A „gyereket a gólya hozza mítosz” egy a szexualitás = mocsok, illetve a gyerek = hülye alappillérekre épülő közkedvelt, ám nem túl hatásos, de annál kártékonyabb dezinformációs sablon. Íme, egy a témában tipikusnak tekinthető párbeszéd.

– Anya, hogyan lesz a gyerek?
– A gólya hozza.
– Honnan?

És itt meg is bukik a mutatvány, tudniillik a gyerek – a közvélekedéssel szemben – nem hülye. A fenti párbeszéd csak arra jó, hogy rögzüljön: „Nem bízhatok a szüleimben, mert azok hazudnak nekem.” Honnan származhat eme kártékony mítosz? Maga a sablon is ezer sebből vérzik, bárki egy perc alatt különb fedőtörténetet tudna kitalálni, ezért azt kell feltételeznünk, a kitalálónak nem volt ideje sztoriját átgondolni, mivel az egy szorult helyzet eredményeként született, hogy aztán viharos gyorsasággal, vírusként terjedve hódítsa meg a keresztény világot.

A Certosa di Farneta kolostor Lucca ékköve. Bernát apát, a kolostor hitében erős, kemény kezű vezetője azt szigorú puritán erkölcsösségben kormányozza. Az Úr 1584. évében járunk. A város legelőkelőbb családja a Del Piero család, feje Alessandro Del Piero herceg, aki Bernát nagy tisztelője, egyben a kolostor bőkezű támogatója. Del Piero herceg boldogtalan házasságban él Beatrice hercegnővel. A boldogtalanságuk oka, hogy a gyermekáldás idáig elkerülte őket. „Istenem, velem kihal a Del Piero-ház” – sóhajtozza napestig szegény herceg.
– Valamit tennünk kell, Alessandro – szól Beatrice a reggeli közben.
– Mit, szívem? – sóhajt a szomorú herceg.
– Elmegyek Bernát apáthoz, megkérdem, mit tanácsol.
Bernát – talán még nem említettem – szép szál férfi volt, különös, mandulavágású zöld szemekkel, aki – mint azt már említettem – vasszigorú puritán erkölcsösségben kormányzott. Sajnos ez a vasszigor csak a felszín volt, hogy belső bizonytalanságát leplezze. Ki hinné, hogy a jó Bernát apát nap mint nap közelharcot folytatott a bujaság démonával. Jeges fürdőket vett, szöges övet hordott, hosszú böjtöket tartott – mind hiába, ezek mintha még jobban felkorbácsolták volna benne a vágyat.
– Nem bírom tovább, el fogok kárhozni – mondja csapzottan, és mélyeket liheg.
Brrrrr! A kaputelefon: Beatrice hercegnő az, az apátot keresi. Először arra gondol, letagadtatja magát, de már erre sincs ereje, és innentől viharos gyorsasággal temetik maguk alá a sajnálatosan bekövetkező események.
– Foglaljon helyet, hercegnő, mi járatban itt szerény kolostorunkban? – kérdi kigúvadt szemekkel, és alig észrevehetően, de liheg.
Beatrice hercegnő nincs kihívóan öltözve, bár az is igaz, akár zsákba varrva is érkezhetett volna, az önkontrollját vesztő Bernátnak már vége.
– Kedves Bernát, egy bizalmas dologgal kapcsolatban kérném a tanácsodat.
– Mi lenne az, hercegnőm? – kérdi a nő melleire szegezett tekintettel.
– Tudod, ez hétpecsétes titok, de Alessandro férfiassága, hogy is mondjam, hagy némi kívánnivalót maga után.
– Nem áll fel neki? – kérdi Bernát megviselten, közben arcában rángatózik egy ideg.
– Hát nem – sóhajt a hercegnő, és picit lazít a ruházatán.
– Mivel próbálkoztatok? – nyel egyet eltorzult arccal, miközben halántékán lüktetnek ez erek.
A hercegnő sajnos hosszasan és részletesen ecseteli, különösen azt a részt, mikor a két udvarhölgye is besegít, hátha a kukkoló hercegnek ettől megjön a kedve. „Szűzanya segíts, bárcsak elájulnék!”, fohászkodik Bernát magában, és bár nem áll távol tőle, sajnos talpon marad.
– Beatrice, meg kell, hogy vizsgáljalak! – ugrik fel Bernát vérben forgó szemekkel.
Beatrice egy könnyed mozdulattal ledobja ruháit... Bernát keresztet vet – és megdugja.
– Ne sírj, Bernát, hidd el, ez igazán semmi! – vigasztalja a hercegnő az apátot. – Sőt, ha kedved tartja, máskor is megismételhetjük – néz rá kedves, tiszta bujasággal.
Bernát végül megnyugszik, „nincs mitől félnem, már úgyis elkárhoztam”. Onnantól rendszeressé válnak a hercegnővel a szakmai konzultációk és a lelki gondozások. Beatrice kivirul, a vasszigor is enyhül a kolostorban.
– Tulajdonképpen mindenki jól járt az elkárhozásommal – gondolja magában Bernát, és már nem is szégyelli magát.
Ennek az idillnek vet véget a kis Del Piero herceg érkezése. Alessandro talán impotens, de nem hülye. Brrrrr! A kaputelefon: az őrjöngő Del Piero herceg az apát urat keresi. Rögtön a tárgyra tér. Egy kérdést tesz fel, és a kérdés nyomatékossá tételéhez kardot is ránt.
– Választ várok! – üvölti.
Ekkor hallja meg Bernát a kelepelést. „Nem valami eredeti ötlet, de hirtelen nincs más" – gondolja kétségbeesetten.
– A gólya hozta!
– Hogy mi?! – ordít magánkívül a herceg.
– A gólya, a Certosa di Farnetai szent gólya – mondja ájtatos arccal, és a szeme se rebben.
A hercegnek sok ez, lerogy az apátfotelbe, Bernát bort tölt a kupájába – és tudja, hogy nyert. Elmeséli, hogyan imádkoztak heteken át Beatricével a Certosa di Farnetai szent gólyához gyermekáldásért, és íme, az imáik meghallgatásra találtak. Del Piero herceg rettenetesen elszégyelli magát, nem győz elnézést kérni, és azonnal ki is tölt egy tekintélyes összegre szóló csekket a szent gólya tornyának felépítésére, végül boldogan távozik. A kis Bartolomeo herceg hamarosan megérkezik. A keresztelő szertartásra természetesen Bernát apátot kérik fel. A gyermek a szertartást végigalussza, csak akkor riad fel pár pillanatra, mikor a vízsugár a homlokát éri – és pislog néhányat azokkal a különös, mandulavágású zöld szemeivel.