Egy beagle naplója

2018. június 29. - tizmedve

Pokol az életem. Egy evéskényszeres, cezaromániás, pszichopata, szadista retardáltakból álló családban élek.

Vegyük akár csak a mai reggelt. Reggel felkelnek, és mint mindig, zabálnak. Higgyék el, nem a tekintetem kifejezőkészségével van a baj, abból egy víziló is egyből levenné, mit szeretnék... mondom, retardok, csak zabálnak tovább – nekem nem adnak. Elkezdek – már nekem kínos – nyűszíteni, hátha ebből veszik az adást, erre rám förmednek. Eszegetnek, iszogatnak, dajdajoznak, aztán a reggeli séta. Bakker, esik az eső! Ezek vakok? Dehogy, csak ütődöttek. Pedig már jeleztem nekik, nem kell rágörcsölni, szívesebben pisilek a parkettára, mint a hideg, vizes fűbe. Egy kitömött víziló is venné a sétával kapcsolatos álláspontomat, de ezek madzagot kötnek a nyakamba, és lehurcolnak elázni. Pszichopaták. Addig hagynak ázni, amíg nem pisilek, sőt még azon is túl. Hazajövünk, éhes vagyok – mint mindig. Ja, nem mondtam? Éheztetnek. Következetesen, kegyetlenül, kíméletlenül. Ahhoz, hogy életben maradjak mindig az asztal körül kell sündörögnöm, hogy a lehulló morzsákat megkaparintsam. Kedden az egyik balfasz leejtett egy egész virslit! Nekem a virsli a karácsony – meg a rántott sajt. Egyszer őrizetlenül a konyhaasztalon hagytak hűlni egy tányér frissen sült rántott sajtot. Ha-ha, négyet tudtam megszerezni a lebukásig! Hogy pattogtak, mégis, mire számítottak? Szánalmas.

Akkor a legundorítóbbak, mikor kegyet osztanak. Nagy kegyesen megengedik, hogy a kanapén aludjak. Mi az? A nagy semmi. Aludnék akár az ágyon is, csak adnának rendesen enni. Naponta egyszer adnak, igen, jól hallották: egyszer. Akkor se valami sokat, épp csak hogy éhen ne haljak. MÉG SOSE LAKTAM JÓL! Ráadásul amennyi eszük van, idehoztak nekem a menhelyről valami ágrólszakadt szívférges terriert. Ez a kis pöcs egész nap csak azt lesi, mit ehet meg előlem, és hogyan foglalhatja el a helyemet. Őt bezzeg ajnározzák, „jaj, milyen cuki!”, Ártatlankának hívják, engem meg Terrorkának. Értik, ugye?! Mert enni merészelek kérni... mondtam, hogy szadisták. Bár a Terrorka még mindig jobb, mint az igazi nevem: Munyi. Egy angol arisztokrata hölgynek, egy beaglenek! Mennyit törhették a fejüket, „milyen névvel tudnánk a legjobban megalázni?” Munyi: ragadós, nyúlós, mintha valami gyanús, meleg, meghatározhatatlan gusztustalanságból lenne összegyúrva. Csak viszonyításképp, a környékünk beagle nevei: Maggie, Frida, Artúr. No comment!

Rángatnak. Szinte sportot űznek abból, hogy sosem arra akarnak menni, amerre én. Ebből áll az egész „séta”, mennék valamerre, erre ők csak azért is a másik irányba, hogy bizonyítsanak... megmondtam, cezaromániások. Állandóan nekem jönnek. Nem tudnak kitérni, de nem is akarnak, nem, ezek elvárják, én kerülgessem őket, pedig nekik csak két lábuk van. Állandó terrorban tartanak – még hogy én, Terrorka?! –, az utcán például nem engedik, hogy kakit egyek – még emberit sem! (pedig az a legfinomabb) Szaglászni – ami az élet egyetlen igazi értelme – sem hagynak, de hát honnan is tudhatnák, mi az a Szaglászat, ha egyszer ők maguk se művelik. Öt perc nem elég egy levizelt bokorág megvizsgálásához, de legtöbbször még ennyit se adnak, csak idegbeteg módon, átkozódva rángatnak tovább. Hová, botorrúak, hová?! A séta ezeknek, tényleg a séta. Mi van a fakéregrágással? Honnan is tudhatnák, sivár az életük, egyedül az állandó zabálást irigylem tőlük: reggel, délben, este, meg a köztes nasik, fagyik, gyümölcsök – bár a lelkem a parmezánért adnám el. Habozás nélkül. Néha, hogy kínozzanak, a parmezánmorzsákat leseprik nekem: a virsli a karácsony, de a parmezán a mennyország.

Időnként bekattannak, olyankor elhurcolnak Dr. Mengeléhez (így hívom). Dr. Mengele egy csúcspszichopata, akinek a kínzás foglalkozása, egyben szenvedélye. Tűvel döfköd, fájdalmas pontokat nyomkod, undorító fazon, a bűzmirigyeimet markolássza, néha elaltat (hogy ebben mi a jó?!). Borzalmas élmény az együttvacogás a remegő lényekkel a várótermében, közben hallgatni a megkínzott állatok jajkiáltásait. Igen, jól hallották, állatok, a kiváló doktor macskákat, sünöket, papagájokat is kínoz, bármit, ami csak a keze közé kerül. Ráadásul ezért még egy rakás pénzt is fizetnek neki, hallom, ahogy állandóan panaszkodnak. Ne keressenek ebben értelmet, retardáltaktól nem várhatunk más.

Mint azt már mondottam volt, az életem pokol, egész nap csak az éjszakát várom, azt a pár óra nyugalmat, mikor „ezek” végre lefekszenek. Felmászom hozzájuk az ágyba, bebújok a jó meleg, puha paplanuk alá, és álomba szenderülök – ha tudok, mert elég sokat fészkelődnek.

munyi.jpg