Ifj. Némó kapitány és az elveszett paradicsom

2018. január 24. - tizmedve

Az idős Némó kapitány sápadtan fekszik halálos ágyán, és a fiát hívatja. Az ifjú Pierre hamarosan meg is érkezik.
– Fiam, immáron 70 éve nem emelkedtünk a felszínre, ígérd meg erős esküvéssel, hogy ezt te sem teszed! Itt nőttél fel a vízalatti paradicsomban, semmit sem tudsz a fenti világról, kérlek, higgy nekem, az maga a pokol – és meghal.
Pierre kedves fiú volt, az apját is szerette, de egy pillanatig se gondolta komolyan apjának tett ígéretét.


– Ő könnyen bölcselkedik, végigcsavarogta a világot – pálmafákra, napsütésre, izgalmakra vágyom – gondolja magában, és a tettek mezejére lép.
– Készítsék elő a Nautilust, az úticél: Tahiti! – adja ki a parancsot ifj. Némó kapitány.
Felkészítik, berakodnak, útra kelnek. A biztonság kedvéért egy hétig víz alatt haladnak.
– Periszkópmélység – adja ki parancsot az ifjú parancsnok.
Kitolja a periszkópot, egy hajókaravánt lát.
– Amerikaiak, ők a barátaink. Felszínre, végre megláthatom a napot!
Elhamarkodott kijelentésnek bizonyul. A Nautilus oldalát végigverő sorozatok ifj. Némót a helyzet átgondolására késztetik. Hálás szívvel gondol apjára, aki a hajóépítő mérnökök ellenkezése dacára páncélzattal vonatta be a Nautilust. Nehezen telik el az a 27 óra, amíg a vízi bombázás tart, végül csend lesz.
– Picit menjünk odébb, az amerikaik őrültek – és odébb mennek.
– Periszkópmélység.
Kitolja a periszkópot, egy hajókonvojt lát.
– Japánok, ők a barátaink. Felszínre, végre megláthatom a napot!
Elhamarkodott kijelentésnek bizonyul. A tengeralattjáró oldalán záporozó sorozatok Pierre-t a helyzet átgondolására késztetik. Ismét hálás szívvel gondol apjára és a páncélzatra. Ólomlábakon cammog az idő a vízi bombázás 39 órája alatt, végül csend lesz.
– Picit menjünk odébb, a japók is megőrültek – és odébb mennek.
Orosz hajóraj. Már gyanakvóbb. Bár az oroszok barátok, csak félig dugja ki a periszkópot. Már picit sem lepődik meg, mikor ellövik a periszkópját, és súlyos apátiában vészeli át a vízi bombázás 46 óráját, végül csend lesz. Nehezen tér magához, most már óvatosabb.
– Végig víz alatt megyünk!
Utukat távoli és közelebbi bombák robbanásának hangjai kísérik. Végül odaérnek, óvatosságból az éj leple alatt emelkednek a felszínre. Vihar van, a felhők a holdat takarják, ömlik az eső.
– Ennyit a pálmafákról! – köp dühösen a tengerbe Pierre.
– Mit tegyünk, kapitány? – kérdi az első tiszt.
– Harmadgőzzel előre, körbeszimatolunk.
Megkerülik a szigetet, de nem látnak hadihajókat.
– Megvárjuk a napfelkeltét – dől hátra elégedetten.
Az aknazáron nem bölcs dolog keresztülhajózni – még éjszaka sem. A robbanást követően Pierre eszméletét veszti, mikor magához tér, a parti fövenyen fekszik, ruhája cafatokban, az arca kormos, de a szemeiben dac: felül, és a hajnalt várja. A bozótból sötétre festett arcú kommandósok lopakodnak elő, a tengerből egy tengeralattjáró emelkedik fel. Japánul beszélnek. Leütik Pierre-t, és magukkal viszik. Szédülő fejjel tér magához. Kihallgatják: először alaposan megverik, utána kikérdezik. Pierre mindent töredelmesen bevall, a Nautilust, a 70 évet, a vízalatti várost, az apját, Némó kapitányt. A japánok jót nevetnek, utána megverik. Így megy ez napokon át. Pierre-nek egyre többször jutnak eszébe az apja szavai, olyankor sírdogál picit. Utána már azt sem, mert ezért is megverik. „Nicsak, vízi bombák!” – már tapasztalt hajós, felismeri őket. Szerencséjük van, a bomba csak feltépi a torony oldalát, még fel tudnak emelkedni, hogy megadják magukat. Az amerikai korvett felszedi őket, de gyanakodva nézik a japán tengeralattjáróról előkerülő franciát. Pierre töviről hegyire mindent elmesél nekik. A Nautilust, a 70 évet, a vízalatti várost, az apját, Némó kapitányt és a japánokat. Az amerikaiak jót nevetnek, majd megverik. Így megy ez napokon át. Pierre-nek egyre többször jutnak eszébe az apja szavai – már könnyei sincsenek, nem reméli, hogy meglátja a napfelkeltét. És milyen jól teszi! Aknára futnak, Pierre-en kívül senki sem éli túl. Félig megégve, üszkös roncsok között lebeg a vízben. Apja szavai jutnak az eszébe, ha lenne a helyszínen fal, fejét abba verné. Rosszkedvűen várja a halált – „nagy árat fizettem, hogy végül a napot meglássam!” Prüszkölés, bugyborékolás, egy orosz tengeralattjáró emelkedik a felszínre.
– Le van szarva a napfelkelte, ez az utolsó esélyem! – vált taktikát. Az oroszok kedélyesen fogadják. Pierre mindent elmesél nekik töviről hegyire, a vízalatti várost a végére hagyja. Mellesleg megemlíti, ott ingyen mérik a vodkát, és meghívja őket egy baráti látogatásra. Ej, vakargatják fejüket a tengerészek! Végül belemennek, csak a hajókommiszár ellenkezik, de őt megverik, és a vízalatti város felé veszik az irányt. Könnyen beilleszkednek – a paradicsomba könnyű
beilleszkedni –, már eszük ágában sincs visszatérni, még az állandóan részeg hajókommiszár is megtér.

Pierre a vízalatti város kápolnájában, Neptunusz szobra előtt térdel.
– Köszönöm, uram, hogy megvilágosítottad elmémet! Apám, kérlek, bocsáss meg nekem! Köszönöm a Szovjet Haditengerészet tengerészeinek, hogy hazasegítettek! Egyben elrendelem a „Krásznaja Zvezda” tengeralattjáró megsemmisítését, a Nautilus tervrajzainak elégetését, és szigorúan, örök időkre megtiltom bármiféle vízi jármű építését.
Pierre Némó, kormányzó
Nemopolisz, 1943. június 21.