Piszkos Fred Budapesten

2018. június 15. - tizmedve

1945. szeptember 11., a Port Szaíd-i Vemhes Sellő vendéglőben különös társaság gyűlik össze. A beszűrődő harmonikaszó, a szinte vágható szivarfüst, a nyersfából ácsolt asztal, pár szék és a 10-12 üveg pálinka hangulatából talán csak az Egyedül Vagyunk nyilas újság 1942. október 9-i száma lóg ki némiképp. Az imbolygó mécses fényénél Senki Alfonz olvassa fel a Török Szultán levelét.

Kedves Fijjug!

Nemrék volthoty valami dolok ütyében Budapesthez lyárt am. Voltt it (ot) valami csepetapé (szófal öszeverekettek rendessen), de esz mostan nem érdeklős. Amiér tírok asz asz hoty, keszembe akatt esz asz úlyság, esz asz Etyedül Vatyunk, és eben ety Lász ló Andrrás névű nyílós (nyilas?) új ságíró mószer olta Rejtős Jen őt, hoty ő csakk kévézookba lepzsel, méga zemberek a frronton halnak mek. És tuttyátok ere elvittek őt egy tá borozásba, ahol lyól mek is halt szekény. Nem tud óm, ti hoty vatytok vele, de nekemm ő ojan, mint ha asz apuk ám letvolna, etyszóval disznós ág esz asz egész. Csakk gondólttam lyóha tuttyátok esztet.

Maradók tíszteletel,
Tőrök Szultánn, akki vatyok

Piszkos Fred a szakállát vakargatja, a Vörös Vaszics húz (még) egyet a pálinkából, Tuskó Hopkins zsebre teszi az arany zsebórát, amit az előbb talált valahol. A csendet és a szivarfüstöt vágni lehet – ekkor iszonyatos dolog történik. Később, mikor a helyszínen lévők elmesélik, Batáviától Patagóniáig senki sem hiszi el, pedig higgyék el, így történt: a Hallgatag Drugics megszólalt.

– Ezt nem hagyhatjuk szó nélkül.

Lassan mondja, halkan, minden indulat nélkül: az iszonyat kézzel fogható. Piszkos Fred a szakállvakargatást egy pillanatra sem abbahagyva bólint, Senki Alfonz Tuskó Hopkinsra néz, aki egy térképet vesz elő, a Vörös Vaszics egyetértően húz egyet a pálinkából, Fülig Jimmy felteszi a cvikkerét, ami nála a legnagyobb elégedetlenség jele, Tüskés Vanek és Velő vészjósló tekintettel húzzák ki magukat.

– Kell egy hajó – szólal meg a Rézgróf.
– Azt megoldom, éjfélre legyetek a hetes mólónál – morog az orra alatt Piszkos Fred.
– A Vakapád erre nem jó, most mindenféle flották cirkálnak itt a tengeren – aggályoskodik Jimmy.
– Azt bízd csak rám, fiacskám – mondja Fred már a fejét is vakargatva.
– Kell szivar és rum is, anélkül nem biztonságos – veti közbe Tuskó Hopkins, Vaszics bólogat, és meghúzza a pálinkásüveget.
– Készüljetek, nincs sok időnk – így Senki.

Mindenki bólogat – és isznak tovább.

Éjfél van, a hetes mólónál egy különös társaság lézeng, látszólag cél nélkül ácsorognak, egyiküknél létra. A tenger nyugodt, a társaság is, mindenki érzi, a Kapitány, ha valamikor, akkor most biztos állja a szavát, és nicsak! Prüszkölve egy tengeralattjáró emelkedik a felszínre, kivágódik a teteje, Piszkos Fred korvettkapitányi egyenruhában, mellette Gorcsev Iván „hadnagy”. A hajót Gorcsev, aki már Nobel-díjat is nyert egy makaó nevű szerencsejátékon, nyerte egy amerikai korvettkapitánytól. Gyorsan behajóznak, és a víz alatt haladnak tovább. Az út eseménytelenül telik, leszámítva, hogy Ciprusnál feltartóztatnak egy luxusgőzöst, mert Tuskó nem hajlandó szivar és rum nélkül továbbmenni. A görög gőzös kissé értetlenkedik, de a torpedócsövek kinyitása láttán jobb belátásra tér, és a szivar- és rummentes hajózást választja az elsüllyedés helyett. Triesztnél a maradék szivart és rumot felpakolják az orosz teherautóra, amit az élelmes Tuskó szerzett valahonnan. Piszok mázlija van, mert valahol orosz egyenruhákba botlik, ezért át is öltöznek, innentől mint orosz gárdaejtőernyős szakasz haladnak tovább viszonylag eseménymentesen. Tudom, hogy néhány a kákán is csomót kereső embertársunk belekötne ebbe a „viszonylagba”, de kérem, mindenképp vegyék figyelembe, rögtön a II. világháború befejezése után járunk: minden közlekedési csomóponton ideges katonai rendészek, ennivaló nincs, a boltok és a benzinkutak zárva. Próbáltak volna maguk ennivalót és benzint szerezni! Azt hiszik, szép szóra odaadták? Dehogy adták, el nem hinnék, hány embert kellett azért a pár kanna vacak benzinért felpofozni. 

Végül Budapestre érkeznek. „Itt tényleg volt egy kisebb csetepaté” – jegyzi meg a Rézgróf a folyóba robbantott hidakat és a rommá lőtt várost látva. Szerencsére nem csak szivart, rumot és létrát hoznak, hanem a nyilas sajtóterméket is, így az impresszum alapján a szerkesztőséget hamar megtalálják. Egész pontosan a szerkesztőség hűlt helyén tátongó, 12 méter átmérőjű bombatölcsért. Szerencsére a szomszéd bérháznak csak a fele szakad le, ezért a gangon ácsorgó vitéz kartalháti Bergkrammer Ödönné (született Hild Irén) fontos információkkal tudja ellátni a főszerkesztő hollétéről a fess ejtőernyősöket. Az a kis vörös különösen bejön neki, de Vaszics tizedes túl részeg, hogy Irénke kacsintását értelmezze, így a pálinka lehörpintése után a többiek után siet, akik a kiváló sajtótermék kiváló főszerkesztőjének, Oláh György úrnak a lakásához hajtanak.

A főszerkesztő urat szerencsére otthon találják a hatszobás Szent István körúti lakásában. Egyrészről elmondják, mi járatban vannak, másrészről bírálatot fogalmaznak meg az általa szerkesztett lap mind szellemisége, mind minősége vonatkozásában. A bírálat megfogalmazása során a fejét néhányszor az íróasztalhoz ütik, bár a fogai nem ettől hullanak ki. Pedig Fülig Jimmy próbálja humánusan szilánkokra pofozni, csak sajnos az erősen dekoncentrált főszerkesztő a könyvespolcot is magára rántja, és a nagyméretű bronz Gömbös Gyula-szobor az arcába zuhan. A vérzést ugyan sikerül elállítani, ám tragikus módon a Hallgatag Drugics Melanie nevű létrájával megbotlik, és eltöri a balszerencsés főszerkesztő kezét. Mind a kettőt. Bár nem mondanám, hogy igazán balszerencsés, hiszen mikor a Vaszics, aki szinte alig rugdossa meg, felborítja a likőrös állványt, és Tuskó véletlenül kiejti kezéből a szivart, egyszóval, mikor a függöny lángra kap, akkor még így is ki tud menekülni, mert a Tüskés Vanek és a Velő erre az időre felfüggeszti a verést. Senki Alfonz még rájuk is szól, „aztán a szemére vigyázzatok!”, de ki tud mindenre figyelni, mikor épp mellette borul lángba az egyébként mértékadó polgári ízléssel berendezett lakás. Szerencsére Gorcsev észnél van, ezért még az eszméletvesztés előtt kérdezi meg, ki is jegyezte álnéven azt az ominózus cikket. Mázlijuk van, a kiváló memóriájú főszerkesztő emlékszik rá, sőt a címét is megadja, majd ezek után megeszi az Egyedül Vagyunk nyilas újság 1942. október 9-i számát. Ez csak látszólag értelmetlen cselekedet részéről, mivel a Rézgróf kéri meg erre, és hát ahogy ez a fiú kérni tud! – annak nem lehet ellenállni. Végül az exfőszerkesztő a megváltó ájulásba menekül, ezért továbbállnak, de Piszkos Fred a találkozás precíz lezárásaként még leköpi.
A cikket jegyző újságíró szintén mértékadó polgári ízléssel berendezett lakásán hasonló jelenetek szemtanúi lehetünk. A gyengélkedő zsurnaliszta, még az ájulás előtt, de már bőven a kéztörés után kifejezi, tettét rendkívül sajnálja, tiszta szívéből megbánta, és megköszöni, hogy csak az egyik szemét ütötték ki. A bűnbánat értékéből azért némiképp levon, hogy egy másfél órás pofozás után, amit csak hébe-hóba szakít meg némi rugdosás, a megbánás, hogy úgy mondjam, kézenfekvő.
Az alélt újságíró ablakából felcsapó lángok még sokáig integetnek jókedvűen a teherautójuk platóján szomorkás csendben üldögélő „gárdaejtőernyősök” után. Később, mikor a kikötői kocsmák mélyén elmesélik, senki nem hiszi el, vagy arcát eltakarva próbál a rátörő iszonyat hullámaival megküzdeni: a Hallgatag Drugics, rövid időn belül másodszor szólal meg.

– Azért ez mindenképp disznóság.

Az utuk a tengerig viszonylag eseménymentesen telik. A tengeralattjárójukat valami svihákok elvontatják, sőt még rájuk is lőnek, de egy úriember nem ereszkedik le „ezeknek” a szintjére – tehát lopnak egy másikat. A szivar- és rumkészletet útközben töltik fel. Port Szaídban első útjuk a Vemhes Sellő vendéglőbe vezet, ahol Piszkos Fred mondja a búcsúbeszédet.

– Kedves Jenő, drága barátunk! Szívünkben soha ki nem hűlő melegséggel gondolunk rád, legyél most bárhol is. Emléked soha el nem múló fénnyel világítja be a csapszékek sötétjét Rangoontól Batávián át Oránig. Életműved fénylő csillag a magyar irodalom sötétbe borult egén. Eljövő korok jobb időiben könyveid olvasván az irodalomórákon cinkos tanárok nevetnek majd együtt boldog iskolásokkal, az érettségin öröm lesz téged húzni, és a mértékadó, minőségi nőkkel történő ismerkedés lehetetlenné válik az írásaidból vett hosszabb bekezdések idézése nélkül. Ígérjük, szellemed lángját kihunyni nem hagyjuk – és ha kell, bármikor visszatérünk.