Megint megszólalt ez a bánatos fazon a fejemben: ezt is elszúrtad... ennyit érsz... miért nem csinálsz valamit?! Ki ez a mindenben tökéletes morális iránytű, aki ott áll minden lépésem, sőt minden gondolatom mögött? – és ítél. Engedjék meg, hogy bemutassam: íme, a bűntudat.

Ideje beszélnünk egymással, unom őkelmét. Milyennek képzelem? Amolyan házmester típus, aki a hátam mögött áll, és a tarkómba liheg, hogy érezzem, szemmel tart – örökké. Ha (szerinte) kisebbet hibázok, joviálisnak tűnő mosollyal a fejét rázza, ha nagyobb a probléma, fojtott dühvel a fülembe sziszeg, ha még nagyobb, ordít, közben a hajamat húzza, és ha ez sem elég, a mellkasomra térdel, és fojtogat. Öreg bútordarab, mióta az eszemet tudom velem van, hát természetesnek vettem a létét. Mostanáig. Csapjunk hát a lovak közé, a legnagyobb gondolatbűnnel nyitok.

– Nem félek tőled, nincs szükségem rád többé.
Már jön is.
– Tudtam, hát ez a hála a jóságomért?!
– Mi a neved neved, koma?
– Micsoda pimaszság, hogy képzeled ezt, Medve?
Mennyire unalomig ismert tempó, sosincs érdemi reakció, csak a szimpla bűntudatkeltés.
– Sebaj, akkor adok neked egyet: Ede.
– Mégis mit képzelsz magadról?
– Van a bűntudatkeltő kérdőmondatokon kívül másod is, Ede?
– Ugye tudod, hogy ezt nagyon meg fogod bánni?
– Ezt nincsnek vettem, Ede.
– Na jó, tudom, kemény volt a tél, kérj elnézést, és én megbocsátok neked.
– Elnézést, miért?
– Tudod te, kit sértegetsz?
– Esetleg világosíts fel róla, Ede.
– Én vagyok a te morális iránytűd, nélkülem nem tudnád eldönteni, mi a helyes, mi helytelen, nélkülem nem létezik jó.
– De rossz sem.
– Nélkülem minden rossz!
– Mert veled olyan jó, ugyebár, Ede.
– Megőrültél, olyanná akarsz válni, mint a vadak?!
– Olyan ártatlanná?
– Bűntudat nélkül nem is vagy ember, a pokol tüzén akarsz égni?
– Te vagy a pokol.
– Ezért bűnhődnöd kell.
– Általad?
– A barátod vagyok, csak jót akarok neked.
– A pokol vagy, Ede.
– Mivé lennél nélkülem?
– Ami vagyok nélküled.
– Ki fog törődni a lelkeddel?
– Ne törődj vele.
– Törődés nélkül elkárhozik a lélek.
– Annyi baj legyen, Ede.
– A pokol tüz...
– Ezt már mondtad, nem érdekel.
– Hetvenhét ördög fog...
– Szánalmas.
– Majd meglát...
– Dugulj el!
– Ez az utolsó szavad?!
– Nem, ez: tűnj el!
– Figyelmeztetlek...
– Kopj le!
– Ennek beláthatatlan...
– Nyasgem!
Hápog, nem talál szavakat. Mintha álomból ébrednék: valójában nincs is hatalma fölöttem, csak bedőltem neki, bár erről nem ő tehet. Fura egy szerzet, ahogy zavarában a zsebkendőjét morzsolgatja, gumicsizmájával tétován topog, közben feldúltan szuszog, megsajnálom szegényt.
– Na ide figyelj, te árva, a tanácsaidra a továbbiakban nem tartok igényt, de van egy tervem.

Vázolom neki. Picit még inog, nehéz egyik pillanatról a másikra levedleni a régi reflexeket. Elviszem egy fodrászhoz, levágják az idétlen bajszát, felnyírják a séróját, kap rendes cipőt meg egy pöpec bőrdzsekit – basszus, mennyire vagány! Kiderül, alapból jó srác, csak valahogy a kötelességtudat meg az iránytűség tönkretették. A neve egyébként Johnny, kiváló a humora, tele van pénzzel, amiből idáig semmit se költött, felajánlom, segítek neki elkölteni. Lelkes, azt mondja, még sosem élt.
– Nem lesz ebből baj? – kérdem tőle.
– Kit érdekel?!
– Mi lesz a hetvenhét ördöggel?
Csak nevet, sebességbe teszi a Bentleyt, és kilövünk a reptér felé. Őrült fazon, de jól vezet, picit olyan, mint én.