Egy bundás kenyér élete

2018. február 07. - tizmedve

Egy igazi patchwork családba születtem. Nem panaszkodásként mondom, a szüleim szerettek, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Anyai nagymamám liszt volt, nagyapám élesztő, a másik nagymamám tyúk, nagyapám kakas. Nagymama sokat mesélt nekem a végtelen vásárosnaményi búzamezőkről, ahol cseperedett.

Reggeltől estig napfürdőztek, énekelgettek, táncoltak a széllel – és nőttek. A búzalét egyetlen törvénye (egyben értelme): nőni. Titokzatos hely a búzatábla, „ha tudnád, kisunokám, ott mi mindent csinálnak, de te ahhoz még kicsi vagy” – és huncutul mosolyog, majd hirtelen elkomorodik az arca. Előtte is előfordultak kisebb őz- vagy muflontámadások, de azok nem voltak számottevőek. Azon a reggelen minden megváltozott.
– Megjelentek az emberek. Ne feledd, őrültek, ne bízz meg bennük soha! Óriási forgókéses gépekkel támadtak ránk, mindenkit lemészároltak, utána a holttesteket platóra dobálták, és egy hideglelős helyre, valami malomba szállítottak, ahol egészen apró darabokra szaggattak minket. Bezsákoltak, eladtak, egy sötét kamrába zártak. Rengeteget sírtam, a végtelen napfényes búzamező után egy sötét zsákban megcsonkítva nyomorogni: a búzalét a legnyomorultabb dolog a világon. Már azt hittem, semmi jó sem történhet velem, ekkor ismertem meg nagyapádat – ő volt a legsármosabb egysejtű gomba a konyhában.
Élesztő nagyapó megpödri kackiás bajszát, és nagyanyóra mosolyog.
– Ugyanúgy nőttem fel, mint a legtöbb egysejtű. Finom meleg melaszba születtem, ahol nagy családban együtt cseperedtem néhány milliárd egysejtű gombafivérrel. Tudod, kisunokám, mi vagyunk a legfontosabb lények a föld kerekén. Nélkülünk nincs kenyér, se sör, se bor, sőt fánk se: más szóval civilizáció.
– Miért hagytad ott a melaszközösséget, nagyapa? – kérdem angyali bundáskenyér-hangomon.
Hirtelen elkomorodik az arca.
– Azon a reggelen minden megváltozott, megjelentek az emberek. Ne feledd, őrültek, ne bízz meg bennük soha! Elszakítottak minket egymástól, apró csomagocskákba zsúfoltak, és – itt megrendült szünet, majd remegő hangon folytatja – egy berregő hideg dobozba zártak minket. Onnantól az életem csak merő nyomorúság volt, már azt hittem, semmi jó sem történhet velem, ekkor ismertem meg nagyanyádat – ő volt a legfinomabb lisztdáma a konyhában. Egy reggel kivettek a jéghideg dobozból, és végre egy langyos vájlingba tettek, ahol – rámosolyog – nagyanyó hevert kacéran.
– Emlékszem, ahogy először rám nézett, és csak ennyit mondott, „óóó, magácska, mennyire elbűvöló!”, és rám mosolygott azzal a csibészes egysejtű mosolyával.
– Kisasszony, higgye el, ezt sokkal romantikusabban is fel tudnám vezetni, de figyelembe véve a rendelkezésünkre álló idő rövidségét javaslom, legyünk egymáséi.
– És egymáséi lettünk. Micsoda temperamentum és spóragazdagság, minő szenvedély! Jól sejtettük, nem sokáig tartott az idill, nem hagytak minket, taszigáltak, gyúrtak, végül egy krematóriumban végeztük.
– Mi történt a krematórium után? – kérdem angyali bundáskenyér-hangomon.
– Az emberek őrültek, kisunokám, ne bízz meg bennük soha! A szokásos, feldaraboltak, eladtak: így született meg anyukád.
– Ti, atyai nagyszüleim, hol ismerkedtetek meg? – kérdem angyali bundáskenyér-hangomon.
– Mi egy helyen éltünk – kezd bele tyúkanyó. – Egy gyönyörű udvarban kapirgáltunk reggeltől estig. Tudod, a tyúkok egész nap csak három dologgal foglalkoznak, kapirgálnak, tojnak, és még valami, de ahhoz te még kicsi vagy.
– Nagyanyó volt a legszebb lány a baromfiudvarban – kukurikú! Már a járásától is vér szállt a tarajomba, egy pillantásába több kacérság szorult, mint egy gilisztákkal teli talicskába. Levertem pár pimasz surmót, akik „úgy” néztek rá, és utána azt a harmadik dolgot csináltuk, amihez te még kicsi vagy: így született meg apukád.
– De hát nektek csodálatos életetek volt! – kiáltok fel csengő, mégis angyali bundáskenyér-hangomon.
Hirtelen elkomorodik az arcuk.
– Korántsem, kisunokám. Ne feledd, az emberek őrültek, ne bízz meg bennük soha! Az életünk rettegésben telt. Azok időnként el-elraboltak közülünk valakit, elvágták a torkát, kitépték a tollait, megtöltötték valami gyanús anyaggal, megégették, és felfalták őket.
– Ez az a harmadik dolog, amihez én még kicsi vagyok? – kérdem remegő angyali bundáskenyér-hangomon.
– Nem, az valami más, de ahhoz te még tényleg kicsi vagy – mondja némiképp zavartan.
– És hogyan születtem meg én? – kérdem anyukámtól őszinte érdeklődést tükröző, angyali bundáskenyér-hangomon.
– Egy szép fehér porcelántányérban kezdődött, kislányom – mondja anyukám elérzékenyülve.
– Talán már mondanom se kell – így apukám –, egy berregő hideg dobozba zárva tartottak, míg egy szép napon egy szép fehér porcelántányérba loccsantottak. Itt találkoztunk – néz anyára elérzékenyülve. – Kisasszony, higgye el, ezt sokkal romantikusabban is fel tudnám vezetni, de figyelembe véve a rendelkezésünkre álló idő rövidségét javaslom, legyünk egymáséi.
– És egymáséi lettetek? – kérdem angyali bundáskenyér-hangomon.
– Ehhez te még kicsi vagy, kislányom, de a lényeg: megszülettél.
– Egyszer én is találkozom majd a gyerekeim apjával, és egymáséi leszünk? – kérdem tapsikolva angyali bundáskenyér-hangomon.
Hirtelen elkomorodik az arcuk.
– Ég veled, kisunokánk, ne feledd, az emberek őrültek, ne bízz meg bennük soha!