Nálunk, gombáknál gyorsan röppen el a boldog, gondtalan spórakor, hogy üstökösszerű növekedést követően hullócsillagként ragyogva az enyészetnek adjuk daliás bocskorunkat, elbűvölő tönkünket, pazar halálos kalapunkat – egyszóval nem valami jó gyilkos galócának lenni.

A kiközösítés már egészen pici gyerekkorunkban megkezdődik, a vargánya- és szegfűgombagyerekek borzongva súgnak össze a hátunk mögött: „gyilkosok”. Abban igazuk van, egy serdülő galóca is képes egy akármekkora ember elpusztítására, tehát nem is a halált okozó minősítéssel, hanem az ítélet részével vitatkozom. Bátorkodom megjegyezni, ellentétben az oroszlánnal, a krokodillal vagy a mambával, én senkit se támadok meg, és eszem ágában sincs bárkit is megölni. A világ legszelídebb élőlénye vagyok, hozzám képest egy mókus is őrjöngő fenevad. Akkora kérés az, hogy ne egyél meg? Számodra ez természetes, még soha nem hallottam – néhány pápuapéldától eltekintve – embert arra kérni, hogy ne egyék meg. Hát miféle gyilkos vagyok én? Az fegyvert vesz magához, megles, és megöl. Én egész álló nap egy helyben állok, és reménykedem, nem szed le valami idióta, hogy paprikást készítsen belőlem, vagy kirántson. Megölöm? Én az áldozat vagyok! Mit tudom én, miért, és kinek a rendelése a mérgem, hidd el, szívesen megszabadulnék tőle, és lennék a jámbor polgári gombatársadalom megbecsült tagja. „Nézd, még panaszkodik is a büdös galócája!” – ítélnek hangoskodva a nyájas pereszkék és óriás pöfetegek.

– Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! – kiáltok vissza dacosan.

Csak röhögnek, „nocsak, köhög a gyilkos bolha!... született sunyi gyilkos, ilyen a természete!... alattomos emberölő!”, ordibálnak az erényes őzlábgombák és erdei csiperkék. „Ne ölj!”, üvölti egy bőszült tinóru. Aztán egyszer csak csend lesz. Néni közeleg kosárkával. Picit izgulok, de a néni érti a dolgát.

– Hasta la vista, hülyék! – kiáltok utánuk vidáman.

Nem is olyan rossz ez a gyilkos lét. Mekkora szerencse ez a méreg! De jó egyedül! Milyen szép az erdő!