A nő, kivel élek, olyan termetre közepes egyed,
Hosszú sötét haj, kedves mosoly, barna szemek.
Harapása gyenge, füle formás, közepesen kitartó,
De a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.

A takarítás nem barátja, a boltot, ha teheti, kerüli,
A hemendegszet, botrány, de hidegen is megeszi.
Ha dühös, fintorog: itt a mosatlan, amott a porszívó,
De a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.

Dolgozik, mint a güzü, álló nap a gépét püföli,
Nem csak vasalni gyűlöl, a mosógépét is rühelli.
A kutyája büdös, szőre hullik, a szoba, akár egy ól,
De a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.

Szeretem esténként, mikor a teste a testemhez ér,
Megnyugvást keres – s lel – a nyughatatlan vér.
Elalszik csendben, a légzése olyan édesen szuszogó,
És a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.

Szeretem az eszét, igazából egy könyvtár az otthona,
Sőt keresztény is – nem számít: ez ám az igazi csoda.
Egy rakás gyereket szült, maholnap már nagyanyó,
De a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.

Persze mind közül a legnagyobb truváj én magam vagyok,
Nem könnyű velem – sokszor morcosak rám az angyalok.
Ő tűr, szeme se rebben, mosolya meleg és oly megbocsátó,
Hisz a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.

Most is mosolyog, miközben olvassa e versemet,
Fészkelődik, a haját babrálja, és közben nevet.
A mosolya: néha azt érzem, nem vagyok reá méltó,
Mert a lelke, mit annyira szeretek – tiszta, akár a hó.