Miért nevet a hiéna?

2018. február 25. - tizmedve

A kérdésre a választ egy óvodás is azonnal rávágná, igazából inkább ezt kellett volna kérdeznem: miért jókedvű a hiéna? Mert minden oka megvan rá. A tömör válasz kifejtés után kiált, kérem, nyugodjanak meg, nem maradok adós vele.

A régi időkben a szavannák urai az oroszlánok voltak, de ami a legfontosabb, közmegegyezés volt a tekintetben, hogy az oroszlánok által birtokolt erények nemesek, helyesek és az uralkodó osztály tagjaival szemben elvárhatóak. Manapság kevés oroszlán él, legtöbbünknek oly sors jutott, hogy egyetlen igazi oroszlánnal sem találkozik élete során. Milyen tehát egy oroszlán? Az oroszlán szépségét nem csak szemgyönyörködtető küllemi jegyei adják, hanem a mozdulataiból áradó fenséges erő, a tekintetéből áradó bátorság és a hangjából hömpölygő tekintélyt parancsoló jellemszilárdság. Egy igazi oroszlán igazságos, nagylelkű, szavának súlya van: sosem hazudik, erőszakkal semmire rá nem vehető. Befelé, a szerettei felé kedves, kifelé szigorú, de ami a legfontosabb, önmagában álló, aki egyedül is, félelem nélkül minden körülmények között megállja a helyét. Vizsgáljuk meg, a hiénák az oroszlánokkal szemben milyen „erények” birtokosai. Az egyszerűség kedvéért azzal kezdem, az oroszlánok erényeiből a hiénák egyet sem birtokolnak, ezzel szemben: hitványak, gyengék, aljasak, a hazugság a lényük része, gnómszerű testtartásuk sunyiságot sugall, bűzük, mintha a lelki beállítottságuk illatanyagban megjelenő képe volna. Már nyomorult vihogó hangjuk is beismerése önnön becstelen silányságuknak. Mint hitvány, semmirekellő, gyáva állat falkában jár, csak abban érzi magát biztonságban. Még a társadalomtudományokban kevéssé jártas olvasókban is felmerül a kérdés: hogyan vehették át az uralmat az oroszlánoktól ezek az elvetemült, aljas és alattomos élőlények? A válaszért legjobb, ha mindjárt hozzájuk fordulunk, tehát megkérdezzük, Girhes Folt falkafőnököt.

– Kedves Folt, elmondaná nekünk, hogyan sikerült legyőzniük az oroszlánokat?
Folt nagyot kacag.
– Az oroszlánok vesztesek – kacag tovább –, megrögzött individualisták és naftalinszagú ideák hordozói. A hiénák sikere az alkímia és a modern pszichológia eredményeinek adoptálásából és azok hiénaspecifikus alkalmazásából született. Ha ragaszkodna hozzá, hogy kérdésére egyetlen mondattal válaszoljak, úgy ez lenne: szarból várat építettünk (itt hosszú, eszelős kacagás). Gondolom, egyetértés van köztünk a tekintetben, hogy mi, hiénák mindannyian hitvány, gonosz, alávaló, gyáva és sunyi élőlények vagyunk.
Bólogatok.
– Ezeket természetesen mindig is tudtuk magunkról, de elárulom, jól megvagyunk ezzel, és eszünk ágában sincs megváltozni. Ami a forradalmat hozta az az, hogy nem voltunk hajlandóak tovább az oroszlánok kottájából játszani, tehát ezek miatt bűntudatot érezni, ezeket negatív tulajdonságokként fogadni el. Sőt! A visszájára fordítottuk, tehát a hiénatársadalomban a minél rosszabb a minél a jobb. Jómagam például azért lehetek falkafőnök, mert én vagyok leggyávább, a leglustább és a legbüdösebb egy személyben – sőt ezekre büszke is vagyok!
– Ezt értem, kedves Folt, de ez még nem magyarázza az oroszlánok legyőzését.
Hatalmasat kacag!
– A hiénamatek egyszerű: egy oroszlán erősebb, mint egy sunyi hiéna, de száz sunyi hiéna erősebb, mint bármi. Az oroszlánoknak nincs meg a falkábarendeződési képességük, és ez lett a vesztük, a büszkeségük a végzetük – vihog idegtépő hangon Girhes Folt, amibe a falka többi tagja is beszáll.
Nehezen visszaadható érzés a sok önelégült, önnön hitványságára büszke, a legalantasabb ösztönöket hordozó, saját csordaerejére ébredt söpredék tobzódása. Picit – nagyon – olyasmi, mintha a szavannára szabadult volna a bolondokháza, és Folt további szavai ebben csak megerősítenek.
– Az oroszlánokat levadásztuk, ez lefutott kör, mi már nagyban gondolkozunk. Ha az oroszlánok értékként tudták a fejekbe ültetni a saját nyeszlett értékrendjüket, nekünk miért ne sikerülhetne ugyanez? Miért ne lehetne a hitványság, az aljasság és a gonoszság erény? A szavanna állatai behódoltak, elfogadják az uralmunkat, de ez már nem elég. A lelküket is akarjuk – és hideglelősen vihog. – Nagyon jó eredményekkel dicsekedhetünk, egy zsiráf öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni önnön rútságát, egy páva kitépte otromba farktollait, a flamingók sárban fetrengenek, hogy ocsmány színűket elfedjék – kacag, vihog és visongva hahotázik.
A hideg futkározik a hátamon. Különösen, mikor a szeme furcsa fényre vált, és megkérdi.
– Magának mi a véleménye erről, kedves Tízmedve?
– Egész pontosan mire gondol, kedves Folt? – kérdem időt húzva.
– Engem például milyennek lát, kedves Medve? – és már nem nevet.
– Ön tagadhatatlanul egy nagy formátumú vezető – hazudok picit.
Összehúzza a szemöldökét.
– Mi az, amit a legjobban szeret bennem?
– Az intelligenciáját – hazudok picit nagyobbat.
A hátán a szőrét borzolja.
– Mi az, amit a legjobban irigyel tőlem?
– A szépségét – hazudok nagyot.
Morogni kezd.
– Mi az, amit a legjobban tisztel bennem?
– Az erejét – koronázom meg addigi hazugságaimat.
Felhúzza ínyét, vicsorogni kezd, az arcomba csap dögbűzös lehelete. Az időhúzásnak vége, undorodom, érzem, nem bírom tovább. Elmondom neki, mennyire iszonytatóan ócska, féregnek is hitvány, gyomorforgatóan öntelt, aljas söpredéknek látom, akinél még egy pestises csatornapatkány-serke is többet ér. Végre felderül az arca, jókedvűen hátba vereget – és megint kacag. Meghívnak a tábortüzükhöz, gitároznak, hiénadalokat énekelnek. A hiénák énektudásánál csak a gitárkészségük gyengébb. A hitványsági és műveletlenségi versenyek győztesei kiemelt helyeket kapnak. Szakács csak az lehet, aki nem hogy nem tud, de nem is szeret főzni. A falka bölcsei ütődöttek, a harcosok gyávák és gyengék, a rútak a szépek, és így tovább. A legfélelmetesebb, ahogy hat. Elkezdem érezni, hat rám, lassan szivárog az agyamba, finoman, apró lépésenként számolja fel az ellenállásomat. Mindig csak egy pici darabkát kér a lelkemből. Kezdem más fényben látni az oroszlánokat és a hiénaerényeket. Meg egyébként is, miért bűn az, ha valaki megérti az idők szavát?