Jónás próféta és a visszautasíthatatlan ajánlat

2018. március 21. - tizmedve

Jónás próféta nagyot sóhajtva lerúgja mamuszkáit – „nem kellett volna lefekvés előtt megenni ezt a maceszt.” Betakarózik, és a másnapi Flódni Fesztiválra gondol – mindjárt jobb kedve támad. Bimm-bamm! – szólal meg a csengő. Fejére húzza a párnáját, „biztos valami részeg postás vagy pofátlan gázóraleolvasó”. Bimm-bamm, bumm-bumm! – már dörömbölnek is. Morogva feltápászkodik, „hogy Jehova rágná le a kezed!”, felveszi a mamuszkáját, a bejárat felé indul, kiordít.
– Ki az?
– Jehova.
– Kit keres?
– Jónás prófétát.
– Nincs itt.
– Ne szórakozz velem, fiam, tudom, hogy te vagy az.
– Nem lehetne inkább holnap?
– Jehova vagyok, a te urad és parancsolód!
– Ezt nem is vitatom, de...
Jehova már az ajtót rugdossa.
– Nyisd ki, vagy betöröm, te lator!
Végül beengedi. Az Úr elmondja, mi járatban. „De jó lenne, ha csak álmodnám ezt az egészet!” – ám az Úr rutinos feladatszabó, biztosítja róla, hogy nem álmodik, sőt reményeinek ad hangot, már közel a gyökeres fordulat Jónás hozzáállásában. Igaz, Jónás apátiája, a niniveiek borzalmas természetét ismerve, érthető.
– Uram, bátorkodom megjegyezni, azok még csak nem is zsidók.
– Az én szívemnek mindenki egyformán kedves, látod, még téged se pusztítalak el, te akasztófára való.
– Nem lehetne egyszerűen csak kiplakátolni?
– Nem.
– Futár? Postagalamb? Egy figyelmeztető meteorit?
– Ne vitatkozz, odamégy, és megmondod nekik: Asszír gazemberek, térjetek jó útra, vagy kiirtattok mind egy szálig!
– De Uram, ezek elevenen megnyúznak.
– Tisztában vagyok a kockázatokkal, de vállalom.
– Ez tiszteletre méltó, de megnyúzni engem fognak.
– Majd bosszút állok érted.
– Jóravaló jámbor ember vagyok, Uram, szánom szegényeket.
– Erről beszélek, menj hát, és mentsd meg őket!

Még sokáig vitatkoznak, Jónásnak vannak ötletei, sír, könyörög, végül „elvállalja”. Az Úr elégedetten megpaskolja Jónás arcát, és távozik. Jónás egy órán belül eladja a házát egy uzsorásnak, a pénzt tíz percen belül drágakövekre váltja, és a Jáfóba vezető útra tér – ami nem pont Ninive felé vezet, és ez nem a véletlen műve. A minden hájjal megkent prófétának eszében sincs elevenen megnyúzatni magát, inkább egy Tarsísba induló hajóra száll – „ott majd átszállok, és felszívódom Dél-Amerikában.” Mennek mendegélnek, de nem nagyon sokáig, mert hatalmas vihar kerekedik. A kapitány furcsállja, tekintve, hogy az év ennek a szakában nem szoktak viharok lenni, illetve errefelé ötvenméteres hullámok sincsenek. A kapitány érti a dolgát, ezért megkérdi Jónást, nincs-e valami elképzelése, az Úr miért akarja őket elveszejteni? Jónás persze értetlenkedik, sőt ütődöttnek tetteti magát. Nincs szerencséje, a kapitány, mint már említettem, érti a dolgát, ezért késlekedés nélkül a tengerbe veti. És lássatok csodát! – a tenger lenyugszik. A kapitány elégedetten dörzsölgeti szakállát, a legénység összesúg: „tényleg érti a dolgát.” Pláne, ha még azt is tudnák, hogy a kapitány nem esett pánikba, Jónást nem könnyelmű módon, hanem a drágaköveitől gondosan megszabadítva veti a vízbe – „ezekre úgyse lesz szüksége a tenger fenekén.” Persze a kapitány sem láthat előre mindent, tehát az épp ott lebzselő ámbráscettel ő sem számol – aki Jónást, hamm, bekapja! Szegény Jónás, most a cet gyomrában (négyszáz kiló oszladozó fejlábú és hal társaságában) magában sírdogál, és az Urat átkozza. Ha jól hallom, épp a drágaköveknél tart, amit úgymond, sosem bocsát meg neki. Zsupsz! Újabb száz kiló hal és egy félholt remeterák érkezik. A remeterák valójában egy futár, az Úr üzenetét hozza.

– Utoljára figyelmeztetlek, te haramia! Ízekre téplek, kiszakítom a nyelved, és az orrodba dugom, ha nem teljesíted a feladatot, amivel megbíztalak! Elátkozod a napot, mikor megszülettél! Elmész Ninivébe, megmondod azoknak a disznó asszíroknak, ha így folytatják, kiirtom őket mind egy szálig. Punktum! – és a rákocska kileheli lelkét.

Jónás lemondóan legyint, jobb ezen túllenni, még mindig előnyösebb egy asszír lincselésen gyorsan átesni, mint ennek a hatalommániás pszichopatának a karmai közé kerülni. „És egyébként a napot, melyen megszülettem, már rég elátkoztam” – gondolja magában. Meg még ezt is, „ha nem tűnt volna fel, egy ámbráscet gyomrában utazom, kedves mindenható, innen bajos a csatlakozás Ninivébe.” Talán a bűnös gondolatok miatti büntetésként, vagy egyszerűen csak egy ámbrás hányás belülről ilyen, megmozdul az azóta hétszázkilósra növekedett halhányadékpép-massza. Jobbra-balra hullámzik, át-átcsap Jónás feje felett, aki nyel is belőle épp eleget, már ő is fuldokolva öklendezik. A hányásra készülő cetgyomorfal görcsösen össze-összerándul, Jónás a hányadékpépben összegörnyedve öklendezik, végül egy utolsó rángás, és az ordító bálnahányásban fuldokolva a cetslejmtől megvakulva a partra repül. „A jó édes anyád!” – hörgi félholtan. Jónás végül belátja, nem érdemes ujjat húznia az Úrral. Lemossa magáról a cethányást, megszárítja a ruháit, végül egy arra ténfergő asszír pecsétviaszcsempész útba igazítja Ninive felé. Ott átadja az Úr fenyegető üzenetét, melynek saját példája ismertetésével ad nyomatékot. A notórius asszír erőszaktevők meg a feslett erkölcsű nőik elborzadva hallgatják Jónás történetét, és úgy döntenek, azonnal jó útra térnek. Az Úr mindezt elégedetten szemléli, hívatja a magántitkárát, és intézkedik Ninive el nem pusztításáról, továbbá utasításba adja Jónás próféta szívmelengető történetének Bibliában történő megörökítését.
– A drágakövekkel mi legyen? – kérdi a magántitkár.
Az Úr vállat von.
– Adják vissza neki.