A hernyó és a tündér

2017. december 29. - tizmedve

Tátott szájjal a virágporban fürdőző tündért figyeli. Szárnyai szépsége előtt, mielőtt érintené, térdet hajt a fény. Mintha az isten szemei lennének szárnyain a kávébarna szegélyű, krémszíngyűrűs fekete pöttyök közepükön kobaltkék folttal.
Brúnó megigézve nézi a jelenést, még rágni is elfelejt – hopp, a törékeny szépség elrepül, nem marad utána más csak a felkavart virágporszemcse-ragyogás.

Brúnó szomorúan néz végig tohonya kis testecskéjén. Vaskos, zöld test, alul két sorban pici talpacskák, elől két szem.
– Istenem, hogy lehetek ennyire otromba – sóhajtja, és szomorúan továbbrág.
Brúnó fura szerzet a hernyók között. Van egy álma: tündér szeretne lenni.
Egyszer egy hosszú, rágásban megfáradt nap után betakakarózott a kedvenc kőrislevelével, elaludt, és álmot látott. Álmában tündér volt! Hihetetlenül könnyűnek, a szélnél is könnyebbnek érezte magát. Gyönyörködött a többi tündérben, azok is benne, hancúroztak a virágporban, lemosták napfénnyel, és a boldogság-elixírtől megrészegülve kergetőztek. Az elixírtől, mi a szemnek láthatatlan, csak a tündérek látják.
Brúnó felébredt, és keservesen sírt. Elmesélte az álmát, de a többiek kinevették, azóta összesúgnak a háta mögött, időnként szárnyas hernyó képet rágnak a kedvenc kőrislevelébe. Brúnó próbálta elfelejteni, nagyon próbálta, de nem ment, valami furcsa hang a szívéből azt súgta, az álmok végül igenis megvalósulnak.
Jó pár lombkorona-rágásnyi idő eltelt azóta, testecskéje vaskosabb, mint valaha, ereje fogytán. Nagyot sóhajt – nem bírom tovább! –, szomorúan lepihen, betakarja magát, jó alaposan, még az orrszőrhegye sem kandikál ki –, és elalszik.
Reggel nagyot nyújtózva a napfénnyel ébred.
– Csodálatos egy reggel! – mondja csengő hangon – és elrepül.