Ma nyugtalanul keltem, nyomasztott pár dolog,
S gúnyosan vigyorogtak rám a pimasz csillagok,
Le is kiáltottak: – arcod ma oly fancsali, kispofa,
Várhatod, de hiába: ma sem jön el érted a csoda.

Régóta nem várom, mégis szívembe martak e szavak,
Hosszúra nyúlt az út, az életből csak a böjt maradt,
A „nincs” hegyek árnyékolják a piciny „van” foltokat,
Isten elgáncsolt, a hátamon ül, és négy angyal fojtogat.

Fekszem – ugyan, mi mást tehetnék, az agyam pörög,
Ha ezek az angyalok, milyenek lehetnek az ördögök?
Mintha fejembe látna, hátamba térdelve a fülembe sziszeg,
Megfizetsz mindenért, kispofa – mert mindenki megfizet!

Testemen érzem testét, ahogy zihál, élvezi kínomat, s nevet,
Fojtsátok erősebben! Kettő fojtogat, és kettő fogja a kezem.
Keresztre feszíti már megint egy fiát, ez a perverz, vén farok,
De kifogok rajtad, vén hülye, és rajtatok is, szemét angyalok.

Nem kell semmitek! Se a házatok, se autótok, se a pénzetek!
Az életem kellene? Nesztek, vigyétek e rongyos kis életet!
A szorítás enyhül, zavartan pusmognak. – Mi ez a zavar, koma?
Oda az élvezet – ha elvenni nem tudod, mert magam adom oda?

Elrontottam játékát, most morogva tápászkodik a vén fazon,
Csalódottan engedik el nyakam s kezeim a pribék angyalok.
Gúnyosan nevetek – kotródjatok, ahonnan jöttetek, ebek,
A soha viszont nem látásra, angyalok, istenek! – integetek.

Azóta jól megvagyunk, én, isten, ki tudja, hányszülött fia,
Meg a „nincs” és a „semmi”, a két hűséges pertu cimbora.
Más nem is kell, a semmi a minden, a nincs nem elvehető,
Angyalok sincsenek, és te sem vagy, vén trotty – adieu!