Tízmedve

A csiga ébredése

avagy a lélek edzése

2018. január 19. - tizmedve

Felébredek. Jó lenne egyet nyújtózni, rohadt szűk ez a ház, meg büdös is van – de legalább meleg.

Most beindul a küzdelem, ahol a büdös szűkösség birkózik a hideggel. Amíg a hideg a nagyobbik rossz, maradok. Egyébként is hova kapkodnék, még leverek valamit. Míg fetrengek, próbálom megfejteni az álmomat – csak előbb szusszanok picit. Rémálom volt.
Egy teniszpálya közepén „ébredtem”, köröttem sivatag. Erőltetett menetben, ami már önmagában egy csigarémálom, a legközelebbi fűcsomó egynapi járóföldre. Étlen-szomjan hörögve vonszoltam magam, tűzött a nap, kiszáradtam, végül egy sárga gránáttal kilőttek. A hátamon fekve pislogtam, mikor is benézett az ablakon egy holló, és ezt mondta: „hát ennyi volt az élet, csigácska.” Hülye egy álom.
Fel kéne kelni, rohadt szűk ez a ház, meg büdös is van. Kinyitom résnyire az ajtót. Tiszta tajga. Maradok. Tulajdonképp ez is csak egy jóga ászana. Várok, később melegebb lesz, meg hova is sietnék. Ahogy nagyapám mondta: mindent a maga idejében. Nagyapám száz évig élt. Többszörös csigalassúsági bajnok volt. A csigafutóversenyen az a szabály, hogy nem szabad állni, tehát az nyer, aki a folyamatos mozgást fenntartva a leghosszabb időt futja. Nagyapó híresen lassú volt, és a lassúsága nem kopott meg az évek során. Ritkán beszélt, akkor is inkább bölcs mondások, közmondások formájában. Sok beszédnek sok az alja, mondogatta. Meg a vér nem válik vízzé, mikor elismerően csettintgetett az első bravúrom láttán: három nap alatt ettem meg egy fűszálat. No, hagyjuk a nosztalgiát, munkára fel! – rohadt szűk ez a ház, meg rohadt büdös is van. Kikukkantok – jaj, milyen élesen vág a fény, picit szoktatni kell hozzá a csápjaimat. Visszahúzom őket – és bezárom az ajtót. Bejött egy kis friss levegő, már nincs is annyira büdös. Kutya egy idő! Rohadt egy reggel, bár mindegyiket rühellem. Miért nem születtem moszatnak valami trópusi tengerbe? Csigasors – az már csak ilyen, gyenge lelkeknek nem való. Szerencse, hogy este egy kövér levél alatt pihentem le. Legalább a reggeliért nem kell sokat másznom. Rohadt gravitáció! Pedig milyen jó itt, picit szűk meg büdös, de nyugodt, a mindennapok hajszája kint marad. Korog a gyomrom. Már csak ez hiányzott. Szegény embert még az ág is húzza. Ki kéne bújni lassan. Minden átkozott reggel ugyanilyen. Miért nem születtem taplógombának? Rohadt szűk ez a ház, büdös is van, korog a gyomrom, tisztára, mint egy haláltábor. Kétségbeejtő helyzet, nincs mese, ki kell bújnom. Eszembe jutnak nagyapó szavai: mindent a maga idejében – picit megnyugszom. Nahát, sikerült pár percre visszaszundítani. Öröm az ürömben. Kinézek, nem lett melegebb. Rohadt egy csapda. Éhes vagyok. Miért nem születtem kullancsnak egy komondor bundájába? A csigaság edzi a lelket, mondogatta mindig nagyapó. Ő mit tenne a helyemben? Egyértelmű: maradna. Maradok. A korgás is a gyomromban. Botrány, hogy bírjam a terhelést, ha nem tudok rendesen pihenni? A pihenés fél egészség. Jobb ma egy alvás, mint holnap kettő. Hasogat a derekam, no szépen vagyunk: rohadt szűk ez a ház, büdös is van, korog a gyomrom, és hasogat a derekam. Ez itt a vég, ki kell mennem. Légzőgyakorlat nélkül? Soha! Szuszog. Puff, kakilnom kell! Sírni lenne kedvem, az utolsó csepp a pohárban. Démonok szaggatnak – azért se! Meg pisilnem is. Szent Anzelmusz példájából merítek erőt, ő egyszer két hétig nem bújt elő a házából, akkor én ne tudnék még pihenni tíz percet? Szánalmas. Jaj, ne – szellentettem! Ugyan, Szent Anzelmusz hányszor szellenthetett két hét alatt, maradok. Szédülök. Ő is szédült. Hányingerem van, ő is émelygett. A francba, nem bírom tovább: kizuhanok. Hahh! Óriás levegővétel.

– Anya, nézd egy csiga – mondja a kislány. – Milyen aranyos, ahogy kidugta a fejét! Mosolyog!

 

süti beállítások módosítása