Kolombusz átka

avagy a járatlan utak nehézségei

2017. december 11. - tizmedve

Itt állok betegen, felnézek az égre, nem értelek, Uram, mi végre
volt e kör, melynek jutalma: a semmi. Jó volna benned hinni
erősen, nem az ördög rút tréfája volt-e ajándékba vinni háborút,
aranyért himlőt, keresztért nőt, ölni királyt, papot és csecsemőt.
Vagy épp ezért várnak? 
A semmi kazamatái.

Uram, te látod, szívemnek tisztasága vezette hajód az Új Világba,
Hol isten országa épül a fényben, de megbocsátasz nekünk, miképpen
ők is megbocsátanak néked, kiket kiirtottunk a szeretet nevében.
Hitem inog, már nem nézek az égre, és nem kérdem, mi végre?
Várnak,
A semmi kazamatái.

Akkor este – csak Te meg én – fülembe súgtad, átellenben a földtekén
terül az ígéret földje: neked adom. Hajózz rendületlen az utadon,
melyen ember nem járt, s ajándékul kapod a mindenséget –
Súgtad fülembe ott. Íme ajándékom: kopp!
A mindenségit!
A semmi kazamatái!

Nem ezt ígérted! Becsaptál, én tartottam az egyezséget.
Ez a mindenség?! – piha, lenne bármi: de ezek csak a semmi kazamatái!
Átkozom a helyet, hol – csak te meg én – az ígéret éjjelén
a lelkemet vetted! Mindegy is, hatalmad a múlté, elfeledlek.
Jövök már,
Semmi kazamatái.

Belépek, ez a semmi határa, onnan még egy lépés a kazamatába:
ott omlik a semmi szakadékba, hol a semmi a minden és vice versa,
a végtelen zuhanás örök orgiája, a soha ki nem hunyás szivárványa.
Átkom visszavonom – de elfeledlek. Megleltem otthonom.
Már várnak,
A semmi kazamatái.