A faágon himbálózó Júdás mellett a keselyű egykedvűen várja, hogy a hitvitát lezáró alapító atyák végre téríteni induljanak. „Nem lesz ennek jó vége”, mormolja magában...

Az egész egy ártatlannak tűnő elbóbiskolással kezdődik. Marco Tardelli atya, a Vatikáni Titkos Levéltár másodtitkára egy különösen keményen átdolgozott nap után csupán néhány percre szundít el a vatikáni villamoson, mire egy lelkiismeretlen albán zsebtolvaj a táskáját ellopja. Szegény néhai zsebtolvaj egy Urán-235 izotóppal teli táskával is jobban járna... de ne szaladjunk ennyire előre, még csak ott tartunk, hogy a táskában található, számára érthetetlen ákombákomot tartalmazó, ám szemmel láthatóan antik tekercseket elviszi egy macedón orgazdához. A teológiailag képzetlen orgazda, nem felismervén azok jelentőségét, fillérekért átveszi, és továbbadja egy Tel-Aviv-i műkereskedőnek. A műkereskedő, ráébredvén, micsoda kincset tart a kezében, elköveti élete legnagyobb hibáját. Ahelyett, hogy az iratokat a nyilvánosság elé tárná, felhívja a Vatikáni Titkos Levéltár igazgatóját, és megzsarolja a tekercsek nyilvánosságra hozatalával, egyben ajánlatot tesz azoknak egy komoly összeg fejében történő visszaszolgáltatására. Az iratok így végre hazatérhetnek a helyükre: a levéltár felfegyverzett testnevelő tanárokkal és megkeresztelt rottweilerekkel védett földalatti páncéltermébe. Marco Tardelli atya egy gyönyörű új megbízást kap az Afrika-misszióban egy festői ruandai falucskában, ahol az előző atya ebolában elhalálozott. Átok ülhet azokon a tekercseken: az albán zsebtolvajt, miután szívrohamot kap, sajnos elüti egy úthenger, a macedón orgazda öngyilkos lesz: mérget iszik, főbe lövi magát, és leugrik egy toronyház tetejéről, a Tel-Aviv-i műkereskedő olyan szerencsétlenül esik le a lépcsőn, hogy beszakad a feje, kilyukad a tüdeje, és kettétörik a gerince. Talán soha nem derül ki az igazság, ha az ebolában haldokló Tardelli atya a halálos ágyán a legkedvesebb hutu tanítványának el nem meséli: a tekercsek a jeruzsálemi titkosszolgálat „Bíbic” fedőnevű ügynökének jelentései. Mint az kiderül, a szolgálat már régóta megfigyelés alatt tartja a veszélyesnek ítélt Jézus-csoportot, maga „Bíbic” is ezért kerül beépítésre. A jelentések közvetlenül a csoport hangadójának, Jézusnak a keresztre feszítése utáni időszakból származnak. Mint a jelentésből kiderül, a csoport korántsem olyan egységes, mint azt idáig hittük, sőt! De lássuk, mit mond maga az írás.

JERUZSÁLEMI TITKOSSZOLGÁLAT
„Bíbic” fedőnevű ügynök jelentése
A JÉZUS-CSOPORT

„A piszkos tizenkettőt”, ahogy Jézus viccesen hívja őket, mély személyes ellentétek szabdalják. A csoporton belüli legbefolyásosabb galeri a Máté–Márk–Lukács–János klikk. Amennyire ezt látom, bármennyire is furcsa, de a klikket az Iskarióti Júdással szembeni gyűlöletük tartja egyben. A gyűlöletük sokrétű. Maga Júdás egy 190 cm magas, daliás, loboncos hajú, tiszta tekintetű testépítőbajnok, a nők bálványa, pazar a humora, négy nyelven beszél és a klasszika-filológia professzora. Ezt talán még elnéznék neki, de azt, hogy deklaráltan ő Jézus legkedvesebb tanítványa, már nem. Deklaráció alatt a Jézus által sokszor oda-odavetett kedvesen dorgáló megjegyzéseket értem: „Hatökrök meg az én egy szem Júdásom... Hülyék gyülekezete, kivéve téged, fiam, Júdás... Tehetségtelen barmok, inkább vennétek példát Júdásról!”
Máté 150 cm magas, piknikus alkat, még szűz, Márk kampós orrú, félig süket, a fogsora hiányos, amellett diszlexiás, Lukács dadog, ekcémás és lúdtalpas, János nem veti meg az italt, hipochonder, és korpás a haja – lássuk be, minden okuk megvan rá, hogy gyűlöljék. Péter magának való, bár jó szervező, deprimált alkata és magoláson alapuló, száraz tudása komolyabb feladatok végrehajtására nem teszi alkalmassá. A csapat többi öt tagja önálló vélemény megfogalmazására alkalmatlan, állambiztonsági szempontból veszélytelen, sodródó alkat.

JERUZSÁLEMI TITKOSSZOLGÁLAT
„Bíbic” fedőnevű ügynök jelentése
A JÚDÁS-ÜGY

A Jézus kereszthalálát követő 4. napon Péter összehívja a csoportot. Innentől szó szerint idézek.

Péter: – Testvéreim, négy nap telt el, Jézus nem támadt fel, kijelenthetjük: elárult minket! („Így igaz!... Hamis megváltó!... Elárult minket!” kiáltások hangzanak fel)
Lukács: – Hü-hü-hülyék gyülekezetének hí-í-í-ívott minket! („Hallatlan!... Mit képzelt magáról ez a csaló?!... A pimasz!”)
Péter: – Ő elmenekült, a könnyebbik utat választotta, magunkra maradtunk. („Szégyen!... Nem is baj!... Csak magunkra számíthatunk!”) – Ami megtörtént, azon már nem változtathatunk, előre kell tekintenünk. Milyen lehetőségek közül választhatunk? Az egyik: feloszlunk, és mindenki egyedül keresi a megváltást tovább. („Mi a másik?... Apage satanas!... Csak ezt ne!”) – A másik: egyházat alapítunk, és a hitunk, tudásunk – ami nem kevés! – („De nem ám!... Jól beszél!... Hatalmas!”) erejével tovább szolgálunk, terjesztjük az Igét, és elhozzuk a megváltás csodáját a bűnben fetrengő, megtisztulásra áhítozó tömegek számára. (taps, éljenzés, ováció)
Júdás: – Testvéreim, álljatok meg egy szóra! Szerintem valamit félreértettetek. Jézus minden tanítása élőbb és elevenebb, mint valaha, a hitelessége megkérdőjelezhetetlen! Ő nem tekercsekből tanított, nem templomok jól fizetett karzatairól prédikált, hanem a személyes példájával mutatta meg az egyedül üdvözítő utat: ne keress egérutat, a szenvedést fogadd el, menj szembe a halállal. Ennyi. („Disznóság!... Mégis mit képzel ez magáról!... Jézus helyébe akar lépni!”)
Péter: – Júdás testvérünk, mint mindig, különvéleményt képvisel. Talán bölcsebben tenné, ha hallgatna! („Bölcsebben!... A kis eminens!... Jézus-bérenc!”)
Lukács: – Meg t-t-t-tehetségtelen ba-ba-barmoknak.
Júdás: – Kit érdekel a test? A Mester az egó haláláról, az egyéniség feltámadásáról tanított, csak az ajtót mutathatta meg, de belépni rajta nekünk kell!
Márk: – Nem bírom tovább hallgatni ezt az istenkáromlást! („Kibújt a szög a zsákból!... Visszaél a türelmünkkel!... Kötelet neki!”)
Júdás: – Testvéreim, emlékezzetek: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”

Vagy rosszul emlékeznek, vagy nem akarnak emlékezni, szó szót követ, dulakodásba kezdenek, elszakítják az ingét, valaki leveri Júdás kipáját, végül, honnan honnan nem, előkerül egy kötél – és felkötik.

Lukács: – Na mo-mo-most u-u-grálj, o-o-okostojás!
Péter: – Talán jobb is, hogy így történt. Jézus, sőt Júdás létezését sem tudjuk letagadni, ezért javaslom, előre meneküljünk, írjuk meg a saját történetünket. Jézus hamis prófétaságának leleplezésére sajnos a tömegek még nem érettek, ezért vértezzük fel a szeretet, a tudás és a megbocsátás azon erényeivel, melyekkel mi itt mindannyian rendelkezünk. Júdás áruló volt, maradjon is az örök időkre. („Halleluja!... Egy zseni!... Péter, a kőszikla!”) – Önként jelentkezőket kérek, akik a Jézus-csoport igaz történetét megírják. (kezek lendülnek a magasba) – Máté, Márk, Lukács... még valaki? Á, te is, köszönöm, János! A sztorit egyeztessétek, különösen a Júdás-történetet, ne legyenek benne egymásnak ellentmondó logikai bukfencek.

– Testvéreim, nagy nap ez a mai, a hamis prófétáktól és árulóktól megtisztult egyházunk születésének napja, örvendezzetek! Menjetek most, gyermekeim, térítsetek, és sok-sok kegyelemben fogtok részesülni.

A tekercs végén egy kézírással később odaírt megjegyzés: A Jézus-csoport megfigyelésének meghosszabbítását elrendelem, továbbá a „Bíbic” fedőnevű ügynököt dicséretben és jutalomban részesítem, számára 30 ezüstpénz kifizetéséről határozok. Quintus Pontius Pilatus