Jégcsap vagyok, az életem merő rettegés,
Mikor csap le rám a gyilkos felmelegedés.

Áramot rögvest! – lemerültem a télben,
Sikolt egy akkumulátor a motortérben.

Remélem, igaz a hernyómese a feltámadásról,
És nem hullaként jövök meg a bebábozódásból.

Semmi sincs nálad szebb, tiszavirágélet,
Tegnap születtem, sej, vár az örök élet!

Elégjek vagy becsapódjak? – ez ám az izzó kérdés,
Meteorsors: feltűnő eltűnés vagy durva földet érés.

Nem bírom tovább – sóhajt, elengedi ágát a meggylevél,
Ég veled, meggyfaág! – az avarágy vár, hol utam véget ér.

Utolsókat rúgja az ősz, gúnyáját festi a rozsdabarna vér,
Betoppant gyilkosan jégcsap késével a pszichopata tél.

Koccint a Titanic kapitánya, a hajója jól halad,
Már csak két nap New York és a Kék Szalag!

Nem akarok béka lenni! – bömböl a bősz ebihal.
Hiába bősz: ki ebihalként születik békaként hal.

A kockacukrok állva halnak – így büszkén a kocka,
De büszkeségét is feloldotta a csészényi mokka.

Mily szép ez a fehér porcelán közeg – örül az ürülék,
Korán örül, lehúzzák gyorsan, és utánafújják a sprét.

Az utolsó csobbanás, ahogy a Duna a deltájába úsz,
Fekete-tenger, végállomás, ahonnan nincs visszaút.

Milyen kár – károg a kisvarjú, kit a medve épp lenyel,
Az egészséghez – így a medve – fontos a jó medveeledel.

Jövőre nyaralni az Adriára megyek,
Köhécsel fáradtan a kis Nemecsek.

A legerősebb a dinoszaurusz, a bolygó ura vagyok,
Nekem ragyognak fönt a csillagok és a meteoritok.

Leestem, micsoda hangosat koppanok!
Nicsak, egy makk! – épp veled álmodok.

Még Párizsban sem jártam! – rikolt a rémült makákó,
Nincs ott semmi érdekes – csendesíti az óriáskígyó.

Oly szépen süt a nap ma reggel itt Hiroshima felett,
Bár kissé furcsa, hogy nyugaton kelt fel kelet helyett.

Látja, Zsófia, integetnek, szeret engem Szarajevó!
Integet ez a kedves fiatalember is, valami Gavriló.

Jézus vagyok, egyszerű ács, itt valami félreértés lehet,
Remélem, gyorsan elbírálják a kegyelmi kérvényemet.