Miért hétpettyes a katicabogár?

avagy Isten választott népe

2018. február 15. - tizmedve

Talán kevéssé ismert tény, hogy eredetileg a katicabogarak voltak Isten választott népe. Nem véletlenül. A katicák istenfélő, kedves teremtmények, akik már küllemi jegyeiknél fogva is alkalmasak Isten e világba sugárzott fényének közvetítésére. Sajnos a katicáknak is volt egy gyenge pontjuk: a szerencsejáték.

Isten, látva választott népe gyarlóságát úgy döntött, segít nekik, tehát csapásokat küld rájuk, hogy ezek súlya alatt felismerjék szerencsejáték-függőségük választott népségükkel való összeférhetetlenségét. Vajon mi lehet a legnagyobb csapás egy katica számára? Jól tippeltek: a pötty elvesztése. Isten először dinoszaurusz képében kísértette meg őket.

– Adjon isten, katicák!
– Neked is, dinoszaurusz! Miért sírsz?
– Jaj, ne is mondjátok, annyira félek, hogy kihalok.
– Ugyan, hiszen, te vagy legnagyobb és legerősebb állat a föld kerekén.
– Fogadjunk?

A katicabogarak itt vesztették el az első pöttyüket. Rettenetes csapásként élték meg, sokat búslakodtak, ám a játékszenvedélyüket ez csak annyiban érintette, hogy azt a veszély még jobban felkorbácsolta. Isten ekkor arra gondolt, talán kevés volt a terápia, tehát tobzoska képében kísértette meg őket.

– Adjon isten, katicák!
– Neked is, tobzoska! Miért sírsz?
– Jaj, ne is mondjátok, rettegek a vízözöntől, hogy kipusztulnak az állatok, és velük pusztulok én is.
– Ugyan, nincs mitől félned, hiszen a föld felszínét 30 %-ban szárazföldek borítják.
– Fogadjunk?

Hopp, még egy pötty! A katicák gyászba borultak, bár úgy tűnik, a gyász és a játékszenvedély nem egymást kizáró fogalmak, tehát hamarosan újabb megkísértés érte őket. Most neandervölgyi ember képében.

– Adjon isten, katicák!
– Neked is, neandervölgyi ember! Miért sírsz?
– Jaj, ne is mondjátok, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy utód nélkül halok ki.
– Ugyan, hiszen te annyira okos, fejlett és szőrös vagy.
– Fogadjunk?

A katicák rutinos pöttyelvesztővé váltak, mondhatni, megedződtek, rezignált nyugalommal fogadták a pöttyök elvesztését. Isten atyáskodó jóindulattal – bár némi idegrángással a szemszélen – úgy döntött, sebességet vált. Ehhez mamuttá kellett változnia – de egy mindenható számára ez igazán nem kihívás.

– Adjon isten, katicák!
– Neked is, mamut! Miért sírsz?
– Jaj, ne is mondjátok, a kihalás szélén állunk.
– Ugyan, hiszen ti annyira óriásiak, büdösek és agyarral ellátottak vagytok.
– Fogadjunk?
– Naná!
– Legyen dupla vagy semmi?
– Legyen!

Azért az egyszerre három pötty veszteség még a jól edzett katicákat is megviselte, összehívták hát a nagy katica tanácsot, ahol... de nem is szaporítanám a szót, bemásolom az ülés jegyzőkönyvének idevonatkozó részét.

– Polgártársak, hét pöttyünk maradt, a kihalás szélére sodródtunk, akár a dínók és a mamutok.
– Meg a neandervölgyi ember!
– Igen, köszönöm, meg a neandervölgyi ember.
– Ha nem teszünk valamit végünk van, áldozatául estünk egy vén hülye szerencsejáték szenvedélyének. Itt van ez a választott nép státusz. Amíg nem voltunk kiválasztva békében élhettünk a gyönyörű tizenhárom pöttyünkkel. Javaslom, a kiválasztottságot adjuk át valaki másnak.
Izgatott és helyeslő „adjuk át!... a kutyának se kell!... boldogítson valaki mást!... ” felkiáltások hangzanak el.
– Nyilvánvaló, hogy értelmes katicai beszéddel nem sokra megyünk, viszont, ha a saját fegyverét fordítjuk ellenébe, tőrbe csalhatjuk.
Ezek után egyhangúan megszavazzák a „Ki nem választottsági-tervet”, mely a maga ördögi zsenialitásával nem csoda, hogy kimaradt a bibliából.

Kr.e. pár ezer évvel, valahol Júdeában.

– Adjon isten, Ábrahám!
– Nektek is, katicák! Miért sírtok?
– Attól félünk, hogy elveszítjük a választott nép státuszunkat... hogy nem mi vagyunk a leginkább istenfélő nép... hogy nem tudunk megfelelni a választott néppel szemben támasztott magas követelményeknek.
Ábrahám egy igen jámbor és nagyon jószívű ember, megesik hát a szíve a katicákon.
– Miben segíthetnék nektek, ti kedves, szerencsétlen rovarok?
– Hát, éppen lenne egy ötletünk.
– Mi volna az?
– Tudod, Isten szívének különösen fontos a játékosság – Ábrahám a szakállát simogatva bólogat –, mi lenne, ha egy istenfélőségi-hitszilárdsági versenyt rendeznénk. Te hagynál nyerni minket, és Ő láthatná, továbbra is a bizalmára érdemesek vagyunk.
– Ó, ez igazán semmiség, benne vagyok – mosolyog segítőkészen Ábrahám. – És mi lenne a tét?
– Tudod, Ábrahám, mi szegény kitinpáncélosok vagyunk, de felajánljuk a legbecsesebb kincsünket, a kiválasztottságunkat.

A fogadás megköttetett. Isten mámorosan fénylő szemekkel fogadta a fogadás tényét, „végre megjött az eszük, a csapások beváltották a hozzájuk fűzött reményeket!”, ujjongott magában. Maga a verseny egy istenkáromlás-visszafojtási próbával indult, sajnos itt nem támaszkodhatunk korabeli jegyzőkönyvekre, mert azokat szigorú büntetés terhe mellett megsemmisítették. Nem süllyedünk odáig, hogy a történteket homályos mendemondák és szóbeszédek alapján próbáljuk meg rekonstruálni, ami bizonyos: a feldühödött és kontrollvesztett katicák ezen fogadásukat is elvesztették.