Sajnos néha a legnagyobb odafigyelés és gondosság ellenére is előfordulhat, hogy pokolra kerülünk. Tudom, önökkel ilyesmi nem fordulhat elő, de az ördög nem alszik, óvatosságból nem árt, ha a harcedzett expokoljárók beszámolói alapján készített összefoglalót figyelmesen végigolvassák. A pokolra kerülési határozat bogarászása értékes tanulságokkal szolgálhat, mivel abban tételesen fel vannak sorolva, mely bűnök elkövetéséért kaptuk a purgatóriumi beutalót. A pokoljárásnak, ellentétben például a börtönbüntetéssel, nincs megszabott ideje, az a bűneinktől történő megtisztulásig tart. A határozat kézhezvétele után rögtön bevagoníroznak, és útba indítanak a célállomásra. A célállomáson levetkőztetnek, hajunkat lenyírják, majd fertőtlenítenek. Ezt követi a szelektálás, és a szálláshely-kijelölés. Ha szerencsénk van a százlábú- vagy a poloskabarakkba kerülünk, ha nincs, vár minket az ürülék-, a tarajos sül- vagy a dögbarakk. Ha ezekbe kerülnénk se keseredjünk el, kevés időt fogunk a szállásunkon tölteni. Az újoncoknak a barakkfelügyelő alördög tart eligazítást. Vigyázzunk vele, a legveszélyesebb alak! A nap 24 órájában felügyel minket, fejből tudja az aktánkat, ismeri minden gondolatunkat, még azokat is, melyeket magunk előtt is titkolunk. Minimum pszichológus és testnevelőtanár végzettséggel rendelkezik, de legtöbbjük fakultatív elvégzi a boncmesterit vagy a bőrdíszműves szakképzést. A pokolban a napirend szigorúan kötött és mindenkire egyformán vonatkozik, viszont könnyen megjegyezhető: nonstop kínzás, tízóránként egy tízperces cigarettaszünettel, és három naponta két óra alvás. Kevésnek találja? Talán az is, de tegye a szívére a kezét, ugye, ön se gondolta komolyan, hogy a pokolba aludni járnak az emberek?
Az újoncoknak tartott eligazítás után a kínzások kezdetüket veszik. Hogyan készüljünk ezekre? Jó hírem van, sehogy, ezekre nem lehet felkészülni. Okostojás vagy önmaguk erejét túlbecsülő bűnelkövető olvasóim részére ajánlanék egy kísérletet. Kérem, gyújtsák meg a tűzhelyükön az egyik gázrózsát, tartsák bele a kezüket egy nevetségesen rövid időre, tíz percre. Utána üljenek le, és figyeljék az érzést. Most képzeljék el, hogy bedobják önöket egy forrásban lévő vízzel teli kondérba. A kondér alatt a tüzet a fűtőördögök folyamatosan táplálják, a segédördögök a vízből elpárolgó sósavat lelkiismeretesen pótolják, és mivel a vécé messze van, azt toalettként is használják, mindezt szorozza meg néhány évvel (a cigiszünet és az alvás hozzáadásával persze). De felhozhattam volna példaként a csontozót vagy a pitbullfuttatót, az idegméreg szakkört, a körmös műhelyt, a népszerű ördögjátékot, a kő-kaki-ollót, a fojtóházat, a nyúzót, a hereverőt, a gumibot és korbács tesztüzemet, az ólomöntödét, a darálót, de ennyi elég is, a teljes lista ismertetésétől terjedelmi okokból el kell hogy tekintsek.
„De hát mit tegyünk?!” – teszik fel a kérdést a kétségbeesett pokolaspiráns olvasók. Nincsenek jó híreim, úgy általában véve szokják meg, a pokollal kapcsolatban nincsenek jó hírek. Illetve egy azért van. A pokoljárás lélektisztító hatása vitathatatlan, hiszen az innen szabaduló ártatlan lelkek a továbbiakban az erények mentén élt életre különös hangsúlyt fektetnek – a következő tisztítószeánszot elkerülendő. Visszatérve a kérdésre, mivel a pokolra kerülés esetén a cselekvési szabadságunk erősen korlátozott, ezért a hangsúly a belső munkára helyeződik. Ezen belül a feladatok és azok sorrendje jól elkülöníthetők.

A POKOLLÉLEKTANI MUNKA STÁCIÓI

SZÖKÉSILLÚZIÓK: Ahhoz, hogy a lélektani munkához érdemben hozzákezdhessünk, le kell számolnunk a szökés lehetőségének illúziójával. A pokolhoz képest az Alcatraz egy átjáróház, innen még soha senkinek nem sikerült megszöknie. A szökéssel kapcsolatos ábrándok csak arra jók, hogy a bennünk tomboló, megtisztulásra váró érzelmekkel való szembenézést elodázzuk. Ha a szökés illúziójával leszámoltunk, végre éretté váltunk a gyűlöletmunka megkezdésére.

ÖRDÖGGYŰLÖLET: Először gyűlölni fogjuk őket, sőt másodszorra is, de idővel rá kell jönnünk, ők nem az ellenségeink. A ellenségképzés az emberi elmének egy hibás önvédelmi programja. Ugyan megvéd minket a belsőnkben hurcolt traumákkal történő szembenézés fájdalmától, de pusztító következményei vannak, mind mások, mind önmagunk tekintetében. Kérem, ne gyűlöljék szegény ördögöket! Legyenek velük együttműködőek, és együttérzőek. Gondoljanak bele, önök egyszer megtisztultan és diadalmasan szabadulnak, de ők maradnak. Mindörökké – hogy önöket szolgálják, bizony, az önök lelkiüdvéért. Piszok nehéz meló, fizikailag is, de leginkább pszichésen. Tudom, nem könnyű ezt tudatosítani, miközben épp a körmét tépi le, vagy a heréjét szögeli deszkára, de ne feledje, én nem állítottam soha, hogy ez egy könnyű menet lesz.

ÖNGYŰLÖLET: Ha az ördöggyűlölettel már leszámoltunk elménk új ellenséget talál: önmagunkat. Azt nem mondom, hogy ne gyűlöljük magunkat, mert ez elsőre nem fog menni, sőt másodszorra sem, de rá kell jönnünk, a pokolban tartózkodásunk oka nem a jellemgyengeségünk, hanem a tudatosságunk hiánya. A tudatosság hiánya, mint azt láthatjuk, kellemetlen következményekkel jár, de semmiképp sem bűn. Öngyűlölő olvasóim most a pokolra kerülési határozatuk indoklását lobogtatják, de nem tudok mást tenni, mint megismétlem, a tudatlanság nem bűn, nincs okuk magukat gyűlölni. És ne feledjék, nagyobb hibát el se követhetnének, ha szavaimból arra következtetnek, ez könnyű menet lesz, mert nem lesz az. Valószínűleg rengeteget fognak szenvedni, mire a felismerésig eljutnak: minden szenvedésükért az Isten a hibás.

ISTENGYŰLÖLET: A már említett hibás elmeönvédelmi program logikus lépése. Ha nem gyűlölöm az ördögöt, sőt már magamat se, akkor – mivel gyűlölni muszáj –, csak Ő marad. Nincs más dolgunk, mint benne maradni, és gyűlölni tiszta szívünkből, izzóan és engesztelhetetlenül. Megátkozása ugyan opcionális, de célszerű. Mantrázzuk magunkban: „Hogy tehetted ezt velem? Miért hagytál el engemet? Hát így szeretsz?” – ez segít. Ez a legrövidebb út, hogy átérjünk rajta, mivel rendkívül fájdalmas, ezért az elme egy idő után feladja, nem bírja gyűlölni tovább, sőt, ha túlmentünk rajta, többé vissza se tér, hanem az utolsó etapra vált.

IZZÓ FORMÁTLAN GYŰLÖLET: Az ördög tudja, honnan került az emberbe, de minden gyűlölet magja ez a formátlan, ok és tárgy nélküli, fehéren izzó gyűlölet. Ha idáig elértünk, már félig győztünk, hátra dőlhetünk – nem tehetünk semmit, se érte, se ellene. Nincs más dolgunk, mint várni, és egyszer magától felszívódik. Ha eltűnt, már soha többé nem tér vissza. Ha az ebben a szakaszban pörkölődők most az öklüket ráznák, emlékeztetnem kell őket, én semmi olyat nem mondtam, hogy ez könnyű lesz, sőt még olyat sem, hogy nem ez a legnehezebb állomás.

Ha a gyűlöletet önmagunkban felszámoltuk, vagy fogalmazzunk inkább így, ha a gyűlölet önmagát felszámolta, úgy a pokolból elbocsáttatunk. A barakkfelügyelő főördög Belzebub irodájába vezet, ahol nagyjából egy ilyesfajta, minden érzelgősséget nélkülöző, elbocsátó beszélgetés zajlik.

– Na mi van, szarházi, megjavultál?
– Igenis, kérem.
– Na és, hogy tetszett minálunk, te lator?
– Nem panaszkodhatok.
– Helyes.
– Ugye, tudod, mi lesz, ha nekünk még egyszer találkoznunk kell, te haramia?
– Sejtem, Főfelügyelő úr.
– Na kotródj a szemem elől, akasztófára való!

A pokolstatisztikát böngészve szembeötlő, milyen kevés a visszaeső, és ez nem a véletlen műve. Ez egyrészt az ördögállomány szakmai kvalitásait és áldozatos munkáját dicséri, másrészt a visszaesők számára külön fenntartott bugyornak köszönhető, ahol a személyzetet hetenként kell váltani, különben nem bírnák a terhelést. Mi a konklúzió? Talán kérdezzük meg a legilletékesebbet, Belzebub főfelügyelőt.

– A tudatosságuk fejlesztésére buzdítom önöket. Pszichológiai és testnevelőtanári képesítésemre, valamint bőséges purgatóriumi tapasztalatomra támaszkodva könyörgök önöknek, higgyék el, ha a fájdalmakkal és félelmekkel történő szembenézést ránk bízzák, azt később keservesen meg fogják bánni. Nem győzőm elégszer hangsúlyozni, a félelmeik és a szenvedések elől ne fussanak el, mert a menekülőút végén önöket a csalódás és kiváló szakembergárdánk várja – mosolyog őszinte, szinte szülői aggodalommal.
Egyszer csak eltűnik arcáról a mosoly, és jéghideg gerinczsibbasztó tekintettel a szemembe néz.

– Ugye, tudod, mi lesz, ha nekünk még egyszer találkoznunk kell, te haramia?