Sir Walter és a sötétpej angol telivér

2017. december 27. - tizmedve
– Semmire se vágyni! A legarisztokratikusabb érzés a világon! – nyerít fel Argosz, a sötétpej angol telivér.
– Buta vagy, akár egy ló – élcelődik fölényesen Sir Walter, Kent hercege. Brútusz, a borjú nagyságú ír farkaskutya bólogat.

 
A jogi helyzet: Argosz és Brútusz Sir Walter tulajdona. Sir Walter, Kent hercege, a király kegyence, felbecsülhetetlen értékű birtokok tulajdonosa.
Az úti helyzet: az úton könnyű ügetésben, Argosz, a sötétpej angol telivér, nyergében Sir Walter, Kent hercege. Jobbra mellettük könnyű loholásban Brútusz, a borjú nagyságú ír farkaskutya.
Az időjárás: kellemes nyárvégi idő, bár az ég borús, esőre áll (valahol harangoznak).
A növényzet: zöld rétek, kevés tőzegláp, kisebb cserjék, bükkösök.
 
Némán baktatnak, Argosz patáinak dobogása megnyugtatólag hat a kissé indiszponált Sir Walter idegeire, de erről később.
– Semmire se vágyni! Márpedig ez a legarisztokratikusabb érzés a világon! Punktum! – nyeríti nyomatékkal Argosz. 
Sir Walter neveltetésénél fogva udvarias ember, és a lovát is szereti. 
Mit mondhatnék ennek az együgyű állatnak? – morfondírozik magában. Végül sóhajt, és türelmesen magyarázni kezd.
– Jó Argoszom, ezen a téren számos tapasztalattal bírok, így nem szállok vitába veled. Kérlek, ne vedd sértésnek, de bátorkodlak emlékeztetni: ellentétben veled, én egy valódi arisztokrata vagyok. Erről pecsétes oklevelem is van a király aláírásával. Ha ragaszkodsz hozzá, ki is hozatom a könyvtárból.
– Mármint egy korhely bugris aláírásával? Ezt mellőzzük.
Argoszról köztudomású, hogy öntörvényű alak, aki túl sokat enged meg magának, ám Sir Walter – talán épp ezért – kedveli.
– Mi van veled, Argosz, bürköt legeltél? Nem beszélhetsz így Őfelségéről!
– Ez csak jogi érvelés, Sir Walter. Ha a király aláírása hitelesíti az ön arisztokrata voltát, akkor fel kell tételezzem, „őfelsége” a legfőbb arisztokrata.
– Ezt végre jól látod, Argosz.
– Nos, ön szerint mely elemeiben példamutató és arisztokratikus az a fajta viselkedés, melynek alapját a tivornya, a féktelen italozás, a cobolybéléses palást lehányása, majd az eszméletvesztést követő abban történő fetrengés képezi?
– Argosz, ne általánosíts! Ez egyszer fordult elő... na jó, talán kétszer vagy háromszor, szereti az italt, nem tagadom, de ritkán hány, és az eszméletét se veszti el, csak fáradt – ő is csak ember –, hát alszik egyet.
– Nem válaszolt a kérdésemre, Sir Walter.
Súlyos csönd.
– Ennyit az aláírásról – szól sötéten Argosz, a sötétpej angol telivér.
– Hagyjuk az okmányt! Kent hercege vagyok, a király kegyence, felbecsülhetetlen értékű birtokok tulajdonosa: arisztokrata, ezt csak nem vitatod, te gazember?
– Vitatom.
Sir Walter megszédül, a leesést elkerülendő sápadtan a nyergébe kapaszkodik. Csípjenek meg, ugye csak álmodom? – kérdi kétségbeesetten magától.
– Emlékszik-e, sir, mit válaszolt Lady Beatrixnak, amikor azt kérdezte öntől, honnan került az a szalmaszál a gallérjára?
– Persze, azt mégse mondhattam neki, hogy előtte döngettem meg egy hűbéres boszorkát.
– Hazudtál, Walter.
– Tekintettel kellett lennem az érzékenységére, ő egy finom dáma, ennyivel tartozom neki.
– Hazudtál, Walter!
– Ő a király unokahúga! Talán szóvá is tenné, és Őfelségét végképp nem szeretném ilyen jelentéktelen ügyekkel terhelni.
– Hazudsz, Walter!
Súlyos csönd.
– Jól van hát, hazudtam! Most boldog vagy?!
– Íme, az arisztokráciánk: őkorhelysége meg egy notórius hazudozó – vonja le a helyes következtetést az öntörvényű telivér.
Brútusz, a borjú nagyságú ír farkaskutya bólogat.
Súlyos csendben ügetnek tovább.
– Semmire se vágyni! A legarisztokratikusabb érzés a világon! – töri meg a súlyos csendet Argosz.
– Mondd meg nekem, nagyokos, hogyan kell semmire se vágyni? Mondd! – fakad ki Sir Walter.
– Mondd, Walter, mi lenne, ha elmesélnéd az úrnőnek a hűbéres szalmaszál történetét?
– Nyilvánvaló, Lady Beatrix megmérgezne, és/vagy azt hazudná a nagybácsijának, a trónjára török, aki ezért a fejemet venné. 
– Hát így – bólint rá Argosz.
Sir Walter végre megnyugszik. Argosz meghibbant – gondolja jókedvűen, és fütyörészve ügetnek tovább a kellemes nyárvégi tájban, köröttük zöld rétek, kevés tőzegláp, kisebb cserjék, bükkösök (az ég borús, esőre áll, de legalább már nem harangoznak).
– A halál mindent visz, Walter, elveszted mindened, ettől félsz igazán (Brútusz bólogat). Engedj meg egy utolsó kérdést. Ha megmérgeznének és/vagy hóhérbárd alá kerülnél, arisztokrataként halnál-e meg, vagy a halál azt is kicsavarná a kezedből?
– Azt senki sem veheti el tőlem! – dörgi sztentori hangon Sir Walter, Kent hercege.
Megdördül az ég, valahol villámlik.
Megrendíti a felismerés: az, ami igazán arisztokratikus benne nem a király kegyéből és a birtokaiból ered, hanem valami furcsa, mély, belső forrásból, ami ráadásul elpusztíthatatlan. Még nem érti teljesen, de a zsigereiben már érzi: ez az igazság. 
Most ujjongjak, végül az igazság rám talált, vagy lőjem főbe magam, amiért ezt egy közönséges lótól kapom? – habozik Sir Walter.
– Én ujjonganék – szól váratlanul Brútusz, az egyébként hallgatag, borjú nagyságú ír farkaskutya.
Sir Walter leszáll a lováról, átöleli Argoszt és Brútuszt, és a megrendültségtől sírva fakad. Közben az eső is elered. A langyos esőcseppek Sir Walter könnyeivel keveredve potyognak bársony dolmányára, majd tovább, hogy a föld Sir Walter megtérésének néma tanújaként beigya őket.
Mire a kastélyhoz érnek, mindebből mi sem látszik, bár Albert, az öreg komornyik, enyhe meglepődéssel nyugtázza a kérést (Albert még soha semmin nem lepődött meg).
– Albert, kérem, vigye le őkorhelysége oklevelét a pincébe. Köszönöm!
– Walter, mi volt a mai lovaglásán – érdeklődik udvariasan az ebédnél Lady Beatrix.
– Esett picit, zöld rétek, kevés tőzegláp, kisebb cserjék, bükkösök – válaszolja mámorosan fénylő szemekkel Sir Walter.