Halál a komolyságra!

Világ gyerekei egyesüljetek!

2018. január 04. - tizmedve

Mivel is kezdődhetne egy komolyságellenes írás, mint egy viccel.
Melyik a legerősebb állat a világon? Hát a nyúl, mert egy akkora sassal a hátán is tud repülni. Gyerekkoromban mindig könnyesre nevettem magam ezen a kisfiús viccen, de ezer más mindenen is tudtunk ugyanígy röhögni.

Például, amikor Berei tanár úr felállított minket, a három főkolompost, hogy ki tette a döglött galambot a Béla táskájába? A kérdés költői, a válasz nyilvánvaló. Hárman állunk, az osztály néma csendben, a tanár úr szigorúan figyel. Berei tanár úr nem volt rossz ember, pedáns, szigorú, de emberi, és sosem igazságtalan. Zajlik a dráma, a levegőben lóg az osztályfőnöki intő, ami nem hiányzik, van már pár dolog a rovásunkon. Egyszercsak abba a feszült, fagyott, szigorú csendbe megérkezik valami, ami nem tudni, honnan jön, egy biztos: senki se hívta, mégis ellenállhatatlan erővel támad. Nem emlékszem, ki kezdi a nevetést, de arra igen, hogy megrémülök. Mint a futótűz a száraz bozótban, viharos gyorsasággal terjed tova, már mind a hárman teli torokból röhögünk. A tanár úr földbe gyökerezett lábakkal, kővé dermedve figyel. Harcolok az érzéssel, nem akarok nevetni, nagyon félelmetes abban a helyzetben, de minél inkább harcolok, annál inkább nevetek. Rettenetes érzés. Nagyon sokáig tart. Nevetünk, közben rettegek: mi lesz ebből? A tanár úr hallgat, ő is tehetetlenül áll a mindent elsöprő erő előtt. Amikor a röhögésvihar elvonul, dühödten leültet minket. Ennyi. Következmény: semmi. Lám, ennyi év után is megmarad a minta, hogyan „dolgozik” a nevetés.

Ha már gyerekkor, egy másik minta, ami átdereng a múlt ködén: iskolaudvar, a kisdobosok és az úttörők katonai alakzatokban állnak, hallgatják Bélánét, az igazgatónőt. Gyerekként is pontosan belövöm – a gyerekek mindig, mindent pontosan lőnek be –, Béláné mennyire ostoba és kártékony egyed: a pedagógus antitézise. A gyerekek szegények hallgatják, illetve dehogy hallgatják, gondolatban máshol járnak, vagy kínlódva várják, hogy egyszer majd véget ér. 

Megborzongok, miközben írok, mert tisztán érzem, Béláné bennem él, sőt vagytok még páran „Bélánék”. Most, hogy bevilágítok a múlt sötétjébe, szúrós szempárok néznek vissza rám, fejüket csóválják. Próbálok nevetni, de nem megy, úgy tűnik, akarattal nem tudom megidézni „őt”. Pedig jó lenne nyakon csípni a nevetést, unom már Bélánét meg a tettestársait, túl értékes az élet, innentől már csak nevetni szeretnék. Na bumm, nesze neked komolyságellenes írás: csöpögő komolyság, tudálékos okoskodás. Bélánék győztetek, bevégeztetett. Vagy mégse? Visszamegyek arra az évnyitóra, és megidézem az erőt: nevetés, jöjj el, kérlek, segíts szegény gyerekeknek! O-ó, nicsak, ki közelít?! Reszkess, Béláné, jövünk!

A kellemes nyárvégi időben alélt gyerekek tartják eltorzult arccal az alakzatot.
– 83. sz. Kossuth Lajos Úttörőcsapat, vigyázz! Dobpergés, zászló és Béláné.
– Kedves gyerekek... Jaj, ne! ...véget ért a szünidő, biztos sok érdekes... Hagyj békén! ...történt, de most... iskola... a második otthonotok... mi pedagógusok... Dugulj már el!
Béláné beszél, és beszél, csak beszél, a béna fali hangszórókból erőtlen, recsegő nyekergéssel törnek elő senkit sem érdeklő, papírból olvasott szavai. Mindenki unatkozik, beleértve a tanárokat is, sőt a csapatvezető pajtás is láthatóan szenved, az órájára néz.
Van a töltőceruza-fúvócsőnek egy jellegzetes hangja: a gyurmalövedék az igazgatóhelyettes pajtást a nyakán találja.
– Talán egy szúnyog – próbálja elkerülni a kézenfekvőnek tűnő következtetést.
– ... kedves gyerekek, mi mindent megteszünk majd...
A papírrepülő álmos szépségben vitorlázik át a gyereksereg felett, az elkínzott arcok felderülnek. Az igazgatóhelyettes pajtás szigorú tekintettel követi a légi jármű útját.
– Végre leszállt – sóhajtana megkönnyebbülten, ha nem találná fülön a következő gyurmalövedék. – Jól céloz a kis rohadék – mondja elismerően a benne élő gyerek, de ettől talán még jobban megrémül, mint a következő repülőtől. Ami már Béláné válla fölött repül el, a csapatzászlót tartó osztagba csapódva kamikazeként. Az osztag látja a közeledő repülőt, de gránitszilárdsággal állnak, hisz a zászló a becsület.
– ... mi is voltunk egykor gyerekek... ööö – az első lufit meglátva Béláné kiesik a ritmusból. 
Szép piros léggömb, sárga madzaggal, érthetetlen, hogyan tudta valaki észrevétlenül felfújni.
– No, ez már nem fog magától eltűnni – áll fel komor arccal az ig.h. pajtás, és intézkedésbe kezd. – Átkozott kölyök! – veszi ki orrából a gyurmát, és üldözőbe veszi a lufit. Már épp utolérné, mikor valaki elgáncsolja (így legalább célt téveszt a gyurmás orvlövész). A gondnok, a tettek embere, felpattan, és az ig.h. pajtás segítségére siet. Felsegíti, kiveszi szemöldökéből a gyurmát – vérben forgó szemekkel körbenéznek.
Béláné még hisz a szavak erejében, tehát tovább recseg.
– ... szépen kifestettük a tantermeiteket, hogy...
A focilabda csak centiméterekkel kerüli el Béláné kontyát, de a tanári ablakát így is betöri. Béláné leáll. Segítségkérően a tornatanárra néz, aki szolgálatra készen felpattan, és határozottan a sípjába fúj: óriási hiba. 200 síp válaszol rá, sőt innentől kezdve a sajnálatosan eszkalálódó események ideje alatt 100-150 síp
folyamatosan „dolgozik”. A következő keményre fújt bőrfoci letöri Béláné mikrofonját, és gyomorszájon találja a csapatzászló-tartó pajtást. Összecsuklik. Béláné mintha lassított filmen látná, ahogy a két tucat lufi és a repkedő színes szalagok között a 83. sz. Kossuth Lajos Úttörőcsapat zászlója a rohangászó gyerekek lába alá dől, hogy ott szandálok és gyerekcipők martalékává váljék.
– Futni kéne – gondolja első reflexből, de nem azért állította ilyen fontos posztra az élcsapat, hogy gyáván megfusson, rendezi hát sorait, és ellentámadásba lendül.
Összegyűjti, ami a tanári karból megmaradt. Jelentést kér.
– Igazgató pajtás jelentem, a rajztanárnő megsebesült, Gyula bácsi, a matematikatanár átállt, a földrajz- és kémiatanár dezertált, jaj! – precíz lövés, a gyurma nem vakítja meg, de a bal szemét jó időre kivonja a forgalomból.
– Köszönöm! Bajtársak, a felelősségünk óriási, csak magunkra számíthatunk. Csapatokra oszlunk, az első kipukkasztja a lufikat, a második lefegyverzi a fúvócsöveseket, és előállítja őket a tanáriba, a harmadik csapat bekeríti a tanulókat, az udvar sarkába szorítja, ott újra alakzatba rendezi, és sorakoztatja őket. A technikusok szereljék vissza a mikrofont, állítsák helyre a hangosítást!
– A dögök, levágták az automatát! – hozza a rossz hírt a napközistanár.
– Előre! – mondaná Béláné, de fejbe dobják egy tornazsákkal.
– Átkozottak, honnan szerezhették ezt a rengeteg konfettit? – ámul az iskolatitkár az emeleti ablakokból konfettit szóró hetedikesek láttán.
– Bajtársak, a késlekedésre nincs idő, már a termeket ostromolják! – kiált az időközben feltápászkodó Béláné, hogy egy becsapódó kosárlabdától újra a földre kerüljön.
Kemény fából faragták. Feláll.
A lángoló ellenőrzők mint megannyi mókás csillagszóró együtt repülnek a címerekkel és a „Dolgozni csak pontosan, szépen...” dekorációkkal. Egy félig elégett osztálynapló az összetaposott csapatzászlóra zuhan. A zászló lángot fog, és démoni vörös fénye cirógatja az ájult zenetanárnő kormos hangvilláját. Az 1. osztag a labdákat kergeti, de a megvadult gyerekhordák ide-oda rugdossák őket, hogy az egyre dekoncentráltabbá váló osztagot kifárasszák. A 2. osztag erős tűz alatt áll, már az emeleti ablakokból is fúvócsövezik őket, de az udvarról tüzelő orvlövészek is jól beásták magukat az ablakon kidobált iskolapadok közé. A 3. osztag bekerítő hadműveletbe kezd, de lassítja őket, hogy a beásott gyurmalövészek tűz alatt tartják őket, és a tanáriból székeket dobálók is pokolian jól céloznak.
A csata még nem dőlt el! Erősítés érkezik.
A karbantartók és a tornatermen utolsó simításokat végző festők a tanárok mellé állnak. A helyzet kritikus. Béláné maga köré gyűjti a kemény magot (az orosz-, a történelemtanár és a csapatvezető pajtás), megpróbálják visszafoglalni a tanárit. Az udvaron nyomulnak, az orosztanár elesik, fejen találja egy szék. Nincs idő ápolgatni, kitépett napló- és rajzlapokon át törnek tovább. A lépcsőházhoz érnek, folyamatos krétatűzben, minden lépcsőfokért szívósan megküzdve haladnak felfelé. A lépcsőfordulóban a történelemtanárt eltalálja egy cserepes virág. Sorsára hagyják. Megérkeznek, a tanári előtt tombol a harc, a csapatvezető pajtásra rádől egy periódusos rendszer, megrogy, de harcol tovább. Béláné az iskolai csengő gombjáért folytat közelharcot pár mindenre elszánt nyolcadikossal. A csapatvezetőt leöntik tintával, félig megvakul, de harcol tovább. Béláné megharapja az egyik nyolcadikost, meg a másikat is, de minden megharapott nyolcadikos helyére két másik áll. A csapatvezető pajtást tarkón vágják egy méterrúddal, meginog, retteneteset ordít, megrázza magát... ám fülön találja egy Lenin szobor – feladja, kidől. Bélánét már csak centiméterek választják el a csengőgombtól, összeszorítja fogát, megacélozza akaratát, keze a gomb felé kúszik... de rádől a tábla, és torkán akad a szivacs. Bevégeztetett! Az egyes osztag felmorzsolódik, a kettes fogságba esik, épp kötözik és temperával mázolják őket. A hármas osztag egy része halottnak tetteti magát, a másik része dezertál. A konyhások a festőkkel megadják magukat. Teljes a győzelem. Kezdődik a tanév.