Az ember talán elrepült a Holdra, belső égésű a motorja, okostelefonon intézi ügyeit, ám a kérdés megválaszolásával, „miért négercsók a négercsók?”, máig adós maradt. Eddig a pillanatig. A történet megértéséhez az 1700-as évek végéhez kell visszatérnünk.

Sir Geoffrey a sátorban egy gyertya fényénél hunyorogva olvassa menyasszonya, Lady Hamilton levelét. Némiképp zavarban van. Zavarának oka egyrészről, amit menyasszonya ír, számára teljesen érdektelen, másrészről nincs egyedül, mellette Ayanda zavarba ejtő természetességgel gyümölcsöt hámoz. Mi lehet zavarba ejtő egy természetes gyümölcshámozáson? A kérdés jogos, kifejtem. A történet megértéséhez feltétlenül szükséges Ayanda személyének tisztázása. Az említett hölgy az afrikai zulu törzs szülötte, és mint az talán már sejthető, a történet Afrikában, Zulu földön játszódik. A zuluk – ne szépítsük – vademberek. Nem ismerik, sőt nem is értékelik a civilizáció vívmányait, a magántulajdont, az eredeti tőkefelhalmozást és az ismétlő fegyvereket – de ez még nem minden. Sajnos a Bibliát sem olvassák, ezért nem tudhatják, a szexualitás bűn: ebből, illetve az éghajlati viszonyokból következően a szemérmüket sem fedik el – ne szépítsük –, teljesen meztelenek. Talán értik már Sir Geoffrey zavarának okát, sőt mostanra a zavar mellé dekoncentráció is társul, tekintve, hogy Ayanda végez a gyümölcshámozással, elé ül, és lusta, kéjes szürcsöléssel a már meghámozott gyümölcs elfogyasztásába kezd. Sir Geoffrey kétségbeesetten próbál a levélre koncentrálni, ám figyelme újra és újra a lány ajkairól a mellére csorgó lére téved, amely azonban sajnálatosan továbbcsorog, hogy a hasáig meg se álljon. „Átkozott bál, átkozott Sir Bradley meg az átkozott lovai, és a kicsi Emma, aki...” – gondolná magában Sir Geoffrey, de ő úriember, tehát nem tesz ilyet, hanem megkétszerezett figyelemmel olvas tovább. Azaz olvasna, mivel a mellekről érkező nektár a hason sem áll meg, hanem – Szűzanya, ne hagyj el! – a gravitációnak engedve továbbhalad. Puritán erkölcsű, a szexuális szabadosságot mélyen megvető emberként el kell hogy tekintsek a nektár további útjának leírásától, legyen annyi elég, hogy ezek a cseppek végül a földön a landolnak. Talán gondolhatnánk, hogy Sir Geoffrey végül – a szürcsölés is véget ér – a levélolvasásra tud koncentrálni, de sajnos nem ez következik. Az ottmaradó nektárillattal keveredő Ayanda-illatot még valahogy feldogozná, ám az illető hölgy, szembesülvén a testén végigcsorgott nektár ragacsosságával, annak eltávolításába kezd. Benyálazza tehát ujjait... khm, a lényeg: megtisztítja testét, amely nyáltól csillogó ébenfekete testen, mintha Afrika ezer csillaga ragyogna az imbolygó gyertya fényben. „Lady Elizabeth (a mama), az esküvő szervezése kapcsán kérdezi, mikorra tervezi a hazatérését?” – olvasná Sir Geoffrey, ha nem az időközben felálló, és ruganyos léptekkel teáért induló Ayandát nézné.
– Átkozott kelepce – gondolja magában.
A kelepce mibenlétének megértéséhez ismételten utalnom kell arra a sajnálatos tényre, hogy a zuluk menthetetlenül vademberek, és nem hogy a Biblia elolvasására, de az olvasás megtanulására sem mutatnak semmiféle hajlandóságot. Igen, jól sejtik, Ayanda mellé még nyugodtan odatehetik Sinenhlanhlát, Mbalienhlet, Mhambit, Nonjabulót, Mthunzit, Uluthandót, és így folytathatnám a végtelenségig – fertő. Afrika veszélyes hely, és nem csak a sárgaláz vagy a kígyómarás okán. Bizonyára felmerül önökben a kérdés, hogyan kapcsolódik ez a négercsókhoz? A kérdés jogos, folytatom. Sir Geoffrey talán bűnös lélek, de semmiképp sem hülye, tudja, hogy nem maradhat örökre, így a válaszlevélben megírja, három hónap múlva hazatér, megemlíti még a vadállomány egyedülálló gazdagságát, és nem felejt el utalni a bennszülöttek barbár együgyűségére. Mint puritán erkölcsű, istenfélő ember nem tehetem meg, hogy bemutassam, mibe kezd Sir Geoffrey a levélírást követően, legyen elég annyi, hogy jól elfáradnak, és aludni térnek. Ígéretéhez híven három hónap múlva haza is tér, meg is házasodik, és lesz egy rakás szép fehér arisztokrata gyereke.

Eltelik pár év, egyszer egy szép napon vendégül látják Windsor hercegét, aki épp akkortájt tér meg egy afrikai szafariról. Elborzadva mesél a vademberek barbár primitívségéről – Sir Geoffrey bólogat –, ám ámulatba ejtőnek nevezi a vadállomány egyedülálló gazdagságát. Elmeséli még, hogy mély erkölcsi megfontolástól
vezéreltetve – annak lelkét megmentendő – magával hozott egy bennszülött nőt. Lady Hamilton őszinte érdeklődését látva, aki még sosem látott igazi vadembert, be is mutatja.
– Íme, Amanda, a zulu szakácsnő!... már meg is keresztelkedett – szól alig leplezett büszkeséggel, Windsor hercege.
Picit idétlenül néz ki bő ruhájában, de Sir Geoffrey így is azonnal felismeri Ayandát. Lady Hamilton tapsikol, nagy civilizátornak és az egy igaz hit lovagjának nevezi a herceget, aki ezt atyáskodó szerénykedéssel hárítja, sőt: a szakácsnőt nagylelkűen Lady Hamiltonnak ajándékozza. Mindenki tapsol, koccintanak, csak egy ember bámul komoran: ha-ha, tudják, ki! Amandán szerencsére már látszanak a civilizáció jegyei, ezért innentől sokszor és sokféleképpen kínozza Sir Goeffreyt, aki természetesen gondolni sem mer rá – no, nem mintha hagyná – hogy akár egy ujjal is hozzá érjen, mert Lady Hamilton, aki a királynő unokahúga, ettől valószínűleg gondterheltté válna – és itt érkezünk meg a négercsók születéséhez.

Sir Goeffrey születésnapja van, a partin képviselteti magát, mindenki, aki számít. Ebédelnek, épp a desszerthez érnek, mikor is Lady Hamilton megszólal.
– Kedves hölgyeim és uraim, most következzék valami meglepetés! A mi kedves zulu szakácsnőnk, Amanda, egy újfajta édességgel kedveskedik Sir Goeffrey-nek, a neve: négercsók.
Az összegyűlt arisztokraták izgatottan morajlanak a szinte frivol édességnév hallatán, és nyakukat nyújtogatják, hogy mindenki lássa. Amanda leveszi az ezüstfedőt, és így szól.
– Íme egy édesség, ami magában egyesíti Afrika zamatát és Anglia kifinomult civilizáltságát. Minden egyes harapással átélhetjük e kettő egyesülésének mámorát. Az első csók joga az ünnepeltet illeti – kacag, és elé nyújtja a tálcát.
Utoljára talán egy Júdás névre hallgató szakács űzött ilyen gúnyos tréfát egy csókkal. A mélyen dekoltált ruha sajnos láttatni engedi Amanda dekoltázs által nem fedett részeit, még szerencse, hogy a közéjük lógó kereszt valamelyest segít megőrizni Sir Goeffrey hidegvérét, aki merev mosollyal felvesz egyet, beleharap, elsápad, mosolyt erőltetve rág, hümmög, bólogat – közben mindenféle emlékek törnek rá. A desszert hatalmas népszerűségre tesz szert, innentől minden szombaton kötelező jelleggel – „Ó, Goeffrey annyira imádja!” – tálalják, és Sir Goeffrey minden egyes alkalommal ugyanarra gondol.
– Az ördögbe is, ez tényleg egy darabka Afrika, bár sosem mentem volna arra az átkozott földrészre!