A harkályélet nem fenékig tejfölségéről

2018. március 19. - tizmedve

Egy hatgyerekes fakopáncscsalád legkisebb gyermekeként láttam meg a napvilágot. Az odúhoz kapcsolódnak a legszebb emlékeim. A gyerekkoromat egy jószagú, ólmeleg, a testvéreimmel bélelt odúban szunyókáltam át.

A szunyókálást csak a szüleim érkezése szakította meg olykor-olykor, mikor is illatos nyüvekkel, zamatos lárvákkal, pondrókkal tömték a bendőmet. Ekkor még minden olyan békésnek és idillinek tűnt, nem sejtettem: harkálynak születni maga a pokol, a legnagyobb büntetés a teremtésben. Nem kellett sokat várni rá, hogy megtudhassam. Egy baljós napon apám egyszerűen kilökött az odúból. Azt valahogy mindig sejtettem, hogy tudok repülni, de a többivel akadtak problémáim. Végül persze rájöttem, hogy az illatos nyüvek és lárvák hol teremnek, sőt arra is, hogyan juthatok hozzá – és innentől rémálom az életem. Belegondoltak már, milyen élet az, ami csak abból áll, hogy egész álló nap a fejüket verik a fába? Ha nem, próbálják ki, csak egy órán keresztül verjék fejüket a falba, utána tudni fogják, miről beszélek. Szinte már hallom is: „de hát a harkályok már megszokták.” Tévednek. EZT NEM LEHET MEGSZOKNI! Ehhez képest egy bányában követ törni, szanatórium. Mészégetőben meszet égetni, kéjutazás. Három műszakban szalag mellett dolgozni, mennyország. Íme, így néz ki egy napom.

Napfelkeltekor ébresztő. Rövid bemelegítés, nyaktorna. Felugrom a fára, és elkezdem a fejem a fába verni. „Ebédszünetig” – gondolná magában az ebédszüneten szocializálódott olvasó. Hát nem. A harkályműszakban, mivel a táplálkozás folyamatos, nincs ebédszünet. Egy-egy nyűért hosszú percekig kell a fejem a fába vernem, melynek eredménye egy nyelésnyi puhatestűtáp, és így tovább megállás nélkül. „De hát miért nem pihensz egy órácskát, együgyű jószág?” Elmondom, okostojás. Mert így is épphogy ki tudok bányászni annyi ennivalót, amivel fenntartom magam. A harkályélet börtönében a fejadag pontosan szabályozott, ha akár egy órát is ellógnék, másnap már nem bírnám végigverni a műszakot – és az a lejtő, melynek végén a halál vár. Szóval ott hagytam abba, reggel elkezdem a fejem a fákba verni, majd napnyugtáig verem beléjük egyfolytában. Minden álló nap!

„Na jó, megszokni tényleg nem lehet, de hozzáedződni igen.” Tévedsz, barátocskám. Mire hozzáedződnél, jön a következő fokozat, a szigorított rémálom: családalapítás. Az erdő dob egy végletekig kifacsart, zakkant agyú harkálynőt, aki – mintha nem lenne így is  épp elég bajunk – tojik hat tojást, azaz hat örökké éhes, hálátlan, de legalább feneketlen bendőjű bébiharkályt, akik egész nap csak alszanak meg zabálnának. Erre nincs szó, ez a harkálylétbörtön szigorított részlege, mintha a teljesen kinyomott fogkrémes tubusból a maradékot még úthengerrel kipréselnék. Mire felnőnek, végre kirugdoshatom őket a fészekből, és elmenekülhetek a nőtől, beköszönt a tél. Ennivaló: nuku. Hőmérséklet: fagypont alatt. Kéregkeménység: gyémántkeménység. Lombálcavédelem: nulla. Ha szerencsém van, nem érem meg a tavaszt. Ha nincs, minden kezdődik elölről. Gyűlölök élni. Az egyetlen örömforrás az életemben, hogy minden nap megátkozom az istent, amiért ilyen rútul bánt velem. „De legalább gyönyörűre alkotta önöket, gondoljon például szegény meztelen csigára vagy a lótetűre.” Maga viccel? Bármikor sorsot cserélnék egy puhafejű csigával, vagy pláne egy kérget sosem látó lótetűvel. „Ez tényleg kétségbeejtő, innen nincs menekvés?” Van, de a szökés csak néhány kiválasztottnak sikerül. Hatalmas szerencse kell hozzá, néha előfordul, egy-egy harkályt befognak, hogy állatkertbe vagy vadasparkba vigyék. Onnantól Hawaii, a szolgák etetnek, fűtenek, takarítanak, egész nap csak alszunk, vagy bandázunk a denevérekkel, mókusokkal, tukánokkal, de még ez a legkevesebb – onnantól a létezés minden fába fejnemvert pillanata maga az álom, a harkálylétbe töltött mennyország: a soha semmibe fej nem verés.

harkaly.JPG