Végrendelet

Rejtő Gábor halálára

2017. december 14. - tizmedve

Hideg az éjjel, az égen a hold vacog,
Keservesen
vonítanak a surányi farkasok.
A Duna is morog: lefagyott a hátam,
Csak a gólyák boldogak: Afrikában.

Tavaszt várja a csiga, mi a fához fagyott,
Ők is várják,
vonítanak a surányi farkasok.
Alszik a komp is, szegény pára,
Rájár a surányi rúd a zúzmarára.

Zokog egy hóember, nem bírja a fagyot,
Döbbenten
vonítanak a surányi farkasok.
A parton kihűlő hód a jeges kérget rágja,
Éhes holló a hollónak szemét ki-kivájja.

Jégcsapok közt egy uhu köhögve huhog,
Tébolyultan
üvöltenek a surányi farkasok.
Didereg a lidérc a surányi lápon,
Ej, de messze vagyunk Afrikától!

Egy piciny viskót lepnek be a gazok,
Mint ezer ördög
üvöltenek a surányi farkasok.
A viskó piciny, de kétszoba-pajta,
A nagy magyar költő, Rejtő Gábor lakja.

Leginkább versírással üti el a napot,
Hallgatja, hogy
üvöltenek a surányi farkasok.
Hosszasan mereng, a jégvirágba réved,
Hozhatna valaki egy tepertőkrémet.

A Mikulás csenget, E-utalványt hozott.
Nekünk is hozz!
Ordítanak a surányi farkasok.
Ne búsulj, Gábor – szól a Mikulás bácsi,
Nézd a jó oldalát: itt kevés a náci.

Kushadnak reggel a megdermedt kakasok,
Rekedten
ordítanak a surányi farkasok.
Levest kotyvaszt ez élelmes mizantróp,
Fagyos szelet mondott mára a horoszkóp.

Kuncog a hűs krajcár, a gyomor korog,
Üveges szemekkel
ordítanak a surányi farkasok.
Telnek-múlnak a ködben a surányi napok,
A kamra gyorsan fogy, lassan én is elfogyok,

– Sóhajt csendesen – és vizelni csoszog,
Vészjóslóan
hallgatnak a surányi farkasok.
Papírt ragad, tollát tintába veri,
S veretes betűkkel végrendeli:
Ha bakancsom feldobnám, s idefagyok,
Egyetek meg ti, jó surányi farkasok.

Epilógus

A bedőlt viskó helyén emléktábla:
„Itt költött a nagy költő 18 januárba',
E helyt írt sok verset a tavaszt várva.”
Állíttatta: pár surányi farkas cimborája