A kőrisfa alatti kökény és a páfrány közé, mintha az égből ereszkedne alá ezüst fonálon egy piciny takácsmester. Nyolc lába minden ügyességével a kökénybokor legszélső ágára hurkolja fonalát, majd azt magával húzva a páfrányra lendül, és összeköti a két növényt. Az ezüstösen szikrázó, vékony, az életet a haláltól elválasztó szál feszesen, ám rugalmasan rezeg a gyenge szélben. Az átkötésekkel folytatja. A munka könnyen megy, gondosan választott, a bokorvégek a tökéletes arányt tükrözik. Jól tudja, hálója ereje annak szépségében rejtezik. Mire a nap otthonába tér végez a munkával, és álomra hajtja fejét. A reggel első sugarai nyitják szemét, a gyönyörűre font ezüst hálóban csapdába ejtett harmatcseppek szikráznak. Vár. A tulajdonság, melyre a póknemzetség épül a türelem. A végtelen, rezzenéstelen türelem, mely a pókot teszi. Látszólag unalmas, de ő élvezi, hisz póknak lenni jó. Átérzi a végkimerülésig fáradt, szarvast űző farkas dühét, a nyúl után az erdőn keresztülvágó róka rossz kedvét, és hálával gondol sorsára, puhán kényelmes vadászatára. Álló nap csak nézelődik, a zsákmányra nincs gondja. Néha-néha, mikor az idegérzékeny szálak rezgése légyre vált átmegy értük, és a kamrába akasztja a többi mellé. Jó idő, jó szél, vár…