Bolond

2018. augusztus 16. - tizmedve

Egy emlék rám talál: utolsó percek, az oviban vagyok,
Galuska néni ölében ülök – elköltözünk –, épp búcsúzok.
Ő egy kedves, puha lelkű óvónéni, a kiscsoport anyukája,
Fáj, nem is picit, ahogy ott marad a szívem egy darabkája.

Aztán, ahogy felnövök, és jönnek a felnőttes nyűghegyek,
Szívemet elborítják a hegek meg a be nem hegedő sebek.
Itt-ott szilánkocskák, néhány tőr, amott egy leszakadt darab,
Nézem szegényt, ahogy küszködve dobog, ami megmarad.

Picit riaszt, nem tudom, kié e szív, mi bennem ketyeg,
Olyan kisfiú forma, pedig már nem vagyok gyerek.
Ha belenézek, félek, védtelennek érzem magam – az is vagyok,
De közben ott ragyog benne a nap, a hold és az összes csillagok.

Ha máshova figyelek, látom a férfit, a hőst, hogy erős vagyok,
Csak olyankor eltűnnek: a nap, a hold meg az összes csillagok.
Gyereknek lenni nem jó, mert félni kell – védtelen vagyok,
Férfinak sem, unom az erőt, jobban tetszenek a csillagok.

„Az úr a két pad között, a földön hempereg.”
Vigyorognak kajánul a derék jóravaló emberek,
„Mi szóltunk, minek pattogni, ennek nem lesz jó vége.”
Nem lett, igazatok volt, van és lesz, örülhettek végre.

Kéne most valami nagy bölcsesség, hogy igenis volt értelme,
Vagy, ha nem, legalább nézni a madzagon arra a pici mézre,
Amit rég lenyaltam – szóval most nézem a száraz madzagom,
Ugye, mennyire szomorú, a szem nem marad szárazon.

Ágyő, pici madzag, így nincs szükség rád, ég veled!
Az emberfia egymagában mennyire elég – mit tehet?
Nem tudom, nem vagyok bölcs, se okos se már,
Oroszlán se, nem egér, se bagoly, se nem szamár.

„Bolond vagy!”, röhögnek ezek a kedves nyájas emberek,
Igazatok van, mint mindig, nekem aztán már egyre megy.
Bolondnak lenni jó, szabad félni, sírni, elbújni, bármi,
Elment az eszem, na mondd, mit lehet egy ilyentől várni?

Vakarózom, aztán vihogok, az öklömet rázom, és felköpök az égre,
Fütyülök, pocsolyába ugrok, hapcizok, zizit kenek a zsíros kenyérre.
Kacsintok a csillagokra, vihogva visszakacsintanak, ők is vakaróznak,
Lovacskázok, nyihaházok, beöltözöm Bem apónak vagy egy póknak.

„Lesz még ennek böjtje, zizzent polgártárs!”, morogják a polgártársok,
Addig is csúszdázok, fagyizok, lufit fújok, hintázok vagy bújócskázok.
Félek, ha félek, fázom, ha fázok, eszem, ha van mit, ha nincs, korgok,
„Ördög, pokol, mi vár!” Sebaj, csak egy picit még hagy legyek boldog.

Ne kelljen férfinak, apának, profánnak, szentnek, semminek se lenni.
Vagy nem lenni: ez itt a kérdés? Fityiszt! – merni nem lenni, ha ennyi.
Elég a szócséplésből, unom a verset is, most inkább mennék valahova,
„Rajtad csak a csoda segíthet!” Megtalál, ha akar tőlem valamit a koma.