Jónás próféta nagyot sóhajtva lerúgja mamuszkáit – „nem kellett volna lefekvés előtt megenni ezt a maceszt.” Betakarózik, és a másnapi Flódni Fesztiválra gondol – mindjárt jobb kedve támad. Bimm-bamm! – szólal meg a csengő. Fejére húzza a párnáját, „biztos valami részeg postás vagy pofátlan gázóraleolvasó”. Bimm-bamm, bumm-bumm! – már dörömbölnek is. Morogva feltápászkodik, „hogy Jehova rágná le a kezed!”, felveszi a mamuszkáját, a bejárat felé indul, kiordít.
– Ki az?
– Jehova.
– Kit keres?
– Jónás prófétát.
– Nincs itt.
– Ne szórakozz velem, fiam, tudom, hogy te vagy az.
– Nem lehetne inkább holnap?
– Jehova vagyok, a te urad és parancsolód!
– Ezt nem is vitatom, de...
Jehova már az ajtót rugdossa.
– Nyisd ki, vagy betöröm, te lator!
Végül beengedi. Az Úr elmondja, mi járatban. „De jó lenne, ha csak álmodnám ezt az egészet!” – ám az Úr rutinos feladatszabó, biztosítja róla, hogy nem álmodik, sőt reményeinek ad hangot, már közel a gyökeres fordulat Jónás hozzáállásában. Igaz, Jónás apátiája, a niniveiek borzalmas természetét ismerve, érthető.
– Uram, bátorkodom megjegyezni, azok még csak nem is zsidók.
– Az én szívemnek mindenki egyformán kedves, látod, még téged se pusztítalak el, te akasztófára való.
– Nem lehetne egyszerűen csak kiplakátolni?
– Nem.
– Futár? Postagalamb? Egy figyelmeztető meteorit?
– Ne vitatkozz, odamégy, és megmondod nekik: Asszír gazemberek, térjetek jó útra, vagy kiirtattok mind egy szálig!
– De Uram, ezek elevenen megnyúznak.
– Tisztában vagyok a kockázatokkal, de vállalom.
– Ez tiszteletre méltó, de megnyúzni engem fognak.
– Majd bosszút állok érted.
– Jóravaló jámbor ember vagyok, Uram, szánom szegényeket.
– Erről beszélek, menj hát, és mentsd meg őket!

Még sokáig vitatkoznak, Jónásnak vannak ötletei, sír, könyörög, végül „elvállalja”. Az Úr elégedetten megpaskolja Jónás arcát, és távozik. Jónás egy órán belül eladja a házát egy uzsorásnak, a pénzt tíz percen belül drágakövekre váltja, és a Jáfóba vezető útra tér – ami nem pont Ninive felé vezet, és ez nem a véletlen műve. A minden hájjal megkent prófétának eszében sincs elevenen megnyúzatni magát, inkább egy Tarsísba induló hajóra száll – „ott majd átszállok, és felszívódom Dél-Amerikában.” Mennek mendegélnek, de nem nagyon sokáig, mert hatalmas vihar kerekedik. A kapitány furcsállja, tekintve, hogy az év ennek a szakában nem szoktak viharok lenni, illetve errefelé ötvenméteres hullámok sincsenek. A kapitány érti a dolgát, ezért megkérdi Jónást, nincs-e valami elképzelése, az Úr miért akarja őket elveszejteni? Jónás persze értetlenkedik, sőt ütődöttnek tetteti magát. Nincs szerencséje, a kapitány, mint már említettem, érti a dolgát, ezért késlekedés nélkül a tengerbe veti. És lássatok csodát! – a tenger lenyugszik. A kapitány elégedetten dörzsölgeti szakállát, a legénység összesúg: „tényleg érti a dolgát.” Pláne, ha még azt is tudnák, hogy a kapitány nem esett pánikba, Jónást nem könnyelmű módon, hanem a drágaköveitől gondosan megszabadítva veti a vízbe – „ezekre úgyse lesz szüksége a tenger fenekén.” Persze a kapitány sem láthat mindent előre, tehát az épp ott lebzselő ámbráscettel ő sem számol – aki Jónást, hamm, bekapja! Szegény Jónás, most a cet gyomrában (négyszáz kiló oszladozó fejlábú és hal társaságában) magában sírdogál, és az Urat átkozza. Ha jól hallom, épp a drágaköveknél tart, amit úgymond, sosem bocsát meg neki. Zsupsz! Újabb száz kiló hal és egy félholt remeterák érkezik. A remeterák valójában egy futár, az Úr üzenetét hozza.

– Utoljára figyelmeztetlek, te haramia! Ízekre téplek, kiszakítom a nyelved, és az orrodba dugom, ha nem teljesíted a feladatot, amivel megbíztalak! Elátkozod a napot, mikor megszülettél! Elmész Ninivébe, megmondod azoknak a disznó asszíroknak, ha így folytatják, kiirtom őket mind egy szálig. Punktum! – és a rákocska kileheli lelkét.

Jónás lemondóan legyint, jobb ezen túllenni, még mindig előnyösebb egy asszír lincselésen gyorsan átesni, mint ennek a hatalommániás pszichopatának a karmai közé kerülni. „És egyébként a napot, melyen megszülettem, már rég elátkoztam” – gondolja magában. Meg még ezt is, „ha nem tűnt volna fel, egy ámbráscet gyomrában utazom, kedves mindenható, innen bajos a csatlakozás Ninivébe.” Talán a bűnös gondolatok miatti büntetésként, vagy egyszerűen csak egy ámbrás hányás belülről ilyen, megmozdul az azóta hétszázkilósra növekedett halhányadékpép-massza. Jobbra-balra hullámzik, át-átcsap Jónás feje felett, aki nyel is belőle épp eleget, már ő is fuldokolva öklendezik. A hányásra készülő cetgyomorfal görcsösen össze-összerándul, Jónás a hányadékpépben összegörnyedve öklendezik, végül egy utolsó rángás, és az ordító bálnahányásban fuldokolva a cetslejmtől megvakulva a partra repül. „A jó édes anyád!” – hörgi félholtan. Jónás végül belátja, nem érdemes ujjat húznia az Úrral. Lemossa magáról a cethányást, megszárítja a ruháit, végül egy arra ténfergő asszír pecsétviaszcsempész útba igazítja Ninive felé. Ott átadja az Úr fenyegető üzenetét, melynek saját példája ismertetésével ad nyomatékot. A notórius asszír erőszaktevők meg a feslett erkölcsű nőik elborzadva hallgatják Jónás történetét, és úgy döntenek, azonnal jó útra térnek. Az Úr mindezt elégedetten szemléli, hívatja a magántitkárát, és intézkedik Ninive el nem pusztításáról, továbbá utasításba adja Jónás próféta szívmelengető történetének Bibliában történő megörökítését.
– A drágakövekkel mi legyen? – kérdi a magántitkár.
Az Úr vállat von.
– Adják vissza neki.

Valaki váratlanul megkopogtatja a vállam. Megfordulok. Nicsak, a jó tündér!
– Mi járatban? – érdeklődöm udvariasan.
Elmondja, engem keres.
– Biztos, nem félreértés? – kérdem hitetlenkedve, de egyezteti a lakcímemet a jótétemény szolgálati íven szereplő címmel, minden stimmel.
Tájékoztat, hogy a tündéri monitor szolgálat diszpécserei által vezetett életnaplóindexem alapján jogosulttá váltam 1, azaz egy darab jótétemény beváltására.

Egy hatgyerekes fakopáncscsalád legkisebb gyermekeként láttam meg a napvilágot. Az odúhoz kapcsolódnak a legszebb emlékeim. A gyerekkoromat egy jószagú, ólmeleg, a testvéreimmel bélelt odúban szunyókáltam át. A szunyókálást csak a szüleim érkezése szakította meg olykor-olykor, mikor is illatos nyüvekkel, zamatos lárvákkal, pondrókkal tömték a bendőmet. Ekkor még minden olyan békésnek és idillinek tűnt, nem sejtettem: harkálynak születni maga a pokol, a legnagyobb büntetés a teremtésben. Nem kellett sokat várni rá, hogy megtudhassam. Egy baljós napon apám egyszerűen kilökött az odúból. Azt valahogy mindig sejtettem, hogy tudok repülni, de a többivel akadtak problémáim. Végül persze rájöttem, hogy az illatos nyüvek és lárvák hol teremnek, sőt arra is, hogyan juthatok hozzá – és innentől rémálom az életem. Belegondoltak már, milyen élet az, ami csak abból áll, hogy egész álló nap a fejüket verik a fába? Ha nem, próbálják ki, csak egy órán keresztül verjék fejüket a falba, utána tudni fogják, miről beszélek. Szinte már hallom is: „de hát a harkályok már megszokták.” Tévednek. EZT NEM LEHET MEGSZOKNI! Ehhez képest egy bányában követ törni, szanatórium. Mészégetőben meszet égetni, kéjutazás. Három műszakban szalag mellett dolgozni, mennyország. Íme, így néz ki egy napom.

Napfelkeltekor ébresztő. Rövid bemelegítés, nyaktorna. Felugrom a fára, és elkezdem a fejem a fába verni. „Ebédszünetig” – gondolná magában az ebédszüneten szocializálódott olvasó. Hát nem. A harkályműszakban, mivel a táplálkozás folyamatos, nincs ebédszünet. Egy-egy nyűért hosszú percekig kell a fejem a fába vernem, melynek eredménye egy nyelésnyi puhatestűtáp, és így tovább megállás nélkül. „De hát miért nem pihensz egy órácskát, együgyű jószág?” Elmondom, okostojás. Mert így is épphogy ki tudok bányászni annyi ennivalót, amivel fenntartom magam. A harkályélet börtönében a fejadag pontosan szabályozott, ha akár egy órát is ellógnék, másnap már nem bírnám végigverni a műszakot – és az a lejtő, melynek végén a halál vár. Szóval ott hagytam abba, reggel elkezdem a fejem a fákba verni, majd napnyugtáig verem beléjük egyfolytában. Minden álló nap!

„Na jó, megszokni tényleg nem lehet, de hozzáedződni igen.” Tévedsz, barátocskám. Mire hozzáedződnél, jön a következő fokozat, a szigorított rémálom: családalapítás. Az erdő dob egy végletekig kifacsart, zakkant agyú harkálynőt, aki – mintha nem lenne így is  épp elég bajunk – tojik hat tojást, azaz hat örökké éhes, hálátlan, de legalább feneketlen bendőjű bébiharkályt, akik egész nap csak alszanak meg zabálnának. Erre nincs szó, ez a harkálylétbörtön szigorított részlege, mintha a teljesen kinyomott fogkrémes tubusból a maradékot még úthengerrel kipréselnék. Mire felnőnek, végre kirugdoshatom őket a fészekből, és elmenekülhetek a nőtől, beköszönt a tél. Ennivaló: nuku. Hőmérséklet: fagypont alatt. Kéregkeménység: gyémántkeménység. Lombálcavédelem: nulla. Ha szerencsém van, nem érem meg a tavaszt. Ha nincs, minden kezdődik elölről. Gyűlölök élni. Az egyetlen örömforrás az életemben, hogy minden nap megátkozom az istent, amiért ilyen rútul bánt velem. „De legalább gyönyörűre alkotta önöket, gondoljon például szegény meztelen csigára vagy a lótetűre.” Maga viccel? Bármikor sorsot cserélnék egy puhafejű csigával, vagy pláne egy kérget sosem látó lótetűvel. „Ez tényleg kétségbeejtő, innen nincs menekvés?” Van, de a szökés csak néhány kiválasztottnak sikerül. Hatalmas szerencse kell hozzá, néha előfordul, egy-egy harkályt befognak, hogy állatkertbe vagy vadasparkba vigyék. Onnantól Hawaii, a szolgák etetnek, fűtenek, takarítanak, egész nap csak alszunk, vagy bandázunk a denevérekkel, mókusokkal, tukánokkal, de még ez a legkevesebb – onnantól a létezés minden fába fejnemvert pillanata maga az álom, a harkálylétbe töltött mennyország: a soha semmibe fej nem verés.

A Spanyol Régészeti Társaság két önmagában is egyedülálló ritkaságot állított ki. Egyfelől Felipe Ortiz de Retez, az 1545-ben Pápua Új-Guineában nyomtalanul eltűnt spanyol felfedező feljegyzéseit, melyeket Mutengke Ronuka Kunka pápua varázsló egykori kunyhójában találtak meg. Másfelől magának a varázslónak a feljegyzéseit, aki szintén gazdagon dokumentálta találkozását a jobb sorsra érdemes világutazóval. Az írásokat változtatások nélkül adom közre.

A legfontosabb, hogy megbizonyosodjunk róla, valóban eszméletlen-e az indián, vagy csak tetteti magát. Erre a célra a legalkalmasabb egy öngyújtó vagy a gyufa. Ha az égési sérülésekre megfelelően reagál valószínűleg eszméletlen vagy halott. A halottnak levés a teendők szempontjából nem különbözik az eszméletvesztéstől, ezért ennek külön taglalása nem szükséges. Állapítsuk meg, hogy az alélt őslakos felfegyverzetten vagy fegyvertelenül fekszik-e a járdán. Ha igen, vegyük el a kését, tomahawkját, puskáját. Kötözzük meg – és hívjuk a TEK zöld számát. Sajnos ezen a ponton még nem sóhajhatunk fel, mert a TEK megérkezéséig számos nehézségbe ütközhetünk. Vegyük ezeket sorra.

AZ INDIÁN MAGÁHOZ TÉRÉSÉVEL KAPCSOLATOS NEHÉZSÉGEK

Az eszméletét visszanyerő indián az esetek 97%-ban kétféle módon nyilvánul meg: ravaszul vagy erőszakosan.

Teendők ravasz indián esetén

Ilyenkor az illető rézbőrű megpróbál civilizált ember módjára viselkedni. Kedvesen mosolyog, bemutatkozik valami idétlen néven, értetlenkedik, mintha nem értené, hogyan került ebbe a helyzetbe. Határozottan tájékoztassuk a kialakult helyzetről, és nyugtassuk meg, a TEK egységei már úton vannak. Ilyenkor következik a második fázis: hülyének tetteti magát, mintha nem tudná, mi az a TEK (ha-ha, majd megtudja!), miért van erre szükség, általában van egy gyenge sztori a gyerekeiről, akik persze „valahol” épp várják. Végül a harmadik fázis: egy tiszteletteljes kérés, esetleg nem oldoznánk-e ki a köteleit – hisz arra semmi szükség, meg a gyerekei is várják, illetve civilizált emberek között ez így szokás – majd legvégül: a becsületszóadás, nem veszi el tőlünk a fegyvereit, nem öl meg minket, és nem szívódik fel nyomtalanul. Csak egyetlen dolog tudatosítására van szükségünk: INDIÁNT SOHA NEM OLDOZUNK KI! Ha ezzel tisztában vagyunk, és ehhez szigorúan tartjuk magunkat, nem lehet baj.

Teendők erőszakos indián esetén

Az ilyen egyed meg se próbál civilizált ember módjára viselkedni. Mutassunk neki példát, mi ennek ellenére viselkedjünk vele civilizáltan. Határozottan tájékoztassuk a kialakult helyzetről, és nyugtassuk meg, a TEK egységei már úton vannak. Az esetek döntő többségében az erőszakos indián ettől még erőszakosabbá válik, kísérleteket tesz a kötelek kioldására, eltépésre, fenyegetőzik, megpróbál minket leköpni, megrúgni, megharapni. A legegyszerűbb, ha puskatussal visszakábítjuk, vagy öngyújtóval, gyufával megnyugtatjuk szegényt.

Teendők a fennmaradó 3%-ba eső indiánnal

Ez a legegyszerűbb eset, ilyenkor az éberségét már visszanyert indián megvetően néz, ügyet sem vet ránk, és ezt a hozzállását a TEK megérkezéséig (sőt akár utána is!) fenntartja. Részünkről további intézkedést nem igényel.

A JÁRÓKELŐK HOZZÁLLÁSÁVAL KAPCSOLATOS NEHÉZSÉGEK

Sajnos azt kell mondjam, hogy a járdán alélt indiánesetekkel kapcsolatos legtöbb konfliktus nem magával az indiánnal, hanem a tudatosságot hírből sem ismerő járókelőkkel kapcsolatos. A járókelők könnyen beazonosítható csoportokra oszthatóak, úgy mint:

– humanista
– rasszista
– hülyegyerek-partiarc
– keresztény
– nyugdíjas
– iniánbérenc
– gyerekes
– őrző-védő

A humanista járókelő

A második legveszélyesebb fajta, ő az ellenségünk. Liberális, emberi jogi, egyetemes emberi értékekre való hivatkozással megpróbálja elérni, hogy az indiánt eloldozzuk. Miután szembesül érvelése hatástalanságával agresszívvá válik, és megpróbálja kioldozni a ravaszul hallgató indiánt. Ne pazaroljuk hiábavaló kommunikációra az erőnket, tomahawkkal vagy puskatussal kábítsuk el, kötözzük meg, és őt is adjuk át a kiérkező TEK-szakembereknek.

A rasszista járókelő

Ártalmatlan fajta. A becsmérlésnél, leköpésnél, megrugdosásnál tovább ritkán merészkedik. Felesleges vele konfrontálódni, hagyni kell, hogy kiélje ártalmatlan alantas ösztöneit, csak akkor lépjünk közbe, ha az indián életét veszélyeztetné.

A hülyegyerek-partiarc járókelő

A legveszélytelenebb típus. Még csak meg se rugdossa az indiánt, csinál pár szelfit a földön fekvő vademberrel, megkínálja sörrel, elnyom pár rossz poént a „főnök” szóval, és hangoskodva távozik.

A keresztény járókelő

Passzív agresszív fajta. Jézusra hivatkozva, ideges bibliai idézetekkel operálva megpróbál a lelkiismeretünkre hatni, de agressziója csak a látványos gyűlölködésig terjed. Az indián kioldozására nem fog kísérletet tenni – inkább imádkozik érte, esetleg megpróbálja megtéríteni.

A nyugdíjas járókelő

Ő a barátunk. Ritkán lépi át a verbális agresszió határait, de ha igen, testi ereje akkor sem teszi lehetővé, hogy komolyabb kárt tegyen benne. Indiánbérenc vagy humanista járókelők támadása esetén mindig számíthatunk a támogatására.

Az indiánbérenc járókelő

A legveszélyesebb fajta. A beazonosítása könnyű, az indiánt testvéremnek szólítja. Lélekben valahol ő is indián, szavakkal és tettekkel egyszerre támad. Minden szándéka az indián kiszabadítására, és annak felfegyverzésére irányul. Lőjük lábon, ha nem tudjuk elkábítani. Ha ez sem állítaná meg – lőjük agyon az indiánt. Drasztikusnak tűnhet, de higgyék el, ilyenkor nem marad más választásunk, mert az indián a kiszabadulását követően nem fog habozni – erre mérget vehetnek!

A gyerekes járókelő

Ő az, aki indiánkönyveken nőtt fel, és megfertőzte azok beteges romantikája. Ez egy jófiú típus, teljesen ártalmatlan (akár el is sírhatja magát). Óvodás érveléssel, gyerekes dolgokkal próbálja megingatni a megkötözöttséget fenntartó TEK-váró elhatározásunkat.

Az őrző-védő típusú járókelő

Ő legjobb barátunk. Fegyelmezett, férfias, erős, bátor. Nem rasszista, becsületből cselekszik. Nem becsmérel, nem köp, nem rugdos, de a rendet minden körülménynek között fenntartja, és fentartatja. Indiánbérenc-támadás esetén a védelem erős bástyája. Becsüljük meg őt!

Sajnos nem ritkák az olyan esetek, amikor az indiánbérenc és humanista járókelők túlerőben vannak. Ilyenkor ravaszabbnak kell lennünk, tehát időhúzásra kell berendezkednünk.

TEK-VÁRÓ IDŐHÚZÁSI PRAKTIKÁK

• Kérdezzük meg, nem tudják-e fejből a TEK zöld számát, ezzel azt a látszatot keltve, hogy még a segélyhívás előtt állunk. Ez elaltatja éberségüket, és a „rengeteg idő áll még a rendelkezésünkre” hamis illúziójába ringatja őket.
• Emberarcúnak kell mutatkoznunk, és elhitetni velük, a szándékunk valójában a rézbőrű kioldozása és elengedése, csak a helyzetet szeretnénk tisztázni előbb.
• Félelmet kell mímelnünk, és ragaszkodnunk hozzá, hogy az indián adja becsületszavát, semmi rosszat nem tervez a kioldozása után.
• Tisztáznunk kell – mintha ettől félnénk –, ha kioldozzuk, nem fog feljelenteni minket személyi szabadság korlátozása miatt a kerületi rendőrkapitányságon.
• Párbeszédet kell kezdeményeznünk, hogy az illető indián valójában mit is szeretne. Szeretné-e egyáltalán, hogy kioldozzuk őt?
• Járjuk körül a kérdést, hogy megnyugodjunk, az indiánbérenc-humanisták az eloldozást követően nem akarják-e bántani szegényt?
• A kioldozást követően képes-e stabilan járni, esetleg nem szédül-e? – nehogy megüsse magát.
• Hosszasan egyeztessük a személyi adatait, kérdezzük a végtelen prériről és a gyerekkoráról, beszéltessük az indiánt.

Ha minden időhúzási erőfeszítésünk ellenére az indián még a TEK megérkezése előtt kiszabadulna, úgy késlekedés nélkül hagyjuk el a helyszínt. A helyszín elhagyása közben ne vaktában tüzeljünk, és számoljunk, legyünk tudatában, mennyi lőszerrel gazdálkodhatunk, hogy a legrosszabb eshetőségre felkészülve a végére egy golyó maradjon még.

Miért utazna bárki is páncélvonattal? – teszi föl a kérdést a témában kevésbé jártas vagy pacifista utazó. A válasz egyszerű: leginkább azért, mert kedves az élete. Ezen kívül persze utazhatunk kalandvágyból, hagyománytiszteletből, de egészen triviális okokból is, például ha szeretnénk megismerkedni a lövegkezelő-kalauzlánnyal.

Először is: próbáljuk meg elkerülni, hogy a medvét villamoson kelljen szállítanunk. Amennyiben ez elkerülhetetlen, fontos, hogy alaposan felkészüljünk, és szigorúan betartsuk a medveszállítás szabályait. Ne feledjék, ezeket a szabályokat vérrel írták, betartásuk nem csak a medve, de a mi és utastársaink érdekeit is szolgálja.

Azonnal tegyünk valamit – vagy ne tegyünk semmit. A válasz a kérdés megkerülésének tűnhet, pedig nem az. Kifejtem. Egy olyasfajta vészhelyzetben, mint a pénz elfogyása a belső megosztottság a legrosszabb, ami történhet velünk. Egy példán keresztül talán jobban érthető: ha egy szakadék szélén állunk, és egy ideges rinocérosz rohan felénk azzal a picit sem leplezett szándékkal, hogy kitapossa a belünk – döntenünk kell. A döntés meghozatalára rendelkezésre álló idő kevés, ráadásul viharos gyorsasággal fogy. Optimális esetben villámgyors döntést hozunk, és lényünk teljes egészével e döntés mellé állunk. Ennek hiányában tanácstalanul tépelődünk, balra fussunk... vagy jobbra... esetleg csimpaszkodjunk? Amíg tépelődésre fecséreljük az értékes időt az állat példát mutatva az elpusztításunkra hozott elhatározása melletti egészlényes kiállásról, közeleg. Végül félszívvel elindulunk jobbra, de ekkor eszünkbe jut, talán mégis jobb lenne balra, tehát visszafordulunk. Vagy csimpaszkodjunk? – megállunk, gondolkozunk. Ugye, önök is egyetértenek: ennek így nem lesz jó vége. Miben különbözik ettől a pénzkérdéskrízis kezelése? Semmiben. Mindegy, milyen elhatározást hozunk, csak hozzuk meg, és utána tartsunk ki mellette. Bármilyen úton is indultunk a pénz megérkezéséig ne forduljunk vissza, pláne ne válasszunk másik utat – mert a rinocérosz sosem gondolja meg magát. Ha elfogyott a pénzünk tudatosítanunk kell magunkban: BEKÖVETKEZETT AZ, AMITŐL A LEGJOBBAN FÉLTÜNK! – koncentráljon a jó oldalára: a továbbiakban ettől legalább már nem kell félnie. Fontos, hogy ne érezzünk bűntudatot, a rettegés, ami átjárja szívünket természetes érzés. A pénz csodálatos dolog, nagyjából az egyetlen, aminek értelme van az életben. Ha van pénzünk, mindenünk van, ha nincs, senkik vagyunk, tulajdonképp már nem is élünk. Ki szeretne senki lenni? Senki. Ki ne szeretne élni? Mindenki. Na látja! Kapkodás nélkül, de határozottan, félelemtől áthatva, de nem attól vezéreltetve, könyörtelen következetességgel, de nem könyörtelenül tekintsük hát át, milyen választási lehetőségek állnak előttünk.

1. MUNKA

A tradicionális út. A szabadságunkat cseréljük túlélésre, azaz alacsony szintű biztonságra és közepes mértékű megaláztatásra. Számos előnye mellett van egy igen nagy hátránya: sosem lesz pénzünk. Csak nagyon szívós lelkeknek ajánlott. Megváltásformája a nyugdíj – ami persze sosem jön le, vagy ha meg is jön, addigra az egészségünk már feláldozásra került, és a pénzünk erre megy el.

2. VÁLLALKOZÁS

A munka egy válfaja. Az időnket és a lelki békénket cseréljük pénzre. Számos előnye van, pénzzel is kecsegtet, de nem marad időnk, hogy élvezzük azt, illetve a nyugalmunknak lőttek, mert kockázatokkal kikövezett út, és ezután a gondoltaink csak a vállalkozással kapcsolatos nyűgök körül forognak. Csak erős idegzetű lelkeknek ajánlott. Megváltásformája a passzív jövedelem, tehát a befektetéseinkből élés – ami persze sosem jön el.

3. SZERENCSEJÁTÉK

Egy másik tradicionális út. Az életünket áldozzuk fel a szerencse oltárán. Számos hátránya mellett van egy nagy előnye is: azonnali és sok pénz lehetőségét hordozza. Nagyon veszélyes út, mert járható, de nagyon kevesek számára. Csak nagyon bátor lelkeknek ajánlott. Megváltásformája a bankrobbantás – ami mindegy, hogy eljön-e vagy sem: a szerencsejátékon belül nincs megváltás.

4. PROSTITÚCIÓ

Maga a tradíció. Ebben az esetben a testünket váltjuk pénzre. Számos előnye mellett a legnagyobb hátránya: elpusztítja a lelket. Megváltásformája a madámmá válás – kevesek által megvalósítható. Csak erős lelkeknek ajánlott.

5. KOLDULÁS

Autonóm, tiszta pénzkereseti forma, de csak szilárd önképpel rendelkező ember vágjon bele, különben aláássa az önbecsülését, és ellene fordul. Könnyű megszeretni, mert kötetlen, könnyű és jól jövedelmező. Csak introvertált lelkeknek ajánlott. Megváltásformája: a rokkantnyugdíj – mivel függőséget okoz.

6. BŰNÖZÉS

Bűnözésen belül két utat különböztetünk meg, a szelídebb, például a szélhámosság, a lopás és a kevésbé szelídebb, a rablás. A szabadságunkat cseréljük életre. Számos előnye mellett van egy nagy hátránya: végül mindenünket elveszítjük. Csak gátlástalan lelkeknek ajánlott. Megváltásformája: a „nagy szakítás”, ami akkora, hogy utána jó útra térhetünk – sosem jön el.

7. INTÉZMÉNYESÍTETT BŰNÖZÉS

A bűnözői tevékenység azon válfaja, amikor a bűnözők a politikai hatalmat is einstandolják, szélsőséges esetben maguk írják a törvényeket. Szinte csak előnyei vannak. Csak lelketlen lelkeknek ajánlott. Megváltásformája: az egyszemélyi diktatúra – számos esetben megvalósul.

Bármelyik tradicionális utat is választottuk, tartsunk ki mellette, ne legyen bűntudatunk, és próbáljuk jól csinálni amennyire azt lehetséges, mint például, Pióker Ignác, Elon Musk, Doc Holliday, Repülős Gizi, Pablo Escobar vagy J.V. Sztálin.

AMIKOR A SEMMIT TESSZÜK

Spirituális úton járók, zarándokok, hitükben ingadozók számára választható lehetőség. Rengeteg hátránya mellett egyedülálló lehetőséget nyújt az isteni gondviselés működésének megtapasztalására. A legnehezebb út, csak őrülteknek ajánlott – de leginkább nekik se.

Ha figyelmesen megnézzük láthatjuk, minden választásnak vannak előnyei, hátrányai, a legfontosabb, hogy a karakterünknek leginkább megfelelőt, vagy a soros életfeladatunkhoz leginkább passzolót válasszuk. Ami a legfontosabb: mi válasszunk! – ne hagyjuk, hogy a körülmények alakítsanak minket.

TEENDŐ, AMIKOR NEM BÍRJUK TOVÁBB

Egyetlen teendőnk van: menni tovább. Bármely utat járjuk eljöhetnek olyan holtpontok – sőt a tapasztalat, hogy el is jönnek –, amikor az erőfeszítéseink ellenére a pénz megjelenése várat magára. Ezek nagyon kellemetlen pillanatok, ilyenkor könnyű megalapozatlan döntéseket hozni, mivel úgy érezzük:

– nem bírjuk tovább
– bele fogunk halni
– beláthatatlan következményeket szabadítunk magunkra
– megőrültünk
– eltévedtünk
– rossz úton járunk
– soha nem érünk oda
– egyedül maradunk
– önbecsülésünk megsemmisül

Ne harcoljunk ezekkel az érzésekkel, megismétlem, az egyetlen helyes döntés, amit hozhatunk: menni tovább.

A pénz felé menetelésünkkor három dolog tekinthető beérkezésnek, amelynek megbízható indikátora: megszűnik a pénzzel kapcsolatos szorongásunk.

1. Ha megjön a pénz.
2. Ha már egyáltalán nem érdekel minket a pénz.
3. Ha elhalálozunk.

A CSÚCS: SZERELEMBŐL VÉGZETT MUNKA

Bármivel is keressük a kenyerünket, tegyük fel magunknak ezt az egyszerű kérdést: ezt, amit csinálok, csinálnám-e pénz nélkül is? Ha a válasz igen, ön a helyén van, függetlenül attól, hogy ebből kerül-e elő pénz vagy sem, ne változtasson rajta. Ez a kategória leginkább művészeti tevékenységeket foglal magába, de lehet repüléssel, lovakkal, sporttal vagy bármely kalanddal vagy karitatív munkával kapcsolatos tevékenység is – vagy akármi: igazából az átélés függvénye. Nem kell, hogy munkafelvevők legyünk egy luxusbordélyban, vagy tesztelők a Rolls-Royce minőség-ellenőrzésen, egyszerű szabálysértési előadóként vagy hentesként is megtalálhatjuk a munkánkban rejlő örömöket, megláthatjuk annak földöntúli szépségét. A lakkozott diófaborítás Connolly bőrrel vagy a marhafelsál vesével a maguk módján szépek. Az avatott szemnek a marhabendő afrodiziákum, előtte feltárul a pacal finom bársonyának önfényű ragyogása, hirdetve a szerelemből végzett munka felsőbbrendűségét.

2028. március 04. Nagy nap ez a mai: időutazás-körútra készülök. Az önvezető modulom (az autóm) mesterséges intelligenciája valahogy megtanult időutazni. Nem tudom, hogyan csinálta, valószínűleg már régóta képes volt erre, csak én voltam az első, akinek eszébe jutott, hogy viccből a vezérlőpult-képernyő „úti cél” rubrikájába egy dátumot üssön: 2018. március 04.

Az utóbbi időkben látványosan megszaporodtak a földönkívüliekkel történő találkozások, ezért szinte elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb ez velünk is megtörténjék. Nem árt, ha erre időben felkészülünk, mert egy szelektív hulladékgyűjtő vagy parkolóóra mögül váratlanul előbukkanó földönkívüli még egy mentálisan edzett olvasó idegeit is próbára teszi.

Az ENSZ legfrissebb prognózisa szerint bolygónk lakossága 2050-ig 2,5 milliárd fővel növekszik, így az eléri a 10 milliárdot. Hurrá! Vannak okostojások, akik már a vészharangokat kongatják, a bolygó fejlődésébe, a boldog emberiség jövőjébe vetett hitünket apokaliptikus vízióikkal fertőzik.

A kiskátét mindazon tömeggyilkos hajlamokkal megáldott olvasóim figyelmébe ajánlom, akik a stratégiai bombázóerők főparancsnoka vagy annál magasabb beosztásban teljesítenek szolgálatot. Egyben megragadom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Curtis LeMay és Sir Arthur „Butcher” Harris tábornokoknak, akik életművében (a teljesség igénye nélkül) ezen városok porig bombázása szerepel: Tokió, Oszaka, Yokohama, Drezda, Köln, Hamburg. Lelkiismeretes munkájuk és feljegyzéseik nélkül ez az írás nem készülhetett volna el.

Globálisan felmelegedő világunkban lassan ritkaságszámba megy, ha a hőmérséklet tartósan nulla fok alá süllyed. Ennek számos előnye van, de így a túlélés szempontjából alapvető fontosságú tudás lassan a feledés homályába vész, az éberségünk lanyhul, így ha a baj mégis bekövetkezne, az időjárás szeszélyeinek kiszolgáltatottan, védtelenül állunk a lehűlés következményei előtt. Ma különösen hideg napra ébredtünk, ezért kiemelten fontos, hogy felkészülten nézzünk szembe az időjárás embert próbáló viszontagságaival.

A hideg szempontjából alapvetően két helyzetet különböztetünk meg: az egyik helyzetben van lakásunk vagy lehetőségünk, hogy valakinél meghúzzuk magunkat, a másik esetben nincs. Vegyük sorra őket, a lakhatással rendelkező polgártársaim felkészítésével kezdem. A lakhatáson belül két helyzetet különböztetünk meg: amikor a közműszolgáltatásokat már kikapcsolták, illetve amikor még nem. Amennyiben a lakás még fűtéssel ellátott, a fűtést kapcsoljuk be. A lakást alaposan fűtsük fel, lehetőleg minél melegebbre, hiszen egy kellemesen felfűtött lakás a szolid polgári jólét illúzióját hozza el a rideg téli rögvalóságba, illetve az a megfázás és a vírusok terjedésének megakadályozása szempontjából is kiemelt fontossággal bír. Ha van kandallónk, most mindenképp használjuk. A kádat engedjük tele forró vízzel, gyújtsunk mécseseket, tegyünk bele illatos fürdősót, és csobbanjunk bele. Készítsünk forró teát, habos meleg kakaót, esetleg fűszeres forralt bort, tegyünk be halk zenét, vagy nézzünk többévados (nem téli) sorozatokat – de akár olvashatunk is a teveszőrpokrócos hintaszékünkben. Éjszakára a fűtést picit lejjebb vehetjük, de a drasztikus csökkentése már csak a szolid polgári jólét illúziójának elvesztése miatt sem ajánlott. 

Amennyiben a lakásunkban már kikapcsolták a fűtést és az áramot, a szolid polgári jólét illúziójának fenntartása nem lehetséges. Ebben az esetben ne siessünk haza, nyugodtan túlórázzunk a fűtött munkahelyünkön, menjünk moziba, színházba, könyvtárba vagy wellnesshétvégére, illetve az esetleges meghívásokat, tekintet nélkül a meghívás tartalmára és a meghívó személyére, fogadjuk el. A minél későbbi hazaérkezés után ne vetkőzzünk le, vagy legfeljebb utcai ruhánkat cseréljük át jégeralsó-mackó kombóra, cipőnket vastagzoknis gyapjúmamuszra, selyemsálunkat ronda kötött sálra, puhakalapunkat usankára – a kesztyű használata opcionális. Forró tea, kakaó, zacskós leves – ha ezek felmelegítése lehetséges – fogyasztása ebben az esetben is javasolt. Éjszakára bújjunk hálózsákba, és terítsünk magunkra néhány réteg takarót. Ha a fejünkre takarót húzunk, úgy az usankánkat az alváshoz levehetjük, de legyen kéznél, hogy vészhelyzet esetén azt azonnal felvehessük. A vészhelyzetek esetére hálózsákunkba bekészített hajszárító erős biztonságérzetet ad, így a pihentető mély alvást támogatja. Ha a hajszárító üzemeltetéséhez szükséges villamosenergia nem áll a rendelkezésünkre, vészhelyzet esetén a hálózsákunkkal vonuljunk ki a lépcsőházba, és feküdjünk a radiátor alá. Reggel a lehető legkorábbi időpontban hagyjuk el lakásunkat (amennyiben a napközbeni prognózis magasabb hőmérsékletet ígér, mint a szobánk hőmérséklete, elindulás előtt az ablakot nyissuk ki).

Amennyiben nincs lakásunk, késlekedés nélkül vegyünk egyet. Ha ez nem lehetséges, és nincs lehetőségünk, hogy bármilyen módon tető kerüljön a fejünk fölé, úgy a szolid polgári jólét illúziójának illúziója sem tartható fenn, de még ez lesz a legkisebb problémánk, amellyel szembe kell néznünk. A legfontosabb, hogy tudatosítsuk: veszélyben az életünk. Az ember talán elhamarkodott döntést hozott, mikor az evolúcióval dacolva úgy döntött, megszabadul meleg, jószagú bundájától, hogy inkább az ingatlantulajdonlásba, a közművekbe és az előrejelzésekbe vesse bizodalmát. A bunda visszanövesztése ennyi idő alatt nem lehetséges, tehát más utat kell választanunk, de mielőtt választanánk, ez egy kitűnő alkalom a minden pillanatban agyunkban motoszkáló kérdés végiggondolására: vajon az életet, amit élünk, szeretnénk-e ebben a formában továbbfolytatni. Ha a válasz nem, a továbbiakban nincs más dolgunk, mint venni/lopni egy üveg bort, és egy kellemes, segítőkész polgártársaink által kevéssé látogatott helyet keresni, ott megpihenni – és végig valami jóra gondolni. Amennyiben a válasz igen, szerezzünk még pár réteg meleg ruhát, sapkát, sálat, kesztyűt. Keressünk hasonló cipőben járó társakat. Vonuljunk ki a társadalomból – mármint földrajzilag is –, verjünk tanyát valami városszéli erdőben, lehetőleg forrás vagy patak mellett. Építsünk fából, földből és impregnáló anyagokból kunyhót. Vájjunk lukat a földbe, vagy szerezzünk kályhát, vágjunk fát, fűtsünk be. Hurokkal fogjunk nyulat, őzet, bármit, süssük és együk meg. Ne tegyünk erőfeszítéseket a szolid polgári jólét illúziójának megteremtésére. A tisztes szegénység illúziójának fenntartásához szükséges eszközök előteremtése során elkövetett nem polgárkompatibilis megoldások miatt ne érezzünk bűntudatot. Próbáljunk emberek maradni – a hideg elvonulása után is.

A hidegkezelés szempontjából alapvető fontosságú tényezők egyik legfontosabbika a betegségfaktor. Amennyiben minden ennek elkerülésével kapcsolatos erőfeszítésünk ellenére megbetegednénk, haladéktalanul forduljunk orvoshoz! Az orvos által felírt recepteket váltsuk ki a legközelebbi patikában, és a pontos adagolást szigorúan betartva szedjük azokat a betegség elmúltáig. Lakással nem rendelkező vagy kikapcsolt közműves polgártársaink számára a betegség szerencsés esetben alkalmat nyújthat egy kórházi vagy akár szanatóriumi kezelésre is, ezek lehetőségét semmiképp ne szalasszuk el.

Időről időre visszatérő megoldási lehetőség még egy a skandináv államokban elkövetett kisebb súlyú bűncselekmény végrehajtása, és a tél kihúzása egy jól fűtött, barátságos, napi három bőséges étkeztetést biztosító, svéd vagy norvég börtönben. Törvénytisztelő állampolgárként ilyesmire nyilván senkit sem buzdítok, de tagadhatatlan, a megoldásnak vannak előnyei: világlátás, nyelvtanulás, magas szintű orvosi ellátás, könyvtár, új gasztronómiai élmények – és a szolid polgári jólét illúziója.

Minden az ambróziakompóttal kezdődik. Az a nap is pont olyannak indul, mint az összes többi a Mennyországban – az ebédig. Az angyalmenzán az angyalok szépen fegyelmezetten elfogyasztják ebédjüket, már csak az ambróziakompót van hátra.

A kérdésre a választ egy óvodás is azonnal rávágná, igazából inkább ezt kellett volna kérdeznem: miért jókedvű a hiéna? Mert minden oka megvan rá. A tömör válasz kifejtés után kiált, kérem, nyugodjanak meg, nem maradok adós vele.

Minden embert megkísérti időnként, hogy oroszlánszelídítésre adja a fejét, de legtöbbjüket elriasztja az ezzel kapcsolatos szakirodalom hiánya. Írásom nekik nyújt segítséget az első lépések megtételében, illetve kedvcsinálónak szánom, hogy minél többen lépjenek erre a szép, lélekedző, a legnemesebb emberi tulajdonságokat felszínre hozó útra.

Természetesen egyik sem. A válasz megértéshez a teremtés kezdetéig kell visszamennünk, egész pontosan annak a 6. napjáig.

Amióta az ember lemászott a fáról – és ott egy részeg kígyó elárulta, hogy egyszer meg fog halni –, izgatja a kérdés: van-e élet a halál után? Természetesen van. Mi történik velünk halálunk után? Tényleg újra megszületünk-e? Legegyszerűbb, ha a folyamatot konkrét példákon keresztül mutatom be. A teljes megértéshez három ember halálútját követjük figyelemmel. Kérem, a gyengébb idegzetű olvasók innen már ne olvassák tovább!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy traktor. A traktor egy szép zöld... de nem is, kezdjük inkább az ördöggel. Dönci, a szegény ördög épp egy nagyon nehéz időszakán megy keresztül, mivel a bűneitől megváltott emberiség sajnos egyre több munkát ad neki. Ugyan többször kérvényezi a Pokol Felügyeleti Főosztályon a közördögszám növelését, de az a bürokrácia pokoli útvesztőiben valahol mindig elakad. A megnövekedett terhek csak a túlóraszámok emelésével és a szabadságok ki nem adásával ellensúlyozhatóak. Mindennaposak a konfliktusok a közördögök, valamint a csoport- és osztályvezető ördögök között. Valaki egy reggelre az üstforraló falára „Mennybe veled, Belzebub!” feliratot fest. Érthető hát Dönci rosszkedve, ahogy a villájával noszogatva tereli az idegesen félreértésről magyarázó nőgyógyászt. Végül csak beérnek, leadja az „Utolsó utáni ítélet” barakkba (itt folyik a bugyorelosztás), ott megkapja a nőgyógyász iktatószámával ellátott lebélyegzett szolgálati jegyet, azt leadja a titkárságon, ahol megkapja az új szolgálati jegyet. Unottan vet rá egy pillantást, hisz látott már eleget. „Szabó János, téeszelnök, Homokbödöge, Mező Imre u. 4. Fotó, személyes adatok, személyleírás. Előállítás jogcíme: többrendbeli csalás, lopás, erőszakoskodás, istenkáromlás.” Hamar odaér, szerencséje van, Szabó téeszelnököt épp otthon találja. Kopp-kopp! Innen a jól ismert unalmas procedúra, az utolsó ítélet határozat kézbesítése, a „biztos valami félreértésről lesz szó” kifogások, meg az „ez csak az elsőfokú ítélet, mindenképp fellebbezek” ravaszkodások végighallgatása. Majd miután rádöbbennek, hogy nincs félreértés, illetve az utolsó ítélettel szemben nem lehet fellebbezni, akkor jön a sírás, a könyörgés, a megvesztegetési kísérletek (az eszem megáll!), végül az időhúzási technikák. Itt is így történik, végül Szabó lehajtott fejjel elindul. Kilépnek a házból, elindulnak. Utuk a fészer mellett vezet, ahol is Dönci meglátja őt!

Emma a Massey Ferguson traktorgyárban látta meg a napvilágot. A gyerekkorát Angliában töltötte, onnan került a homokbödögei Új Élet Termelőszövetkezetbe. Innen privatizálta haza Szabó téeszelnök. Emma a legszebb traktorlány a Bakonyban. Gyönyörű zöld színének, hatalmas kerekeinek, kacér visszapillantóinak, légkondicionált fülkéjének a csodájára járnak a környékbeli kombájnok és cséplőgépek. Akad hát kérője szép számmal, de mind elbukik a próbán. Emma kijelentette, ahhoz megy feleségül, aki Szabó téeszelnöktől megszabadítja. Pedig voltak vakmerő kérők. Egyszer egy szilaj dömper Szabó lábára hajtott, de az egy gipszeléssel megúszta, máskor egy vakmerő homlokrakodó az autójával együtt ásta el, de az csodával határos módon kiásta magát. Emma szomorúan pityereg hát a fészer mellett, egyrészt, mert pártában marad, másrészt, hogy sosem szabadul meg a hitvány téeszelnöktől. Isten útjai kifürkészhetetlenek, lám, néha még a szegény ördögön is megesik a szíve: tehát Dönci Emmára néz – és azonnal végzetesen és visszavonhatatlanul beleszeret.

– Hát maga, miért pityereg, kisasszony?
– Emma – szipog azokkal az imádnivalóan aranyos hűtőrácsaival.
– Örvendek, Dönci – mutatkozik be félszegen. – Tudok valamiben segíteni, Emma kisasszony?
– Elképzelhető.
– Miről lenne szó?
Emma vázolja a helyzetet. Dönci bólogat. Még nem említettem, de Dönci különösen jóvágású közördög. Dús fekete tincsek, pici, de formás szarvacskák, izmos vörös felsőtest, gyönyörű farok, és különös hangon dobbanó formás patácskák. Nem csoda hát, ha Emmának is megakad a szeme a kedves, huncut tekintetű ördögfiún. Aztán még beszélgetnek mindenféle dolgokról, Dönci időnként Szabó téeszelnököt a villájával bökdösi, aki ilyenkor mókásan felsír, és vidámakat szökken. Emma ilyenkor fel-felkacag, ami Dönci szívét meg-megcirógatja. Végül fájó szível búcsúzik, de megígéri, visszatér, és emlékbe otthagy egy csokrot Szabó téeszelnök hajából.

Innentől a homokbödögei fészer rendszeres látogatójává válik. A téeszelnök fia nem hülye, látja, ki Emma udvarlója, ezért kiemelten viseli gondját. Minden este lemossa, kiporszívózza, megzsírozza, és az időszakos olajcserékre is kínosan ügyel. A fiatalok szerelmes éjszakákat töltenek a csak halvány lidércfénnyel hangulatvilágított fészerben. Dönci gyengéden Emma lámpáit simogatja, a kapcsolóit cirógatja, lágyan sebességbe teszi, közben szerelmes szavakat suttog a fülkébe. Emma kedvesen az ülésébe ülteti, de van, hogy órákig a motorháztetején fekszik, időnként Emma beindítja a motorját, és kacéran pöfékel neki. Egyszer egy este Dönci gondterhelten érkezik.

– Mi nyomja az én kis ördögfattyam szívecskéjét?
– Szerelmem, nem bírom tovább, többre vágyom ennél.
– Én is, de hát mit tehetnénk? Tudtuk, amikor ebbe a kapcsolatba vágtunk, egy traktor és egy ördög szerelmének nincs jövője. Te magad mondtad, Belzebub erre sosem adná áldását, sőt már ezért is furcsán néznek rád a Főosztályon.
– Van egy tervem.
– Mi lenne az?
Elé tárja. Emma benne van. Dönci Emma nyergébe ül, és elindulnak.

A bejáratnál a vörösfényű légvédelmi reflektorokkal megvilágított felirat: POKOL – IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET! Az őrördögök nem hisznek a szemüknek, a pokolba vezető úton egy szép zöld traktor közeleg. Megállítják. Kérdik, mi járatban. Dönci elmondja, Belzebubhoz jöttek. Az őrördög ügyeletes tiszt idegesen telefonálgat. Dönci bátorítóan megsimogatja Emma kezelőpaneljét, bekapcsolja a hifit, és betesz egy andalítóan szép szerelmes melódiát. Az őrparancsnok végül a bajszát idegesen rágva visszajön.
– Belzebub nagymester várja önöket, Ezerpokol-irodaház, legfelső emelet, titkárság.
Elindulnak. Szabó téeszelnök, akit épp elevenen nyúznak, miközben szurokkal öntik le, a szemét dörzsölgeti. Emma felkapcsolt reflektorai utat vágnak a pokol sötétjében, közben lágy szerelmes melódiákat sugározva maga köré. Megérkeznek, fellifteznek. Belzebub kedvesen mosolyogva vár, hellyel és itallal kínálja őket. Elmondja, hogy a kapcsolatuknak nincs jövője. Biztosítja Emmát, hogy semmi baja vele, sőt neki is nagyon tetszik, még kacérkodik is picit, mikor a sárvédőív-domborulatait dicséri. Végül elmondja, veszélyes precedenst lát ebben az ügyben, mert innentől fogva az egyébként is létszámhiánnyal küszködő Főosztály a példán felbuzduló újabb dolgozókat veszíthet – közben idegesen dobol az íróasztalán lévő koponyán. Dönci együttérzéséről biztosítja, elmondja, hogy tisztában van vele, mekkora felelősség nyomja a vállát, külön utalva a Főosztály helyzetére, majd javaslatot tesz.

– Idáig a begyűjtéseket a Főosztályhoz tartozó közördögök oly módon végezték, hogy az elkárhozott polgártársakat egyenként az „Utolsó utáni ítélet” barakkhoz vitték, ott leadták őket, majd így tovább minden egyes körben. Javaslatom a következő: hozzunk létre Homokbödöge központtal egy koncentrált tábort, ahová a közördögök az elítélteket beszállítják, leadják, és már indulhatnak is az új címekre. A táborban összegyűjtjük őket, majd nagyobb kontingensenként utánfutós traktorral az „Utolsó utáni ítélet” barakkba a bugyorelosztásra szállítjuk őket. Ez gyors, humánus és hatékony módszer. Számításaim szerint elhagyhatjuk a túlórákat, az elmaradt szabadságok kiadásra kerülhetnek, sőt akár munkaidő-kedvezmények kiosztásával is kecsegtet.

Belzebub azonnal átlátja a javaslat nagyszerűségét, utasítást ad a tábor felállítására, parancsnokká természetesen Döncit nevezi ki, egyben megragadja az alkalmat, és sok boldogságot kíván az ifjú párnak. Hatalmas lakodalmat csapnak, amire még Szabó téeszelnököt is meghívják az élvenyúzós szuroköntős műsorszámával. Emma és Dönci azóta is nagy boldogságban élnek, sok szép gyerekük születik, akik felneveléséhez a szilárd anyagi hátteret a jóra képtelen, bűneiben égő emberiség még hosszú távra biztosítja.

A D-blokk 3. szintjén születtem, abban az évben 41.-ként, tehát a D-341 nevet kaptam. Dolgozó vagyok. A szüleimet nem ismerem, az üzemi óvóhelyen cseperedtem fel – mint mindenki más. Az óvóhelyen a méhhéérési ütemterv pontosan szabályzott, végrehajtása pedánsan szervezett.

Pár ezer évente nyílt napot szerveznek a Földi Életeket Irányító Isten Központba (FÖLKÖP), szerencsére a XXI. századira időben regisztráltam, ezért van szerencsém most tudósítani erről az egyedülálló bejárásról.

Boleslav Krotk, a hős cseh házikecske,
Egyszer Heydrich konvoját megmekegte.

Kirill Kuzmics, a hős belorusz poszáta,
Lenin elvtárs usánkáját telibe találta.

Tooril Dzsünbe, a hős najman zengőlégy,
Megette (részben) Dzsingisz kán ebédjét.

Jó estét, róka úr, remélem, álmodom magát,
Mivel a baromfiudvar estére már bezárt.

Homokba dugtad a fejed, kedves strucc,
Máskor, ha oroszlánt látsz, jobb, ha futsz.

Régóta pörög ez a magasságmérő,
Ez a zuhanás nem véget nem érő.

Talán kevéssé ismert tény, hogy eredetileg a katicabogarak voltak Isten választott népe. Nem véletlenül. A katicák istenfélő, kedves teremtmények, akik már küllemi jegyeiknél fogva is alkalmasak Isten e világba sugárzott fényének közvetítésére. Sajnos a katicáknak is volt egy gyenge pontjuk: a szerencsejáték. Isten, látva választott népe gyarlóságát úgy döntött, segít nekik, tehát csapásokat küld rájuk, hogy ezek súlya alatt felismerjék szerencsejáték-függőségük választott népségükkel való összeférhetetlenségét. Vajon mi lehet a legnagyobb csapás egy katica számára? Jól tippeltek: a pötty elvesztése. Isten először dinoszaurusz képében kísértette meg őket.

– Adjon isten, katicák!
– Neked is, dinoszaurusz! Miért sírsz?
– Jaj, ne is mondjátok, annyira félek, hogy kihalok.
– Ugyan, hiszen, te vagy legnagyobb és legerősebb állat a föld kerekén.
– Fogadjunk?

A katicabogarak itt vesztették el az első pöttyüket. Rettenetes csapásként élték meg, sokat búslakodtak, ám a játékszenvedélyüket ez csak annyiban érintette, hogy azt a veszély még jobban felkorbácsolta. Isten ekkor arra gondolt, talán kevés volt a terápia, tehát tobzoska képében kísértette meg őket.

– Adjon isten, katicák!
– Neked is, tobzoska! Miért sírsz?
– Jaj, ne is mondjátok, rettegek a vízözöntől, hogy kipusztulnak az állatok, és velük pusztulok én is.
– Ugyan, nincs mitől félned, hiszen a föld felszínét 30 %-ban szárazföldek borítják.
– Fogadjunk?

Hopp, még egy pötty! A katicák gyászba borultak, bár úgy tűnik, a gyász és a játékszenvedély nem egymást kizáró fogalmak, tehát hamarosan újabb megkísértés érte őket. Most neandervölgyi ember képében.

– Adjon isten, katicák!
– Neked is, neandervölgyi ember! Miért sírsz?
– Jaj, ne is mondjátok, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy utód nélkül halok ki.
– Ugyan, hiszen te annyira okos, fejlett és szőrös vagy.
– Fogadjunk?

A katicák rutinos pöttyelvesztővé váltak, mondhatni, megedződtek, rezignált nyugalommal fogadták a pöttyök elvesztését. Isten atyáskodó jóindulattal – bár némi idegrángással a szemszélen – úgy döntött, sebességet vált. Ehhez mamuttá kellett változnia – de egy mindenható számára ez igazán nem kihívás.

– Adjon isten, katicák!
– Neked is, mamut! Miért sírsz?
– Jaj, ne is mondjátok, a kihalás szélén állunk.
– Ugyan, hiszen ti annyira óriásiak, büdösek és agyarral ellátottak vagytok.
– Fogadjunk?
– Naná!
– Legyen tripla vagy semmi?
– Legyen!

Azért az egyszerre három pötty veszteség még a jól edzett katicákat is megviselte, összehívták hát a nagy katica tanácsot, ahol... de nem is szaporítanám a szót, bemásolom az ülés jegyzőkönyvének idevonatkozó részét.

– Polgártársak, hét pöttyünk maradt, a kihalás szélére sodródtunk, akár a dínók és a mamutok.
– Meg a neandervölgyi ember!
– Igen, köszönöm, meg a neandervölgyi ember.
– Ha nem teszünk valamit végünk van, áldozatául estünk egy vén hülye szerencsejáték szenvedélyének. Itt van ez a választott nép státusz. Amíg nem voltunk kiválasztva békében élhettünk a gyönyörű tizenhárom pöttyünkkel. Javaslom, a kiválasztottságot adjuk át valaki másnak.
Izgatott és helyeslő „adjuk át!... a kutyának se kell!... boldogítson valaki mást!... ” felkiáltások hangzanak el.
– Nyilvánvaló, hogy értelmes katicai beszéddel nem sokra megyünk, viszont, ha a saját fegyverét fordítjuk ellenébe, tőrbe csalhatjuk.
Ezek után egyhangúan megszavazzák a „Ki nem választottsági-tervet”, mely a maga ördögi zsenialitásával nem csoda, hogy kimaradt a bibliából.

Kr.e. pár ezer évvel, valahol Júdeában.

– Adjon isten, Ábrahám!
– Nektek is, katicák! Miért sírtok?
– Attól félünk, hogy elveszítjük a választott nép státuszunkat... hogy nem mi vagyunk a leginkább istenfélő nép... hogy nem tudunk megfelelni a választott néppel szemben támasztott magas követelményeknek.
Ábrahám egy igen jámbor és nagyon jószívű ember, megesik hát a szíve a katicákon.
– Miben segíthetnék nektek, ti kedves, szerencsétlen rovarok?
– Hát, éppen lenne egy ötletünk.
– Mi volna az?
– Tudod, Isten szívének különösen fontos a játékosság – Ábrahám a szakállát simogatva bólogat –, mi lenne, ha egy istenfélőségi-hitszilárdsági versenyt rendeznénk. Te hagynál nyerni minket, és Ő láthatná, továbbra is a bizalmára érdemesek vagyunk.
– Ó, ez igazán semmiség, benne vagyok – mosolyog segítőkészen Ábrahám. – És mi lenne a tét?
– Tudod, Ábrahám, mi szegény kitinpáncélosok vagyunk, de felajánljuk a legbecsesebb kincsünket, a kiválasztottságunkat.

A fogadás megköttetett. Isten mámorosan fénylő szemekkel fogadta a fogadás tényét, „végre megjött az eszük, a csapások beváltották a hozzájuk fűzött reményeket!”, ujjongott magában. Maga a verseny egy istenkáromlás-visszafojtási próbával indult, sajnos itt nem támaszkodhatunk korabeli jegyzőkönyvekre, mert azokat szigorú büntetés terhe mellett megsemmisítették. Nem süllyedünk odáig, hogy a történteket homályos mendemondák és szóbeszédek alapján próbáljuk meg rekonstruálni, ami bizonyos: a feldühödött és kontrollvesztett katicák ezen fogadásukat is elvesztették.

Az ember talán elrepült a Holdra, belső égésű a motorja, okostelefonon intézi ügyeit, ám a kérdés megválaszolásával, „miért négercsók a négercsók?”, máig adós maradt. Eddig a pillanatig. A történet megértéséhez az 1700-as évek végéhez kell visszatérnünk.