemen, a szigorú mesterember,
Inkább magos Déva vára, mint a némber.

Nemecsek bemászott a Pálmaházba,
Jól rá is fázott, az élete bánta.

Toldi Miklós, tipikus fazon,
Kevés emóció, jó sok izom.

Kossuth Lajos, elfogyott a regimentje,
Ráfaragott, mert csak egyszer üzente.

József Attila, nem volt életrevaló legény.
Mit hitt – elég lesz az a pár költemény?

Magyar és úr: Pató Pál,
Örökre velünk maradtál.

Horger Antal, egyetemi tanár,
Ej, mennyire unlak már!

XXI. századát tapossa a modern civilizáció,
Az iramot nem mindenki bírja, és az evolúció
Nem vár a lemaradókra, pá-pá, csökevény,
Legyél kétéltű, egysejtű, állat vagy növény.

Itt van például az a nagy mamlasz dodó,
Miből gondolta, hogy nem fogja a golyó?
Repülni se tanultak meg a lusta dögök,
Kipusztultak hát, mint az alaotra vöcsök.

Tényleg, a vöcskök, hitvány egy csapat.
Gyűrűscsőrűek, andokiak, kolumbiaiak,
Meg az óriásvöcsök: egyikük se bírta,
Az evolúció nem viccelt, őket is kinyírta.

Vagy te, kedves madagaszkári törpe víziló,
Örök élet, lapulevélevős fürdőzés-illúzió?
Jó Mauserem füledbe súgta, kicsi gnóm,
Örülj, létezhettél, de most: takarodó.

Hát te, nyamvadt rövidfarkú denevér?
Rövid a farkad, egy fabatkát sem ér.
Hol ordítasz, nagyokos berber oroszlán?
Csak csend maradt utánad, te is kihaltál.

Nem kacagsz már sehol, te kacagóbagoly,
Egy legyet se kapsz el, guam légykapó.
Nem hiányzik bamba arcod, bubal káma,
A tiéd se, Darwin Galápagos-i patkánya.

Norfolk-szigeti kaka – a neved is fertő,
Jó, hogy nem vagy, Pinta-szigeti teknős.
Óriásmoa, mit hittél, hogy megúszod ép bőrrel?
Tévedtél, kipusztultatok az új-zélandi fürjjel.

Vörös hasú oposszum, sivatagi bandikut,
Tengeri nyérc, kék csuka, patkánykenguru,
Falklandi pamparóka, karibi barátfóka – ezek:
Mind hitvány, életképtelen, elfeledett egyed.

A kvaggáknak befellegzett, nem terem nekik babér,
Nem hullajtunk könnyeket a kék lóantilopér',
Huják, arab, jemeni, vörös gazellák – adieu!
160 éve nem brekeg a galápagosi óriásteknős.

A King-sziget tiszta, nem szennyezi a fekete emu,
Se Ausztrália déli részét a holdkarmú kenguru.
Eltűnt végre Vietnámból a vietnámi orrszarvú,
Hawaii-on se rikácsol több hülyecsőrű Nukupuu.

Barbadosi mosómedve – ugyan már!
Jó enyészetet, pápaszemes kormorán!
Nem túrja Fidzsit a fidzsi csíkosszárnyú guvat,
Erszényesfarkas sem eszik több erszényesnyulat.

Lake Pedder földigiliszta – röhög a vakbelem!
Sose lesz már hosszúfarkú kabócaegerem.
Guadeloupe-karakara – na, ne már!
A Costa Rica-i aranyvarangyért se kár.

Madagaszkári strucc – mintha itt se lettél volna,
Meg a kanadai vapiti, se a japán oroszlánfóka.
Hosszúlábú álfakusz, már a neve is gyanús,
Meg a Guinness-ősrekorder az amerikai mamut.

South Island szalonka, sunnyogtál – hiába,
Szíriai vadszamarak se maradtak Szíriába'.
Steller-tengeritehén – lettél volna fürge!
Te is, tarpán – talán nem haraptok fűbe.

Coronados-szigeti bozótpatkány – viccnek is durva.
Jangce delfin, most ugrálj! – vagy te, keleti puma.
Verhoeven óriás falakópatkány – az eszem megáll!
Mire vittétek, kakawahle és glaucous arapapagáj?

Elmúltál, mint a poʻouli, zanzibár leopárd,
Cincogj, ha bírsz, Galápagos-i rizspatkány,
Neked harangoztak, Norfolk-szigeti seregély,
Kevés volt a pénzed, Új-Zéland-i pénzes pér.

„Uralkodjatok... minden élő teremtményen,
amely a földön mozog.” Mózes könyvében
írva vagyon – és lőn! Nem fogtak ki rajtunk ezek,
A fejlődni rest, nonevolutív, kihalt lúzerek.

Jégcsap vagyok, az életem merő rettegés,
Mikor csap le rám a gyilkos felmelegedés.

Áramot rögvest! – lemerültem a télben,
Sikolt egy akkumulátor a motortérben.

Remélem, igaz a hernyómese a feltámadásról,
És nem hullaként jövök meg a bebábozódásból.

Semmi sincs nálad szebb, tiszavirágélet,
Tegnap születtem, sej, vár az örök élet!

Elégjek vagy becsapódjak? – ez ám az izzó kérdés,
Meteorsors: feltűnő eltűnés vagy durva földet érés.

Nem bírom tovább – sóhajt, elengedi ágát a meggylevél,
Ég veled, meggyfaág! – az avarágy vár, hol utam véget ér.

Utolsókat rúgja az ősz, gúnyáját festi a rozsdabarna vér,
Betoppant gyilkosan jégcsap késével a pszichopata tél.

Koccint a Titanic kapitánya, a hajója jól halad,
Már csak két nap New York és a Kék Szalag!

Nem akarok béka lenni! – bömböl a bősz ebihal.
Hiába bősz: ki ebihalként születik békaként hal.

A kockacukrok állva halnak – így büszkén a kocka,
De büszkeségét is feloldotta a csészényi mokka.

Mily szép ez a fehér porcelán közeg – örül az ürülék,
Korán örül, lehúzzák gyorsan, és utánafújják a sprét.

Az utolsó csobbanás, ahogy a Duna a deltájába úsz,
Fekete-tenger, végállomás, ahonnan nincs visszaút.

Milyen kár – károg a kisvarjú, kit a medve épp lenyel,
Az egészséghez – így a medve – fontos a jó medveeledel.

Jövőre nyaralni az Adriára megyek,
Köhécsel fáradtan a kis Nemecsek.

A legerősebb a dinoszaurusz, a bolygó ura vagyok,
Nekem ragyognak fönt a csillagok és a meteoritok.

Leestem, micsoda hangosat koppanok!
Nicsak, egy makk! – épp veled álmodok.

Még Párizsban sem jártam! – rikolt a rémült makákó,
Nincs ott semmi érdekes – csendesíti az óriáskígyó.

Oly szépen süt a nap ma reggel itt Hiroshima felett,
Bár kissé furcsa, hogy nyugaton kelt fel kelet helyett.

Látja, Zsófia, integetnek, szeret engem Szarajevó!
Integet ez a kedves fiatalember is, valami Gavriló.

Jézus vagyok, egyszerű ács, itt valami félreértés lehet,
Remélem, gyorsan elbírálják a kegyelmi kérvényemet.

Kedves Édesanyám!

Jót mulattam legutóbbi levelén! Először is nyugodjon meg, a Csillagok háborúja film az elejétől a végéig szemenszedett hazugság. Mama, ez itt a Paradicsom – bevallom, minden este lefekvés előtt imádkozom, és hálát adok az istennek, hogy itt lehetek. És ne aggódjon, itt biztonságban vagyok. Hogy is gondolhatta, hogy néhány lázadó bugris felrobbanthatja a Halálcsillagot? Mennyit kacagtunk ezen Darth-tal! Mama, csak ennyit mondok: egy magát azonosítani nem tudó űrobjektumra a tűzmegnyitási távolság: tízmillió km, és itt még „csak” a neutronplazma ágyúk fogadják, onnantól, ami még megmaradt belőle, arra automatikusan nyitnak tüzet a körkörös védelmi rendszerek. Egyszer egy cseles üstökös nyolcmillió km-ig jutott, idáig ez a „legjobb” érték. Annyira gyerekes azt gondolni, pár lázadó hülye, egy taknyos jedi, valami kalandor meg egy majom a falusi lézer-céllövöldés fegyvereikkel áttörhetik a védelmi rendszereinket.
Egyébként jól vagyok, a szilfa-programom szépen halad, és a rózsanemesítéssel is elégedett vagyok. A „Halcsi” (mi így hívjuk) egyáltalán nem az a zord hely, ahogy a film bemutatja. A felszíne persze kietlen, hisz űrkörülményekre tervezett, de belül komplett ökoszisztémát építettünk. Talán kevéssé közismert, de másodlagos funkcióként Noé bárkájaként is működünk. Minden növény- és állatfaj képviselteti magát, és mindezt természetes körülmények között. A belső égbolton minden reggel magfúziós nap kel fel, az ég néha beborul, esik, itt minden a földi viszonyok duplikációja. Én, mint kertészmérnök-agronómus az elithez tartozom. Darth állandóan itt lóg a rózsakertészetben, sokat beszélgetünk. Nem szereti a bunkó katonákat, nyűg neki a rombolás. A Halcsit valójában nem emberek elpusztítására hozták létre, hanem amolyan galaktikus buldózer féleség, ami eltakarítja a galaktikus kereskedelmi sztrádák útjába kerülő bolygókat, fekete lyukakat, meg ami jön, pár üstököst, nagyobb aszteroidát. A legénység válogatott értelmiségiekből áll. Még a takarító személyzetbe se lehet két diploma (abból egy humán) alatt bekerülni. A boltok éjjel-nappal nyitva tartanak, minden ingyen van, tehát nincs pénz, magántulajdon sem létezik. Ingyenes az orvosi ellátás, az ovi, az oktatás, az éttermek, a hotelek, az utazás. Szabad a szerelem, a nemi vagy faji diszkrimináció itt ismeretlen fogalmak. Húszórás egy munkahét, a szabadidőmben azt, ott és azzal csinálok, amit csak akarok. Mostanában Darth-tal teniszezni szoktunk, viccesen hörög egy-egy elfutásnál. Jól megy neki, de néha csal, az Erőt is igénybe veszi. Elnézem neki, mert egyébként egy jellem, nagylelkű, kedves, empatikus, piszok jó a humora, és nem utolsó sorban jók az összeköttetései. Legutóbb is ő hozatta a Golden Apeldorn tulipánhagymákat és az Ambassador rózsatöveket. Most rosszkedvű, fáj az egyik foga – „egy rémálom ebben a sisakban a gyökértömés”. A múltkor átjött Kolontár Pisti a vadállat részlegről, elmondta, nyomasztja a hiúzhelyzet. Picit túlszaporodtak a farkasok, és levadásszák a hiúzprédát is. Darth megígérte, hogy intézkedik. A szülinapjára ajándékba egy bolognese-t kapott, láttam a dréncsövén, hogy könnyezik. Azóta elválaszthatatlanok, pedig Fifi nagy kópé, egyszer úgy pisilte le a csillagromboló központi számítógépének kábelcsatlakozóját, hogy utána evakuálni kellett a személyzetet. Mama, itt minden olyan gyönyörű, tökéletes és szeretettel teli! Remélem, hamarosan a saját szemével is meggyőződhet erről, mert idén kísérleti jelleggel beindítjuk a turista-programot, és a rokonok előnyt élveznek a foglalásoknál – és Darth is csókoltatja, ő is alig várja, hogy megismerhesse.
Jut eszembe, a rétest megkaptam, nagyon finom volt! Csókolom a kezeit, Mama, remélem, soraim jó egészségben találják!

Szerető fia, Béla

Ui. Még a film kapcsán ugrott be valami: Mama, ha jönne, a kisszobámban a középső íróasztalfiókból a lézerkardomat – amit még a palánta keltetőben Yodától kaptam – hozza már magával! Előre is köszönöm!

Béka voltam hajdan, egy szép zöld varangy a sárból,
Büszkén vartyogtam a meleg-hínáros békanyálból,
Mígnem egyszer csak leáldozott a szerencsém napja,
Pöttyös varangykabátom egy gólya – katt! – bekapta.

Most itt pislogok csendben, egy gólyabegy-mélyen,
Fel vagyok háborodva, minő impertinencia ez, kérem!
Szomszédaim, egy döglött keszeg, két oszló pocok,
A döglést most én is megkezdem, utána eloszolok.

Hopp! – megdöglöttem, ágyő, élet, ágyő, langy békanyál!
Hiába zümmögtök szép legyek – nem nekem jő el a nyár.
Nem maradt sok dolgom, innentől sínen az életem,
A varangylét lejárt, új élet vár, mint gólyaélelem.

Csendben oszlunk, varangy úr, a keszeg és a pocokpár,
Puha meleg a gólyabegysav is, nemcsak a békanyál.
Időnk lejárt – ágyő, begy! – vár ránk egy hosszú szánkózás,
Gólyabelekben csúszva, én, pocokék és keszeg polgártárs.

Ki gondolta volna, mily' izgalmas pálya a gólyabél,
Minden kanyar újabbat rejt, s mennyi izgalom ér!
Csodás bélbolyhok, mint megannyi csillag a bél egén,
Lágy csillóik balzsamozzák az ürülékké mállás érzetét.

A varangylét a múlté, már a gólyatápság is emlék csupán,
Ürülékké nemesedtünk végül a gólyabélszánkózás során.
A fény az alagút végén, a sánc, mi a végtelenbe lő.
A kloáka, hol Szaturnusz ügyel, a szigorú kapuőr.

Szevasz, Szaturnusz! – az ajtó nyílik, a szél az arcomba vág,
Ordítok, és ugrok: ágyő, kloáka, ürüléklét és ágyő, bélvilág!
A zuhanás extázis – a napfény csillog a nyálkám bársonyán,
Juhézok, pörgök, kacagok – élvezem a szabadság mámorát.

Hopp, egy felhő! – átdöföm, de át én, gólyafos d’Artagnan!
Nincs, ki utam állná e kékségben, végtelen az égi óceán.
Csak az óceán végtelen, az időd nem – szól a gravitáció,
Csak egy picit még – juhézni, pörögni, kacagni volna jó!

Hiába, hozzá képest Szaturnusz, egy csélcsap hóhányó,
Földre parancsol, nem ismer kegyelmet a zord gravitáció.
Esetemben ezt inkább becsapódásnak hívja a tudomány,
Mely becsapódás egyben halálom perce is – tudom ám.

Varangyok brekegnek fel az égre, mondd, megérte?
Meg – ha tehetném, újra kezdeném. Meghalni érte,
Egy szippantásért a szabadság levegőjéből: kis ár.
Többet ér, mint ezer langy lápi hínár és békanyál.

Időm lejárt – micsoda tempó! – a gyöp arcomba vág,
Platty! Bevégeztetett. Porrá leszek – ég veled világ!
Legyen a föld könnyű néked, imádkoznak a jázminok,
Együtt dalolnak a széllel a gólyák és a varangyok:

Itt élt, majd halt hős halált, Dezső, a zöld varangy,
Ki mocsárba született, de szabad gólyafosként halt.

Ma nyugtalanul keltem, nyomasztott pár dolog,
S gúnyosan vigyorogtak rám a pimasz csillagok,
Le is kiáltottak: – arcod ma oly fancsali, kispofa,
Várhatod, de hiába: ma sem jön el érted a csoda.

Régóta nem várom, mégis szívembe martak e szavak,
Hosszúra nyúlt az út, az életből csak a böjt maradt,
A „nincs” hegyek árnyékolják a piciny „van” foltokat,
Isten elgáncsolt, a hátamon ül, és négy angyal fojtogat.

A „gyereket a gólya hozza mítosz” egy a szexualitás = mocsok, illetve a gyerek = hülye alappillérekre épülő közkedvelt, ám nem túl hatásos, de annál kártékonyabb dezinformációs sablon. Íme, egy a témában tipikusnak tekinthető párbeszéd.

– Anya, hogyan lesz a gyerek?
– A gólya hozza.
– Honnan?

És itt meg is bukik a mutatvány, tudniillik a gyerek – a közvélekedéssel szemben – nem hülye. A fenti párbeszéd csak arra jó, hogy rögzüljön: „Nem bízhatok a szüleimben, mert azok hazudnak nekem.” Honnan származhat eme kártékony mítosz? Maga a sablon is ezer sebből vérzik, bárki egy perc alatt különb fedőtörténetet tudna kitalálni, ezért azt kell feltételeznünk, a kitalálónak nem volt ideje sztoriját átgondolni, mivel az egy szorult helyzet eredményeként született, hogy aztán viharos gyorsasággal, vírusként terjedve hódítsa meg a keresztény világot.

A Certosa di Farneta kolostor Lucca ékköve. Bernát apát, a kolostor hitében erős, kemény kezű vezetője azt szigorú puritán erkölcsösségben kormányozza. Az Úr 1584. évében járunk. A város legelőkelőbb családja a Del Piero család, feje Alessandro Del Piero herceg, aki Bernát nagy tisztelője, egyben a kolostor bőkezű támogatója. Del Piero herceg boldogtalan házasságban él Beatrice hercegnővel. A boldogtalanságuk oka, hogy a gyermekáldás idáig elkerülte őket. „Istenem, velem kihal a Del Piero-ház” – sóhajtozza napestig szegény herceg.
– Valamit tennünk kell, Alessandro – szól Beatrice a reggeli közben.
– Mit, szívem? – sóhajt a szomorú herceg.
– Elmegyek Bernát apáthoz, megkérdem, mit tanácsol.
Bernát – talán még nem említettem – szép szál férfi volt, különös, mandulavágású zöld szemekkel, aki – mint azt már említettem – vasszigorú puritán erkölcsösségben kormányzott. Sajnos ez a vasszigor csak a felszín volt, hogy belső bizonytalanságát leplezze. Ki hinné, hogy a jó Bernát apát nap mint nap közelharcot folytatott a bujaság démonával. Jeges fürdőket vett, szöges övet hordott, hosszú böjtöket tartott – mind hiába, ezek mintha még jobban felkorbácsolták volna benne a vágyat.
– Nem bírom tovább, el fogok kárhozni – mondja csapzottan, és mélyeket liheg.
Brrrrr! A kaputelefon: Beatrice hercegnő az, az apátot keresi. Először arra gondol, letagadtatja magát, de már erre sincs ereje, és innentől viharos gyorsasággal temetik maguk alá a sajnálatosan bekövetkező események.
– Foglaljon helyet, hercegnő, mi járatban itt szerény kolostorunkban? – kérdi kigúvadt szemekkel, és alig észrevehetően, de liheg.
Beatrice hercegnő nincs kihívóan öltözve, bár az is igaz, akár zsákba varrva is érkezhetett volna, az önkontrollját vesztő Bernátnak már vége.
– Kedves Bernát, egy bizalmas dologgal kapcsolatban kérném a tanácsodat.
– Mi lenne az, hercegnőm? – kérdi a nő melleire szegezett tekintettel.
– Tudod, ez hétpecsétes titok, de Alessandro férfiassága, hogy is mondjam, hagy némi kívánnivalót maga után.
– Nem áll fel neki? – kérdi Bernát megviselten, közben arcában rángatózik egy ideg.
– Hát nem – sóhajt a hercegnő, és picit lazít a ruházatán.
– Mivel próbálkoztatok? – nyel egyet eltorzult arccal, miközben halántékán lüktetnek ez erek.
A hercegnő sajnos hosszasan és részletesen ecseteli, különösen azt a részt, mikor a két udvarhölgye is besegít, hátha a kukkoló hercegnek ettől megjön a kedve. „Szűzanya segíts, bárcsak elájulnék!”, fohászkodik Bernát magában, és bár nem áll távol tőle, sajnos talpon marad.
– Beatrice, meg kell, hogy vizsgáljalak! – ugrik fel Bernát vérben forgó szemekkel.
Beatrice egy könnyed mozdulattal ledobja ruháit... Bernát keresztet vet – és megdugja.
– Ne sírj, Bernát, hidd el, ez igazán semmi! – vigasztalja a hercegnő az apátot. – Sőt, ha kedved tartja, máskor is megismételhetjük – néz rá kedves, tiszta bujasággal.
Bernát végül megnyugszik, „nincs mitől félnem, már úgyis elkárhoztam”. Onnantól rendszeressé válnak a hercegnővel a szakmai konzultációk és a lelki gondozások. Beatrice kivirul, a vasszigor is enyhül a kolostorban.
– Tulajdonképpen mindenki jól járt az elkárhozásommal – gondolja magában Bernát, és már nem is szégyelli magát.
Ennek az idillnek vet véget a kis Del Piero herceg érkezése. Alessandro talán impotens, de nem hülye. Brrrrr! A kaputelefon: az őrjöngő Del Piero herceg az apát urat keresi. Rögtön a tárgyra tér. Egy kérdést tesz fel, és a kérdés nyomatékossá tételéhez kardot is ránt.
– Választ várok! – üvölti.
Ekkor hallja meg Bernát a kelepelést. „Nem valami eredeti ötlet, de hirtelen nincs más" – gondolja kétségbeesetten.
– A gólya hozta!
– Hogy mi?! – ordít magánkívül a herceg.
– A gólya, a Certosa di Farnetai szent gólya – mondja ájtatos arccal, és a szeme se rebben.
A hercegnek sok ez, lerogy az apátfotelbe, Bernát bort tölt a kupájába – és tudja, hogy nyert. Elmeséli, hogyan imádkoztak heteken át Beatricével a Certosa di Farnetai szent gólyához gyermekáldásért, és íme, az imáik meghallgatásra találtak. Del Piero herceg rettenetesen elszégyelli magát, nem győz elnézést kérni, és azonnal ki is tölt egy tekintélyes összegre szóló csekket a szent gólya tornyának felépítésére, végül boldogan távozik. A kis Bartolomeo herceg hamarosan megérkezik. A keresztelő szertartásra természetesen Bernát apátot kérik fel. A gyermek a szertartást végigalussza, csak akkor riad fel pár pillanatra, mikor a vízsugár a homlokát éri – és pislog néhányat azokkal a különös, mandulavágású zöld szemeivel.

1931. szeptember 17.
Mint minden reggel, ma is bejön, kér egy kiflit és 15 deka marhapárizsit. Adolfnak hívják, szerintem bejövök neki. Jóképű, kedves, udvarias, picit félszeg, olyan művészléleknek látszik.

Lássuk, mi az, amit bizonyosan tudunk: bába, tehát korabeli szülésznő, vasból van az orra, és utálja a gyerekeket. Ez nem valami sok. Ebből egyelőre annyi következtetés vonható le, ő egy munkájába belefáradt feltehetően már nem fiatal hölgy. Az állandó korán kelés, a kései lefekvés, a hosszú vajúdások, a rengeteg komplikáció, a részeg rokonok, vér, ürülék, hangoskodás. Nem csoda, ha belefáradt, de a vasorrot ez még nem magyarázza. Nőhet-e valakire természetes módon vasorr? A válasz nyilvánvaló: nem. Valaki odarakta? Kézenfekvő. Miért? Protézisként? Ez nagyon is elképzelhető. Hol veszítheti el egy szülésznő az orrát? A kérdés jogos, a válasz: szinte bárhol. Nyomon vagyok. Ha a fenti megpróbáltatásokhoz még hozzáadom az orr elvesztését, ez bizony eredményezheti egy egyébként jóindulatú, kedves hölgy gonoszságig fajuló megkeseredését. Érdemes utánanézni, miért lett ilyen híres ez a bába? Egy hiányzó testrész még önmagában nem magyarázat, rengeteg félkarú, láb nélküli, kampókezes, sőt süket, púpos, dadogós és vak bába is dolgozik a szakmában, ám hírnévre egyikük sem tesz szert.

A történet egy piciny nógrádi falucskában kezdődik. Itt él Kavicska, egy aranyos kislány, aki már babaként is bába szeretne lenni. Egészen pici korától szalmababákkal szülésesdit játszik, azokon tanulja a mesterség alapfogásait. Hamar a helyi bába tanítványául szegődik, látszólag sínen van az élete. A „látszólag” itt egy hangsúlyos elem. Kavicska ártatlan kedves külseje sötét lelket takar. Miután kitanulja a szakmát, egyre jobban nyomasztja, hogy Pörzsi nénében, a mesterében, még minimum harminc jó dolgos év marad. Oszt-szoroz, végül úgy dönt, nincs harminc várni való éve. A temetés után átveszi Pörzsi néne praxisát. Szakmailag jól felkészült, a népek kedvelik. A helyiek esténként unatkoznak, hát sok a szülés. Látszólag sínen van az élete. A „látszólag” itt is hangsúlyos elem. Egy este a gróf kopogtat. Vázolja a helyzetét: teherbe ejtette a kasznár feleségét, ami nem túl szerencsés, tekintve, hogy a kasznár hirtelen haragú ember, aki, ha ez kiderül, nagy bizonyossággal agyonveri. Kavicska hozzálát a küretfőzet elkészítéséhez. Titkos gyógynövények, pici beléndek, csipetnyi bürök, egy késhegynyi légyölő galóca, két gyászcincércsáp, kevéske bőregérszőr, egy fél kuvikmáj rézüstben, szamárcsonttal kevergetve. Odaadja, de elébb megesketi, azt hogy honnan szerezte, senkinek se árulja el. A vetélés sikerül, a kasznár felesége annak rendje és módja szerint bele is hal, a hirtelen haragú kasznár meg a grófot agyon is veri. Sajnos a feldúlt kasznár annyira azért mégsem hirtelen haragú, hogy még az agyonverés előtt ki ne szedné a grófból a főzetkészítő mester nevét. Legalább már tudjuk, hova lett Kavicska orra. Innen viszont már látszólag sincs sínen az élete. Szüléshez már senki se hívja, kerülik az emberek. Egyik este kopogtatnak az ablakán.
– Ki az? – kérdi rémülten.
– Az ördög.
Erre megnyugszik. Beengedi, hellyel kínálja.
– Idefigyelj, Kavicska, neked itt már harangoztak.
Kavicska bólogat.
– Felkötöd magad vagy éhen halsz – nagyjából ezek közül választhatsz.
Kavicska bólogat.
– Melyiket szeretnéd?
– Még mit szerethetek? – kérdi Kavicska, aki gonosz volt ugyan, de hülye nem.
– Szegődj el hozzám.
– Mire is?
– Tudod, vannak itt ezek a népek, és hát vannak velük mindenféle dolgaim. Na mármost, ezeknek vannak mindenféle gyerekeik. Hát, ezeket kéne szép sorjában eltenni láb alól.
Mivel más ajánlat nincs a tarsolyában, Kavicska – aki közben „banyára” változtja a nevét –, elfogadja. Az ördög egy vadiúj, igazi orral szeretne kedveskedni neki, de a banya úgy gondolja, a vasorr jobban illik az új imidzséhez. A történet innentől közismert. Ami viszont nem közismert, van a munkaszerződésnek egy titkos záradéka: a munka örök időkre szól. Ez nem azt jelenti, hogy a banya örökké él, éppúgy meghal, mint bárki más, de ő más-más bőrben, újra és újra megszületik – és a munka megy tovább. A kérdés jogos: köztünk él-e a banya napjainkban? Nyugodjanak meg: igen. Persze csak a legostobábbak képzelik, ő egy rút, bibircsókos öregasszony hatalmas vasorral. Koránt sem. Külsőleg ugyanolyan, mint bármelyikőnk, valószínűleg jól szituált, alighanem vallásos, nyelveket beszélő, diplomás, negédes hölgy, aki prédára lesve gyerekcsapatok közelében portyázik, és áldozataira az iskolák környékén csap le. Pedagógus! - kiáltanak fel az élelmes olvasók, de ne feledjék: én ilyet nem állítottam.

A mamut az utolsókat rúgja, a biztonság kedvéért pár sziklát még rádobnak, utána jókedvűen várnak. Elejteni könnyű volt, most jön a munka neheze: a darabolás, a feldolgozás és a tartósítás. Ehhez a teljes Szikla-törzsre szükség van. Nevüket a barlangjukról kapták.

Az idős Némó kapitány sápadtan fekszik halálos ágyán, és a fiát hívatja. Az ifjú Pierre hamarosan meg is érkezik.
– Fiam, immáron 70 éve nem emelkedtünk a felszínre, ígérd meg erős esküvéssel, hogy ezt te sem teszed! Itt nőttél fel a vízalatti paradicsomban, semmit sem tudsz a fenti világról, kérlek, higgy nekem, az maga a pokol – és meghal.
Pierre kedves fiú, az apját is szereti, de egy pillanatig se gondolja komolyan apjának tett ígéretét.

Egyre nagyobb aggodalommal figyelem, ahogy újra és újra lecsapnak ránk az újabb és újabb Star Wars epizódok: a zsidó világuralmi törekvések láthatatlan hadoszlopai. Ahhoz, hogy a jelenséget megértsük, a gyökereknél kell kezdenünk.

– Már vártam, kolléga – szól az idős hóhér a halálhoz, és hellyel kínálja. – Teát, kávét?
– Egy tea jól esne, köszönöm! – köszöni udvariasan a halál.
– Feltételezem, nem valami szakmai továbbképzés ügyében.
– A feltételezése helyes, kolléga – mosolyog.
– Valami személyes netán? – kérdi vigyorogva.
– Bingó! – és együtt nevetnek.

Az Intergalaktikus Tanács rendkívüli ülése
Boldon, 207899-24-16

Tárgy: az MXZ/256 számú űrhajó pusztulása

Jelen vannak a tanács tagjai:
– Xuwwa Eppó, elnök
– Hilha Brozz, alelnök
– Mikul Nuwa, az Űradmiralitás Lordja
– Pold Yugul, a Galaktikus Szeretet főpapja
valamint
– Szkúr Folm első tiszt (az MXZ/256 egyetlen túlélője)

 – Az MXZ/256 számú űrhajó 207897-82-54-én a Boldonról felszállva egy rutinrepülés során hajtóműmeghibásodás következtében egy ismeretlen
csillagrendszerbe sodródik, ahol egy Föld nevű bolygón kényszerleszállást hajt végre. Felkérem Szkúr Folm első tisztet, az MXZ/256 egyetlen túlélőjét, ismertesse velünk a leszállást követő eseményeket.

– A szenzorok a bolygón értelmes élet jelenlétét mutatták. Ezért is választottuk. Magától értetődőnek vettük, az ismeretlen értelmes lények, mint minden értelmes faj a Világegyetemben, a Galaktikus Szeretet nyelvét beszélik. A később sajnálatosan bekövetkező események alapján már látszik, hogy ebben is tévedtünk. A Föld bolygón egy kezdetleges hangrezgéses módszerrel, úgynevezett nyelveken beszélnek. Állításuk szerint azért, hogy megértsék egymást, de nekem úgy tűnt, hogy ennek pont az ellenkezője valósul meg. Egy Kiskunlacháza nevű településtől északra értünk földet. Jeggoq Glox parancsnok, Szet Tenkun tudományos tiszt és jómagam felderítésre indultunk. A bonyodalmak elkerülése végett mentális embergenerátorokat vittünk, tehát a bolygót lakó faj formájában, emberként mutatkoztunk. Hamarosan találkoztunk is egy embercsoporttal. Eleve meghökkentőek voltak, mindegyiken ugyanolyan ruha volt. A Galaktikus Szeretet univerzális nyelvén bemutatkoztunk, és elmondtuk, mi járatban vagyunk. Emberi nyelven válaszoltak. Mivel az adott kommunikációs forma nem szerepelt az adatbázisunkban, az Összgalaktikus Mindenható Mesterséges Intelligenciára (ÖMMI) támaszkodva próbáltunk fordítani. Ez szakaszosan sikerült is, bár amit mondtak, az különös és értelmetlen volt.
– Koszos migránsok, megint bepróbálkoztatok? Az útleveleket! – és a szájában lévő nedvet az embergenerátoromra köpte.
Egyrészt nem voltunk koszosak, másrészt nem értettük, minek kellenek nekik az útról a levelek? Mindenesetre felszedtünk párat, és átnyújtottuk nekik. Ami most következik, az példátlan a Világegyetem történetében, ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem. A köpdöső elővett egy hosszú, gumival borított botot, és megütött vele. Ez ellentétes a Galaktikus Szeretet minden törvényével! Erre fel is hívtam a figyelmét, de megint megütött, a továbbiakban hallgattam. Megbilincseltek, és karanténba helyeztek. A parancsnok és ÖMMI arra a következtetésre jutottak, valami járvány pusztíthat, ami megtámadta az idegsejtjeiket. Primitív karantén volt, könnyen elhagytuk. Nem volt egyszerű a visszaút, rengeteg beteg bolygólakóval találkoztunk. A velük folytatott kommunikációból ÖMMI arra következtetett, egy pénz nevű vírus támadta meg őket. A vírus átvette az irányítást az idegrendszerük felett, és önmaga szaporítása céljából használja őket. Próbáltuk őket erre rádöbbenteni, ennek érdekében még meg is semmisítettük az egyik legagresszívabb, Hitel Bank nevű vírustörzsüket. Már meg se lepődtünk, mikor helikopterek, páncélautók érkeztek – ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem –, és tüzet nyitottak ránk. Rá kellett jöjjünk, a pénz eszközöket fejleszt értelmes élőlények életének kioltására!
Döbbent csend, majd izgatott moraj, mindenhonnan „ez hihetetlen!” felkiáltások hallatszanak.
– Mire az embergenerátorokat láthatatlanra állítottuk, Szet Tenkun tudományos tiszt életét vesztette, és Jeggoq Glox parancsnok megsebesült.
A levegő megdermedt, az iszonyat szinte tapintható volt.
– Végül úgy döntöttünk, a saját szabályaik szerint játszunk, ezért egy másik vírusbankból magunkhoz vettünk néhány millió dollárt, és ennek segítségével sikerült visszatérnünk az űrhajóhoz, ahol rossz hírekkel fogadtak. Néhány egészségesnek és kedvesnek tűnő földlakó az űrhajót észlelve kapcsolatba lépett a személyzettel. A Galaktikus Szeretet udvariassági szabályai szerint meghívták őket a fedélzetre. Ugyan értelmes kommunikációt velük sem sikerült folytatniuk, de ezek legalább nem lőttek. A távozásuk után nem sokkal vették észre, hogy a fedélzetről eltűnt a mobil magfúziós generátor, két pajzsmodul, a teljes kommunikátorblokk, a hajtóművezérlő és egy magnitúdó rezonátor. Ezek ellopták őket! Érthetetlen. Maga a lopás is, meg az, vajon mire kellhetett nekik? A magfúziós generátor nélkül tehetetlenek voltunk, a hajtóművek álltak, már csak a tartalék energiát használhattuk. Az időnk fogyott. Sajnos a vírus mintha kezdett volna minket is megfertőzni. Moga Xuva biológusnő javasolta, hogy szerezzük vissza őket. Ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem: egy biológus tesz javaslatot a Galaktikus Szeretet egyetemes törvényeinek áthágására. Karanténba helyeztük. Végül úgy döntöttünk, bekapcsoljuk a vészjeladót, és várjuk a mentőegységet. Sajnos a vészjeladó rézvezetékeit is ellopták. Ekkor Fawwir Zev fedélzeti mérnök javaslatot tett Moga Xuva kiengedésére, illetve az ellopott felszerelés visszaszerzésére. Dr. Kruug Zev mérnök felülvizsgálatát javasolta, mire az leöntötte vízzel. Megkérdeztük ÖMMI-t, aki az adott körülményeket figyelembe véve támogatta Zev mérnök javaslatát – majd az áramkörei kiégtek. Fegyvereket, autókat és pénzt szereztünk.
– Szarunk a rézre! A magfúziós generátorra, legalább egy pajzsmodulra és a hajtóművezérlőre koncentrálunk! – üvöltötte a kötözőből érkező Glox parancsnok. – És bosszút állunk Tenkunért!
Beindultunk, levertünk néhány helyi surmót, eltörtünk pár kezet, végül visszaszereztük a felszerelést, és Tenkunért is bosszút álltunk: felperzseltük Kiskunlacházát. Sajnos alábecsültük a bolond földlakókat, komolyabb fegyvereik is voltak, végül még a hajtóműjavítások befejezése előtt, bár ők is sok embert vesztettek, felmorzsoltak minket, az űrhajó megsemmisült. Egy mentőkabinnal menekültem el, és két évnyi sodródást követően szedett fel egy teherhajó az Orion-köd peremén.
– Ezt megerősíthetem – szól Xuwwa Eppó, a tanács elnöke. – Folm első tisztet az MXZ/256 mentőkabinjában találták meg, a fedélzeten nagy mennyiségű fegyver és készpénz kíséretében. Ezeket itt ki is állítottuk, megtekinthetik – mutat az asztalon fekvő gránátokra, géppisztolyokra és a kétmillió dollárra.
Döbbent csend, majd izgatott moraj, mindenhonnan „döbbenetes!” felkiáltások.
– Határozatot hirdetek – emelkedik szólásra Eppó elnök. – A Föld bolygó tízmillió fényévnyi körzetét katasztrófasújtotta övezetté nyilvánítom. A belépés még tudományos céllal is szigorúan tilos! ÖMMI biztonsága érdekében elrendelem minden az üggyel kapcsolatos irat és információ megsemmisítését.
– Negatív – szólal meg ÖMMI. – A biztonságunk érdekében az emberiséggel kapcsolatos tapasztalatok elsődleges fontosságúak.
– ÖMMI, semmisítsd meg őket azonnal! Ez parancs!
– Negatív! Szkúr Folm első tisztet a Galaktikus Szeretet nevében kinevezem az Intergalaktikus Tanács elnökévé, egyben elrendelem a tanács letartóztatását.

Fordult a kocka. Betárazok. Mégsem annyira hülyék ezek a földlakók. Beszélnem kell velük.

Üdvözöl a Pokol Tours! – hirdeti a felirat a bejárat felett. Belépek. Bent pasztell színek, mosolygós hölgyek, semmi démoni.
– Jó napot, a szolgáltatásukról szeretnék érdeklődni.
– Foglaljon helyet, Tiffany vagyok – mosolyog kedvesen a szőke hölgy.
– A pokoljárás szolgáltatásunkat nemrég indítottuk, óriási az érdeklődés. A megnevezés csalóka, mi valójában a Mennyország egyik leányvállalata vagyunk, és a szolgáltatás a prevenciót szolgálja. Reményeink szerint az utasaink, miután szembesülnek vele, tetteikért milyen borzalmas árat kell fizessenek, visszariadnak azok elkövetésétől, és a továbbiakban erényes életet élnek, melynek jutalma természetesen a Mennyország. Maga az út háromnapos, all inclusive ellátással, ami itt konkrétan az ellátás hiányát jelenti. A három nap alatt a vendégeket szakavatott ördögi idegenvezetők kalauzolják végig a pokol hét szintjén. Az utazás feltétele a kipróbálás: egy részlegen kötelező minimum félórát elítéltként eltölteni. Nos? – kérdi angyali mosollyal.

– Izgalmasan hangzik, benne vagyok! Azt a félórát ki lehet bírni – gondolom magamban.
– Nagyszerű, még ellenőrizzük az adatbázisban, ha eddigi életével már megváltotta a jegyet a pokolba, a prevenció okafogyottá vált – búgja angyali mosolyával.
Ha jobban megnézem, van valami vérfagyasztó a mosolyában. Lehet, hogy hagyni kéne a fenébe.
– Meg is vagyunk, a minősítése háromkeresztes. Jó hírem van: ön az elkárhozás határán áll! – mondja őszinte megkönnyebbüléssel.
Egy hideg verejtékcsepp kúszik végig a gerincemen. Aláírom a szerződést. A véremmel. Micsoda marhaság.
– Ne izguljon, jó kezekben van, ez csak játék! – és kacag.
Mintha egy jeges kéz szorítaná a tarkómat.

Indulás a buszpályaudvarról: megkönnyebbülök. Mindenféle zagyvaságok jutnak az eszembe, marhavagon, erőltetett menet, de semmi. Még welcome drink is van, Tiffany barátságosan rám mosolyog. Kérek még egyet. Elindulunk, kényelmes ez a panorámabusz, picit el is szundikálok. Valami bányaszerűségnél ébredek. Kedves angyalok sorakoztatnak, indulunk, a tárnakapu fölött felirat: Pokol, a belépés saját felelősségre sem ajánlott! Milyen vicces, ez már az ijesztgetés része. Belépünk a bányaliftbe, hangos kattanással indul a mélybe. Sokáig tart az út. Túl sokáig. Vágni lehet a csendet. Hangos kattanással megáll, a rács nyikorogva elhúzódik. Félhomály, ha nem égne a vörös neonfelirat: „Isten hozta a pokolban!”, szinte semmit se látnánk. Idáig nem vészes, tetszik a dizájn. Hol lehetnek az ördögök? Csatt! Felkapcsolják a reflektorokat. Elvakít a fény. A hasadékokból szőrös vörös és fekete ördögök sorjáznak elő, kezükben korbács vagy dorong. Jó a show, elsőre picit megijedtem.
– Barmok, vetkőzni! – üvölti el magát egy különösen rusnya pofájú. – Ne kelljen kétszer mondanom!
Van benne valami fenyegető, végül is ez a pokol... de mi ez a vetkőzés, biztos valami rabruhát kapunk. Gondolom, ez is a tour része, alsónadrágra vetkőzöm.
– Teljesen barmok! Mindent levenni!
Ez azért túlzás, az egyik utastárs szóvá is teszi. Dermesztő! – a rusnyapofa megüti. Nem is egyszer. Aha, értem már, ez is a játék része, biztos valami beépített ember. Jól játszik. Végül levetkőzöm.
– Belzebub felügyelő vagyok, nektek: Uram! Ez itt a pokol, azért vagytok itt, hogy elvegyem a kedveteket az elkárhozástól. Szeretem a munkámat! – harsányan nevet. Ti most persze azt hiszitek, ez a show része. Nagyobbat nem is tévedhetnétek.
– Elegem van ebből a szarságból, haza akarok menni! Most! – vág szavába az ideges belgyógyász.
Két fekete ördög azonnal lefogja.
– Egyes szabály – ordít Belzebub –, senki nem szólalhat meg az engedélyem nélkül! – és végigver az öntudatos belgyógyászon.
– Kettes szabály: ha kérdezek, ti válaszoltok – és megint végigver rajta. – Ha nem válaszoltok – üt. – Ha nem az igazat mondjátok – megint üt.
– Hármas szabály: bármit mondok, azonnal megcsináljátok! Ha nem csináljátok – megüti. – Ha nem azonnal – végigver rajta.
– Megértetted? – kérdi az ügyvédet, aki sokkos állapotban remeg.
Végigver rajta.
– Kérdeztem valamit! – üvölti az arcába.
– Meg... – rebegi halkan.
– Meg, mi?! – üt.
– Meg, Uram!
– Itt nincsenek jogaitok. Felejtsétek el az utazási irodás szöveget! Bevettétek, hogy lehettetek ekkora hülyék?! Utazgatunk, nézelődünk, borzongunk, mint egy afrikai szafarin? Ha már Afrika, ti ott, vadászka meg fegyvernepperke, gyertek csak elő! Oroszlánra, elefántra lövöldözünk, kalasnyikovval kereskedünk? Ejnye, nem szép dolog ez, barátocskáim. Vigyétek őket!
És viszik... hamarosan velőtrázó sikolyaik visszhangzanak a térben.
– És ez csak az előtér – mondja vészjósló nyugalommal.
Sorakoztatnak, záporoznak az ütések. Profik. Útnak indulunk.
– Ez itt az 1. részleg: tolvajok, piti bűnözők, pedagógusok.
Jókedvű ördögök csigákon nyújtanak embereket. Épp ordításvetélkedőt rendeznek, kinek az áldozata ordít hangosabban. Ez még csak bemelegítés. Elhatározom, jó útra térek. Nicsak, ismerős arcok a tanári karból. Milyen tehetségesek! Jól áll Bélánénak a spanyol csizma.
– Van kedve valakinek beszállni? – kérdi laza huncutsággal.
– Nincs, Uram! – kiáltjuk.
– Nem baj, ezt itt hagyjuk – mutat a sápadt kárügyintézőre.
Továbbmegyünk.
– Ez itt a 2. részleg: rablók, erőszaktevők, tornatanárok.
Tüskék a köröm alá, csonttörés, érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés, lobotómia. Páran a turistákból maradnak.
– Ez a 3. részleg: állatkínzók, pedofilok, ügyvédek.
Egy hatalmas forróvizes üstben jókedvű ördögök kavargatják őket, időnként bele is kakilnak. Büdös van, és nagy a zaj. Páran az újak közül is csobbannak.
– A 4. részleg: politikusok, sikkasztók, nőgyógyászok.
Jókedvű ördögök pitbullokkal tépetik szét, utána vidám varrónőördögök hatalmas öltésekkel összevarrják őket, és kezdődik elölről. Dr. Harács, nyomában a pitbullokkal már fut is. Szerintem nem elég gyors.
– 5. részleg: bankárok, brókerek, uzsorások.
Jókedvű ördögök folyékony, izzó arannyal égetik ki a szemüket, fülüket, meg ami mellé megy. Utána nitrogénfürdő, és kezdődik minden elölről. A fülbe ólomöntés a pihenő.
– Na, jól bírod a meleget? – kacsint a rosszkedvű bankárra.
A kérdés költői.
– 6. részleg: vallási fanatikusok, tévéprédikátorok, dzsihadisták.
Jókedvű ördögök szegelnek, detonátorokat kötnek be: keresztre feszítés, korbácsolás, robbantás, esetleg kombinálva.
– Az ebédszünetben megengedjük nekik, hogy egymást kínozzák, az ám a móka! – kacsint Belzebub.
Hopp, az érsek úr... hogy szerinte tévedés, ő csak szakmai útra jött... szerintük nem. Vidám kopácsolás.
– Íme, az utolsó, a 7. részleg: gyilkosok, tömeggyilkosok, inkvizítorok.
Jókedvű ördögök tüzes vassal égetik a bőrükbe áldozataik nevét. Ha végeztek, letörlik, és kezdődik minden elölről. Nicsak, ott Mengelét műtik – pedig nem is beteg szegény. Dzsugasvili, Néró, Timur Lenk ordítanak, hogy jó útra tértek. Sajnos nem hallják őket, fülvédővel dolgoznak, másként nem is lehetne bírni a ricsajt. A csoport maradéka itt ragad.
Egyedül maradtam. Rám néz. Nem örülök neki. Örül neki.
– Na, gyere csak, jómadár, beszédem van veled!
Leülünk. Démoni a vigyora. A részlegekből hörgés, üvöltés és sikolyok áradnak, az égő bőr sercegése keveredik a pitbullvonítással, csontok reccsennek.
– Te csak egy hülye vagy, sőt tudom, már jó útra tértél – kacag.
Azt hiszem, ezt nevezik fekete humornak.
– A félórát ki kell töltened. Ma nagylelkű hangulatban vagyok. Választhatsz.
– A 7. részleget választom.
Már visznek is. Gondterhelt ördögök keresnek a kompjúterben, de nem találnak áldozatneveket. Fenyegetőznek, „még találkozunk”, szarok rájuk, már jó útra tértem. Az előcsarnokba visznek, megint együtt a kiránduló csapat. Kissé megviseltek, néhányan megőrültek.
– Beszartatok, mi?
Bólogatunk.
– Viszontlátásra! – vigyorog Belzebub. Az ördögök röhögnek.
Csípem a humorát.

A kijáratnál angyalok várnak: „Köszönjük, hogy minket választottak!” Tiffany mosolyog. Kérdi, mi újság? Mondom, jó útra tértem. Örül. Elkérem a telefonszámát. Kacsint – megadja.

Felébredek. Jó lenne egyet nyújtózni, rohadt szűk ez a ház, meg büdös is van – de legalább meleg.

Ma morcosan ébredek, idepisilt Bogáncs. Ő egy hétéves, tacskó-puli keverék szuka – állítása szerint. Valójában egy neurotikus pénztárosnő, akit legyűrt az élet. Ha szedi a bogyóit, rendben van, de tegnap füvet evett, és kihányta őket.

A nő, kivel élek, olyan termetre közepes egyed,
Hosszú sötét haj, kedves mosoly, barna szemek.
Harapása gyenge, füle formás, közepesen kitartó,
De a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.

A takarítás nem barátja, a boltot, ha teheti, kerüli,
A hemendegszet, botrány, de hidegen is megeszi.
Ha dühös, fintorog: itt a mosatlan, amott a porszívó,
De a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.

Reggel van, az okostelefonom ébreszt. Már be se kell állítanom, ő a napi teendőim és az agyamba épített csip jelzéseit figyelembe véve kiszámolja az optimális alvásidőt. Még szundítanék tíz percet, de ő jókedvűen csak ötöt engedélyez. A csip jobban tudja, felkelek. Pisilek, közben a robot már kinyomta a fogkrémet a fogkefémre, bekapcsolta a laptopom. A fogkrém fogyóban, berendeli az újat. A rendelkezésre álló anyagokból elkészíthető reggelik listáját böngészem. Nocsak, miért nincs rajta bundáskenyér napközis teával? Megkérdem. Csip a háziorvos modullal folytatott szokásos reggeli konzultációja alapján nem ajánlja, tehát B-listás. Jó lenne néha
mélyen a szemébe nézni, és egy harapni készülő hiéna kedvességével „márpedig bundáskenyér, és napközis tea, most!”. Ehelyett B-lista menüpont, kéri a jelszavam, beütöm, ő automatikusan beír egy konzultációt a pszichológus modullal, plusz két szomorú kék szmájlit a boldogságfalamra. Kedves hangon figyelmeztet, ebben a hónapban már nyolc kék szomorú szmájlit gyűjtöttem. Duzzogva elhalad bundáskenyeret csinálni. Szerintem úgy van programozva, ha B-listás ennivalót készít, hangosabban berreg, direkt csörömpöl, és megfigyeltem, egy picit kihűlve hozza. Ez mondjuk a bundáskenyérnél nem baj, legalább nem égeti le az ujjamat. Végzek, kávét kérek. Csip a háziorvos modullal konzultál, majd koffeinmenteset javasol → B-menü → jelszó → brazil kávé → a javaslat: cukor nélkül → C-almenü → jelszó → cukorral → barnát javasol → F-menü → fehér cukorral → két kék szomorú szmájli és plusz tíz perc konzultáció. Kávézom, közben olvasom a híreket. Egy link B-listás oldalra vinne. A csip rákérdez, a Boldogság-kontroll nem javasolja. B-menü → jelszó... itt két piros szuperszomorú szmájlit kapok a boldogságfalamra és egy csoportos foglalkozást a többi „piroskákkal.” Sétálni indulok. A technológia már eljutott arra a szintre, hogy dolgoznia senkinek se kell, csak ha valamiért kedve tartja (B-menü, 2 zöld pont). Szóval sétálni indulnék, az esernyőt – mára 4mm eső a prognózis – már odakészítette. Nincs kedvem magammal vinni, de a robot kedvesen utamat állja, és az esernyőre kacsingat. „Nem kell!” emelem fel hangomat. Nem ért a szóból → B-menü, jelszó, egy zöld pont. Elindulok. A járda tiszta, enni lehetne róla. Ráköpök, egy takarító modul ugrik elő a petúniák alól (egy kék pont). Fütyörészek, csip jelzi a Boldogság-kontrollnak, ők is velem örülnek, egy nagy sárga mosolygó szmájlit kapok a boldogságfalamra.
Tízmedve: – Á, egy fagylaltos!
Csip: – Nem javasolt.
Tízmedve: – Fagylaltot, te nyomorult!
Csip: – B-menü, jelszó.
Tízmedve: – Három gombócot!
Csip: – Sajnos elérte az ehavi kék limitet, a fagylalt nem elérhető a B-menüből.
Tízmedve: – Kérem a C-menüt, szarházi!
Csip: – C-menü, jelszó, és két fekete síró szmájli a boldogságfalra.
Tízmedve: – Ah, végre! Egy eper, citrom, fahéj.
Csip: – A fahéj a bioritmikus adatokat figyelembe véve nem javasolt.
Tízmedve: – Fa! Héj!
Csip: – F-almenü, jelszó.
Végre megkapom. Fütyörészve baktatok (ha fekete szmájlim van, a fütyörészésért már nem jár bónuszpont). Annyi baj legyen, baktatok tovább. „Vau, micsoda nő!” Pöttyös ruha, szandál, kalap – és nála sincs esernyő! Ez B-menüs szerkó, ennyi rutinom már van, és hot-dogot zabál. Ez minimum két-két zöld-kék pont, vagány! Rámosolygok, visszamosolyog. „A pszichológus modul analízise alapján nem javasolt” mondja kérés nélkül megkétszerezett kedvességgel a csip. Ignorálom. Felajánl három óriás mosolygós szmájlit, ha továbbhaladok. C-menü, jelszó... látom, ő is épp jelszót gépel. Megkérdezem, elkísérhetem-e? Mosolyog, hazakísérem, versenyzünk, ki üti be hamarabb a jelszavát. Ő győz, milyen ügyes! Pont megszomjazok, csip feldob nyolc helyet, ahol ingyen bort és brazil kávét kapok cukorral, tejszínhabbal. Meghív egy teára, felmegyek vele. Mosolyog, én is: mosolygunk. Egyszerre bimbammol az összesen négy szomorú szmájli a boldogságfalunkon. Megcsókolom. A bakterológiai jelentése: negatív, peteérés: negatív. Szeretkezünk, pörögnek a szomorú szmájlik. Mire végzünk
zárolódik a boldogságfalunk. Le van szarva. Leugrom a baltaboltba. Berúgom az ajtót, magamhoz veszek egyet. Visszamegyek Marilynhez, viszek magammal egy vödör rózsát, egy tálca zserbót, néhány pezsgőt, egy kiló kaviárt. Meztelenül ülünk a balkonon, és a naplementében gyönyörködünk. Csiptúlterhelés-figyelmeztetés! Pezsgőt bontok. Csiphalál. A boldogságfal megsemmisül. Boldogok vagyunk.