Köt-e szitát a szitakötő?

Soós Jóska emlékére

2017. december 30. - tizmedve

soos_joska.jpgIme a kérdés, amivel előbb-utóbb minden értelemmel bíró lénynek szembe kell néznie: köt-e szitát a szitakötő?
A tudományos kísérletek és a megfigyelések alapján egyértelműen kijelenthető: nem.
Akkor miért hívják szitakötőnek? A kérdés megalapozott, a válasz halasztást nem tűrő.
Okkal feltételezhetjük, a válaszhoz jutás legegyszerűbb módja, ha megkérdezünk erről egy szitakötőt – de nem!
Úgy tűnik, ez érzékeny pontjuk, mert vagy gorombáskodni kezdenek, vagy szó nélkül  hagynak faképnél, esetleg dacosan visszakérdeznek, „mér', az ember mér' ember?”, egyszóval fogalmuk sincs róla.


Nem túlzás kijelentenünk: ez rejtély. Rejtély, mely évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, ám a megfejtéssel máig adósok vagyunk.
Felkértük hát Sherlock Holmes urat, a rá oly jellemző briliáns logikával és szívós alapossággal járjon utána.

Lássuk hát: ezek az együgyű lények láthatóan nincsenek tisztában fajuk eredetével, rájuk nem számíthatunk - és kihúzza őket a listájáról.
Nézzük, mit ír a lexikon: őseik több mint 300 millió éve, a karbon korban a szárazföldet meghódító szárnyas rovarok egyik úttörő csoportjaként jelentek meg.
Holmes a fejét csóválja, magában dünnyög, „sajnálatos, ezek hamarabb voltak itt, mint mi.” Mi következik ebből? Az, hogy nincs, sőt soha nem is volt ember, aki tudhatná. Szűkül a kör, nyomon vagyok. Lássuk csak, kiket kérdezhetnék, akik már 300 millió évvel ezelőtt is itt voltak. Homlokára csap – a fák!
A tettek mezejére lép.
– Jó napot, Mr. Tölgy! Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Sherlock Holmes vagyok, a híres detektív. Szeretnék önnek feltenni néhány kérdést.
– Kopj le!
Az udvarias angol zavartan pislog, „botrányt” morog – és lekopik (nem felejti kihúzni őket a listájáról).
A hársak biztos együttműködőbbek.
– Milyen szép napunk van ma, Mrs. Hárs! Engedje meg, hogy...
– Kopj le!
Talán a platánnal több szerencsém lesz.
– Kopj le!
Végül a fák, ezt a faragatlan népség testületileg húzódik a listájáról: szűkül a kör, nyomon vagyok.
Lássuk, kik maradtak? Megvan, a sziklák!
A fákkal történt kommunikációs nehézségek után a sziklákhoz már óvatosabban közelít. Lassan bandukol, mintha csak véletlenül sétálna arra. Most ravaszabb leszek, elterelő kérdésekkel kezdek.
– Á, jó napot, Mr. Szikla, nem tudja véletlenül, melyik út vezet a forráshoz?
– Kopj le!
Sherlock Holmes az útelágazásnál ül, csendben sírdogál. Ráesteledik. Felnéz az égre, fölötte pont a Göncölszekér csillagai. Már épp a homlokára csapna, de valami eszébe jut... habozik, végül összegyűjti a bátorságát.
– Ööö, jó estét! Esetleg kérdezhetnék Önöktől?
– Esetleg.
– Kérem szépen én, Sherlock...
– Tudjuk, ki vagy! Tudjuk, mi járatban.
– Tudnának nekem...
– Csönd legyen!
– Jól figyelj, Sherlock, csak egyszer mondjuk el! A helytartónkkal kell beszélned.
– A Pápa Őszentségével?
– Ütődött szegény...
– A Dalai Lámával?
– Teljesen agyalágyult...
– Valami ajatollah? – kérdi bizonytalanul.
– Reménytelen... és ez a legjobb detektívjük... mérget ide! Legyünk túl ezen... ide figyelj, te anyaszomorító, Jóska bácsit keresd, ő mindent elmagyaráz.
– Nagyon szépen...
– Kopj le!

Erdőszél, egyszerű pici házikó. Jóska bácsi a diófa árnyékában üldögél.
– Jó napot, Sherlock Holmes vagyok, a híres detektív! Mr. Soóshoz van szerencsém?
– Az volnék, fiam, mi járatban itt, ahol a madár se jár?
Sherlock előadja. Az öreg hallgat, sokáig ülnek csendben, végül megszólal.
– A szavaknak semmi értelmük, fiam. Ezer milliárd kérdés: egyetlen válasz.
– Nem értem.
– Kopj le!