Szomorú-e a szomorúfűz?

2018. február 12. - tizmedve

Írásom célja egy hamis mítosz lerombolása, tehát mindjárt az elején le kell hogy szögezzem: a fűz egyáltalán nem szomorú – sőt, de erről később. A történet a honfoglaláson innen, még a botanika és a szótárak megjelenése előtti időkre nyúlik vissza. Akkortájt – a mához hasonlóan – fényesen ragyogott a magyarság csillaga. Győztes csatákat győztes csatákra halmoztunk, se szeri se száma a rengeteg kincsnek, melyeket zsákmányoltunk, és persze, ami ezzel járt: a rengeteg rabszolgának. A rabszolgákkal csak a baj volt, motiválatlanok, lusták és negatív hozzáállásúak voltak, de leginkább nem tudtak magyarul. Ekkor merült fel egy Magyar-Rabszolga szótár elkészítésének igénye. A tudományos feladattal egy jó lingvisztikai vénával megáldott buzogányost, Bölömbér vitézt bízták meg. Bölömbér lelkiismeretesen végezte munkáját, minden a vándorlás során felfedezett új állat- és növényfaj szócikkét bevezette. Egy lingvisztikai felderítés során néhány a tudományos munkát kevéssé becsülő szabír harcos levágását követően Bölömbér vitéz a lovát itatta, mikor is feltűnt neki egy a szótárban nem szereplő fafajta. Nosza, szolgálatba is helyezte magát.
– Jó napot, fa!
– Neked is, vitéz!
– Bölömbér vitéz vagyok, szabadna megtudnom, maga miféle fa?
– Szomorú.
„Szo-mo-rú”, betűzi magában, és körmöli lelkiismeretesen Bölömbér.
– Szomorú mi?
– Fűz.
„Szo-mo-rú-fűz” – veszi szótárba a szócikket.
– Miért szomorú a szomorúfűz? – kérdi tudományos érdeklődéssel.
– Tudod, fiam, régebben nem voltam szomorú, sőt, kifejezetten vidám, életigenlő fa voltam. Még a nagyapám nagyapja sem emlékezett rá, mikor települtünk erre a földre. Hatalmas, vidám és életigenlő ligetekben éltünk. Mi voltunk a legerősebb törzs itt a folyókanyarban. Minden azzal a villámcsapással kezdődött. Egyszer vihar kerekedett, és villám csapott a keresztlányom öccsének a fiába. Ki is gyulladt annak rendje és módja szerint, végig is néztük a haláltusáját. Nem volt könnyű, de tudod, fiam, ez még belefér az átlagos a falétbe. Utána jöttek a hódok. Talán sejted már, jó néhányunk úszott el a folyón az átkozott rágcsálók fogai nyomán. Szerencsére megjöttek a farkasok, tudod, ők nagyon lelkiismeretesek a hódkérdés végső megoldását illetően. Megsirattuk a kirágott rokonokat, de tudod, fiam, azt kell mondjam, sajnos, még ez is belefér egy átlagos falétbe.
– Kezdem sejteni, miért vagy szomorú, apó, hová lettek a többiek?
– Aztán jöttek a farontó lepke hernyók...
„Fa-ron-tó-lep-ke-her-nyó” – írja lelkiismeretesen Bölömbér nyelvész-buzogányos.
– ... szóval jöttek a hernyók, és a kanyaron túli nemzettestet tokkal vonóval szétrágták. Innen nem is láttam, csak a sikolyaikat, aztán már csak a nyöszörgésüket hallottam, végül láttam, ahogy a szétrágott, korhadt testüket viszi a víz. Szerencsére megjöttek a harkályok, ők nagyon lelkiismeretesen állnak a farontó lepke-hernyókérdés végső megoldásához. Még megsiratni sem maradt időnk, mikor jöttek a kopogóbogarak és a cincérek. Sajnos, mire a harkályok visszatértek, akik a kopogóbogár- és a cincérkérdés végső megoldásában is nagyon lelkiismeretesek, jó páran odavesztek. Öröm az ürömben, hogy a négypettyes zömökbogarak még a harkályok ittlétekor érkeztek.
„Ko-po-gó-bo-gár, négy-pety-tyes-zö-mök-bo-gár” – vezetődik be az újabb két szócikk.
– Ezután jöttek a részeg eszkilek, akik elvesztették a lovaikat, és tutajt ácsoltak. Egyrészt az eszkilek közmondásosan béna ácsok, másrészt sokan voltak, hát sokunk bánta.
– De ezzel még nem volt vége – mondja Bölömbér együttérző arccal.
– Hát nem, megjelentek a tő- és törzskorhasztó bazídiumos gombák – a törzsünk felét kipusztították.
„... ba-zi-di-u-mos-gom-bák” – írja sötét arccal Bölömbér.
– Az árvíz. Beszakadt a part vele a megmaradt füzek fele, rengetegen vízbe fúltak, ők nyom nélkül tűntek el. Utána a szárazság és a bozóttűz, a megmaradtak jó része bennégett. Néhányan már nem bírták, ők öngyilkosok lettek, és legvégül a meteorit, ami a maradékot kiirtotta. Egyedül maradtam, fiam. Istenem, milyen csapás nem volt még meg?! – kérdi zokogva az idős szomorú fűz.
Bölömbér megrendülten rajzolja be a fűzfát a szomorúfűz szócikk mellé. Végez, de még egy picit együttérzően együtt szomorkodik a szomorúfűzzel. Aztán lóra pattan, és elvágtat. Sajnos belefut egy tudományosan közömbös kipcsak előőrsbe, és csúnyán megsebesül, ami botanikai szempontból végzetesnek bizonyul. Ugyan még hősiesen hazatér a szótárral, de rögtön utána el is halálozik. A szótár lektora hanyagul végzi a munkáját, nem ellenőrzi megbízható forrásból, így végül a fűz szomorúfűz szócikként kerül a szótárba. Bosszantó hanyagság, pláne, ha figyelembe vesszük, milyen könnyű lenne akár még napjainkban is utánajárni. Csak ki kellene menni egy közeli fűzfaligetbe, mint ahogy én is megtettem.

– Mondja, kedves szomorúfűz, maguk tényleg annyira szomorúak?
– Korántsem, mi mind vidám, életigenlő fák vagyunk, csak nem tudunk levelet írni a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének, hogy tűzzék napirendre a szomorúfűzkérdés végső megoldását.