Szeresd az egód!

2018. január 11. - tizmedve

Már megint elszúrtad! Ma is korholtam őt,
ekkor láttam meg a megkínzott csecsemőt.
Évek óta bántom: ő a főkolompos, a bús egó,
mint nyálkalény, kitől szabadulni volna jó.

Álltam megrendülten, a levegő benn rekedt,
hisz ez csak egy szegény megkínzott gyerek!
Még hogy nem én – az egóm is én vagyok,
neki is ragyognak fenn a fénylő csillagok.

A rosszaság vagy, miattad szenvedek!
Mit tettem? Ő csak egy ártatlan gyerek.
Mennyi éven át bírta, egy jó szót se kapott,
Sötétbe zártam, száját betömtem, hát hallgatott.

Magában sírt szegény, vágyva jó szóra, melegre,
ugyan, ki figyelt egy vackán didergő gyerekre.
Enyém az öröm, az érték, minden, mi jár,
az övé a szenvedés, fájdalom s magány.

Nem kellesz, ne is lássalak, mehetsz a pincébe!
Bezártam, s rúgtam még egyet a megkínzott gyerekbe.
Aztán dühömben bántottam még sokat: bezártalak!
Miért van, szerencsétlen, hogy mégis látom arcodat?

Látom a gyengeséged, a könnyes búskomor fejed.
Ne légy – üvöltve ráztam – te nyomorult gyerek!
Nézem vézna kis testét, az elkínzott tekintetet,
Nézem, és érzem, még mindig szeret.

Azok után, azok ellenére, még mindig szeret,
ez az eltiport, megkínzott, didergő gyerek.
Engem az óriást, a pusztítón dühöngő őserőt,
Ki senkit nem szeret, se magát, se gyereket, se nőt.

Átöleljük egymást, sírunk, a zokogás rázza testemet,
„ne félj, most már jobb lesz”, simogatja arcom a gyerek.
Érzem pici testét, a kis szívét, ahogy halkan dobog,
azt dobogja: innentől nekünk ragyognak a csillagok.

Szemébe nézek, „kérlek, bocsáss meg nekem”,
kettőnk közül te voltál csak bűntelen.
Meghajlok mély tisztelettel, fejem a földre néz,
megérzem, ahogy vállamhoz ér egy pici kéz.

Ami volt, elmúlt, többé már nem kísért,
gyere, játszunk együtt, a jobb holnapért!